Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-03-26 / 70. szám

A gyilkos m­­. I. Sorshúzás. Hol a Tisza folyó tekervényes kanya­rulatai medrében siet a Duna felé, hol ára­dáskor kiömlése, száz meg száz munkás kéz fáradalmas gyümölcsét sodorja messze vi­dékre el, a Takta és a szőke Tisza folyó közt nyúlik el a regényes Takta köz magas dombjaival, gyönyörű völgyeivel, ritkás er­dőivel. E regényes dombok egyikén festői szépségben jobbról a szőke Tisza kigyadzó habjaira, balról a Tokaj felé elnyúló bájoló völgyre, hol a kövér marhák hasig érő fű­ben legelnek, bár térrel emelkedik T. . . . falu, zsúppal, szalmával, néhol náddal fe­dett házikói a benne lakók egyszerűségét tünteti az utazó ölébe, kisded imaházukban, hová haranglábon csirimpelő csengőjük hiv­­ja a buzgó hivőket, a tiszta s szeplőtlen hit alapján nyújtott szent zsolosma hangzik a buzgó keresztyén hívek alakain. — Túl e halmon kies völgy ölében büsz­kén emeli fel a fellegek felé ezer éves fejét a tokaji hegy, a szem előtt fél körben tű­nik fel a boráról hires Hegy alj­a. Tekintsünk szét e faluban, milly szo­katlan zsenyegés lepi el e csöndes falu ut­cáját, némelly szemekben köny, másokéban az öröm sugára. A falu háza alacsony eresze alatt,ko­pott falócán sovány képű kapatos ember e­­reszti kis azari pipájából a bodor füstöket, ki nótárius és kántori hivatalt viselt,kezé­ben kalap, mellyet szüntelen ráz, előtte a falu legénysége innepi öltönyben, csüggedt arccal, hátrább férfiak, asszonyok, leányok vegyes kandi csoportja. Katonai sorshúzás volt. « Ebben az időben 1841-et írtak. * * * Egy derék ifju zsinóros dolmányban mellynek általvető vitéz kötése csinosan simult karcsú termetéhez, magyar nadrág­ban, előlép s a rejtélyes kalap belsejébe nyulván, kivesz egy tentával feketére fes­tett sorsjegyet, s a fájdalom egész súlyával, visszaveti a kárörömmel vigyorgó kaputos ember szemébe. — — Ez gyalázatos ármány, kicsinált dolog, én­ nem leszek, nem lehetek katona. — Almások­­ ? — orditá a méreggé vált kaputos ember, vigyétek a többihez a semmirekellőt, majd megtanitatom a subor­­dinatióra. — E percben előugranak az ármások, s a zsinóros dolmányu­ikat, egy az épület végében levő kamara felé vonszolják, sűrű döfölések és birkózásoknak utána belökék az ajtón, s a zárt reá csukák. A sorshúzás tovább tartott, a fekete sorsjegyhúzak elzárattak, a fehéret húzók elbocsátattak, s volt is örömök, kik vissza­térhettek kedveseik ölelő karjaiba, mig a­­mazok iszonyú fájdalmukban a keserű pa­nasz hangján orditák átkaik és szitkaik ez­reit. . . A tömlöcnek alkalmaztatott kamara előtt egy csinos fiatal menyecske, s két ö­­reg asszony sirtak keservesen, — hosszan nyújtva harmoniátlan melódiájokat. A sorshúzás végbement a széledező nép előtt, kezeit mosván a politikus fa­lu keze , tobák szelencéjéből nagyot szippantván, tekintélyes hangon szólt: — Hiába, hiába! ennek meg kellett lennie, a haza jóléte, az ország törvénye úgy hoz­za magával ,­­ miközben a tanácsosok s e­lőljárók hosszú sorát benézte a tanácste­rembe. II. A huszár. Bányai Mihály uram becsületes csiz­madia mester volt a faluban, mig ő élt, ad­dig T. . . falu lakosai nem szorultak a vá­sárra, ő figyelme látta el csizmával a falut, volt is láttatja, mert napról napra nőtt gaz­dagsága, s elhunytával tekintélyes vagyont hagyott hátramaradt hitvesére, egyetlen fiára Ferencre, ki szemefénye s szive gyö­nyörűsége volt, s mint illyent ki is tanítot­ta emberül mesterségére, s midőn már ö­­röme felső fokozatára ért volna, fiát látván mint mesterséget értő derék legényt, aki­kor szálita ki az ur ez árnyék világból. — Bányai F­erenc apja hunytával el­hagyván anyját szomorú özvegységében, vándorbotját élvéve s elment világra, s há­rom év alatt bejárván II. Károlyt, Váradot, Debrecent, Kolosvárt s Magyarhon főbb csizmás városait, tapasztalatdúsan tért meg szülőjéhez. Mit tegyen — gondolá — megháza­sodik, s mit is tehetne egyebet, a gondolat határozattá vált, — de kit vegyen el, hisz senkit sem ismer ? — szivére tette kezét s mondta : — A kit a templomban a legszebb leánynak találok, azt veszem el, mert mind­egy, ha napszámos lánya lesz is. — Úgy lett mint gondola. Midőn az ima házba ment volna, kis ajtójokban találko­zok a szomszéd Zugodi Péter szántó vető leányával, ki­vándorlása ideje alatt, szép gömbölyű teremtéssé