Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-25 / 246. szám
mín.után, divats egyéb műméretekkel. Szerkesztőségi ■állás: hatvani utcai Horváth ház,második udvar,második emelet, hová a kéziratok hasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Előfizetési díj: Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 3 0 kr. Egyes számára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltétnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 240 Szombat, oct. 25. 1851. Jenihez. (Pest, 1851 -ki július 27-ik napjának emlékéül.) Szerelmem mély világtenger, Gyöngy- s örvényestül tied; Gyöngyeit lelkedre szórom , S én örvényébe veszek! Bármilly kétségbeesve sirt A remény e tengeren , Mégsem vetett soha másra Egy könycseppnyi habot sem. So te mint az örök üdvösség Vagy szépséged bájtban, Mellyhez még a bűnösnek is Reménysége, joga van. S áh mert nem lehetsz egyedül Az én szép boldogságom ; Még itt e bitang földön elkezdődött túlvilágom. S ah mert nem is érted még át Valódilag telkemet, S majd széttépted hitlenséggel A régi szent kötelet. Hej ! a te lelked bánná meg Az elválást, kedvesem ! Oly eredetű vonzalmat Nem lelhetnél sohasem. Mellyhez, mint a fény a gyöngyhöz, Nőtt lelked lehellete; A zsendülő fiatalka szív Szent himű költészete. . . . Két szent életcsillagom van: A szabadság s szerelem ; Ez vérben, az könyben, s együtt Tört fénynyel ragyog nekem. S hogy ne lássa, sejtse senki A vészt, fergeteget benn , Ezt a nagy égést a mélyen Szenvedő lánglélekben: — Leláncoltam szenvedélyem, Ezt az őrjöngő vihart, S szivem, kisded rejtekében , Most minden vészt fogva tart. A szerelemféltés titkon Tombol a balsors ellen, S hasztalan dúl e bőszégi Oroszlán a szivemben. . . . Nem őrjöngök már utánad , Csak csendesen szeretlek, Bár lelkemben mindenik iz Egyedül értted reszket. Óhajtlak mint a kétségbe- Esés a reménységet; De nyugodtan mint a gránit Az örök keménységet. Bánatom, e néma felhő, Észrevétlen borit el; S a merengés holdfényében Égő emlék hevít fel. Könyv, vágy, ábránd, hit, remény, Keserves szivszentségek! Mély, hű, de fájó szerelmem Tüzében összeégtek. S most szivem e szent hamvveder, Egy néma élőszobor, Mellyben titkon, észrevétlen, Égő istenerő forr. Hitem, ez az elborult nap , Visszaszólít lelkem mögé, S benned megtört sugarait Hinti bánatom közé. S szerelmem cél — reménytelen , S hit nélkül is értted ég; Értted nélküled értendő Emésztő kéj, üdvösség. S ollyan forrón, olly fénynyel ég Szerelmem bánatában , Mintha hold helyett nap égne A sötét éjszakában. S — ha eljátszod, elálmodod Ifjúságod tavaszát, S arcod rózsáit az élet Őszi fénye folyja át: Ha előállnak pillangóid, S részvét, meleg barátság Helyett jó szivedre szakad Az egész rideg világ : Ott leszek én árva fecskéd, Elhagyott hű madarad , Ki még szived hűlt helyére ■Egy kis meleg fészket rak. S dallal költi ki az apró , De édes örömeket, Miket a fényes de csalárd Remény elszórt, elvetett. Szívdobogásomra omlasz , Édesdeden nézekz rám ; S uj, tiszta hévre gyűl szemed E bágyadt tündérvillám. Fehér kezecskéddel végig Simítod halvány arcom ; Felcsókolsz álmaimból, s mint Őrangyal simulsz hozzám. Visszaálmodsz minden percet Első szép óráinkból, A megnyílása kezdetén Elhagyott mennyországból. — Enyém volt a legelső láng , Vágy, hajlam, szűz kebledlen , Szived hajnallobbanása Az első szent szerelem. Legyen enyim legutolsó Szikrája is e tűznek; E kezdet s vég ul teremtő Erővel összefűznek. S még mennyet nyithat a tévedt De hűn megtért szerelem : A szerelem! A szerelem ! Ez a szeszélyes isten ! Lisznyai Kálmán: A vad leány. XVII. (Folytatás.) Visszahökkent e látványtól; már anynyiszor megtámadott elméje rajongani kezde. Nem magyarázhatván meg magának a vele történt dolgokat, képzelődése szabadon csaponga. Szellemmunkássága egyoldalú irányban müködik s fejét szédület szállá meg. — Lehetetlen! — mormogá gyönge hangon. — Istenem, könyörülj rajtam! Még egy körülmény, mellyet nem ven észre eddig járula hozzá, hogy növekedjék eszmezavarodása. A terem ajtaja félig nyitva vala s a nyíláson át világos fény renge be. Antónia visszaemlékezek, hogy már látta volt egykor illy feloszlását a fény és árnyéknak. Majd mindkét időszak összezavarodék lelkében, újra ama véres és közepett hive lenni, mellyet annyi körülmény éleszte föl emlékezetében. Elméje azonban még mindig ellent szegüle és monda magában: — Én egyedül s elhagyatva éltem a Monthalmon, a boldogságos szűz Mária ko-