növekedett. Bányai szívére tette a kezét, s úgy érezte, hogy nagyon ver. — E szerelem — gondolá, nem is lehet más, vígan pattant mellé, s szólt: — Enge Katicám húgom, de megnőt­tél, mióta nem láttalak. — Meg bizony, megnő a lány, ha az ágy alá dugják is. — Hát maga mikor jött haza ? — Egy hete lelkem, át se jösz, pedig tudtad, hogy honn vagyok. — Bizony nem tudtam, jut e eszé­be, mennyit pajkoskodott velem ? — fekete bogárszemeit az ifju tüzes arcára vetvén, mi miatt az ifjú majd meggyuladt. — Így mentek templomba, s midőn kijöttek, mind a kettő elrabolt szívvel tért haza. Alig telt el egy hónap, megesküdt a szerető pár, és éltek galambi szeretetben s szelídségben. Az anyának örömében majd megre­pedt a szíve az esküvőn, mert régi óhajtá­sa volt, hogy fia a szomszéd leányát vegye nőül, — de óhajtását, mint okos anya, soh sem merte előtte szóval kifejezni. De a sors könyvében másként volt megírva, alig töltöttek el boldog házassá­gukból két hónapot, midőn T. . . falu elöl­járóihoz is elérkezett, az újonc állító ren­delet, s a becsületes Bányai Ferenc is, mint derék legény a életkoránál fogva a sorshúzás alá esett, nótárius uram a sors­­húzók közé íratta, és olt sors!­milly irtóz­­tató büntetésed szerencsétlenségére. Sorsot húzott feketét, Nagy levélre fel is írták a nevét. Bányai nem szeretett volna katona lenni, nem örömest hagyta volna itt fiatal nejét, mit gyaníthatunk onnan, hogy a ka­lodának alkalmaztatott kamarába alig tud­ta három árra is bedöfölni. Ő volt hát a zsinóros dolmányu ifjú, s a taktusra sirt három nő, a Ferenc anyái s fiatal neje voltak. Majd megrepedt a szi­ve bent a fiúnak e keserves jajszára, meg is repedt volna, ha emez amaz szívvel birte volna, — de igy csak szitokban s átkokban tört ki fájó haragja. Másnap elkísérték őt és társait Káb­­éba visitatióra — Még volt reménye a me­nyecskének, hogy ha hibás volna, haza e­­resztik, — ők boldogok lesznek; de Ferenc csak kesergett, fejét csóválta, s monda: — Soha se látjuk többé egymást, ga­lambom, — tudta a jámbor, hogy hiba nél­kül való­ ügy is lett. Ő alkalmasnak találtatott, s még másnap, nem várva sem órát, s­em napot, D. . . be küldetett, hol mindirt kap­ván, társaival a regementhez valának kül­dendők. — A menyecske sírt, örökké sírt, sajnál­ta férjét, majd a végzet ellen kelt ki, majd maga ellen. — Oh, minek is mentem férjhez ! . . . vagy ha már férjhez mentem, miért hogy elválasztattunk illy korán , — örökre ! — panaszra töredezett hangon. 278 Bányai Ferenc huszár lett: szép, kar­csú, magas huszár; a huszár ruha olly jól illett neki, mintha testéből nőtt volna ki, sarkantyúja pengése kedvese siró hangjá­val olvadt egybe. — Fiatal neje elkísérte, s az egyenruhában meglátván, majd meg­hasadt szive mély fájdalmában, felfordult előtte a világ, azt gondolta, hogy az ég a nyakába szakad, merőn nézett férjére, — s eszméletlen a földre hullt. «■ * Szólt a katonabanda szívrepesztő ze­néje ; az újoncok felkészülten, rendszeres állásban várták az elindulási parancsot; •— menni kellett a regementhez Csehország­ba, az utca zsúfolva volt bámész néppel, köztök vagy szüleik, testvéreik, kedveseik, vagy rokonaik tört szívvel, kényes szemek­kel, — de senkinek sem volt bánata olly súlyos, olly meglepő, mint a Bányai páré, nem győzték bánataikat egymás kebelén kisírni. — — Isten veled kedves nőm, édes vi­rágom, nem válunk el örökre, tiz év múlva ha isten éltem megtartja visszajövök, vissza hozom szivemet, mi egyedül csak a tied, de ígéretet kérek tőled hogy hűtlen nem le­­szesz, nem feledsz el soha. — Ferenc! ha szivembe látnál tudom nem kétkednél, — ígérd meg édes Katicám, esküdjél meg. — Esküszöm!! — így — most könnyebben válók , s egy ki­mondhatlan édes csók pecsétlé e ma­gasztos esküt. — Én imádkozom értted s magamért, hogy tartson meg isten, rebegé a gyönge nő. — E percben harsogott a trombita, — az indulásra fel­adatott, a szeretőknek vál­­niok kellett. — Zokogás, áldás, és szerencse kívánás reszketteté a léget, megindult a menet, s az újoncok nehéz kebellel vonultak le a piac bő terén. —­­­ Isten hozzád! kedvesem! istett hozzád! emlékezzél esküdve! kiáltá Bányai elmaradt hitvesének. A menyecske szólani nem tudott, csak nézett és sirt. A léptek gyorsabbá váltak, számtalan két intett istenhozzádot siró ked­veséhez,mig alakjaik a távolban elenyésztek.

Next