Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-03-26 / 70. szám
A gyilkos m. I. Sorshúzás. Hol a Tisza folyó tekervényes kanyarulatai medrében siet a Duna felé, hol áradáskor kiömlése, száz meg száz munkás kéz fáradalmas gyümölcsét sodorja messze vidékre el, a Takta és a szőke Tisza folyó közt nyúlik el a regényes Takta köz magas dombjaival, gyönyörű völgyeivel, ritkás erdőivel. E regényes dombok egyikén festői szépségben jobbról a szőke Tisza kigyadzó habjaira, balról a Tokaj felé elnyúló bájoló völgyre, hol a kövér marhák hasig érő fűben legelnek, bár térrel emelkedik T. . . . falu, zsúppal, szalmával, néhol náddal fedett házikói a benne lakók egyszerűségét tünteti az utazó ölébe, kisded imaházukban, hová haranglábon csirimpelő csengőjük hivja a buzgó hivőket, a tiszta s szeplőtlen hit alapján nyújtott szent zsolosma hangzik a buzgó keresztyén hívek alakain. — Túl e halmon kies völgy ölében büszkén emeli fel a fellegek felé ezer éves fejét a tokaji hegy, a szem előtt fél körben tűnik fel a boráról hires Hegy alja. Tekintsünk szét e faluban, milly szokatlan zsenyegés lepi el e csöndes falu utcáját, némelly szemekben köny, másokéban az öröm sugára. A falu háza alacsony eresze alatt,kopott falócán sovány képű kapatos ember ereszti kis azari pipájából a bodor füstöket, ki nótárius és kántori hivatalt viselt,kezében kalap, mellyet szüntelen ráz, előtte a falu legénysége innepi öltönyben, csüggedt arccal, hátrább férfiak, asszonyok, leányok vegyes kandi csoportja. Katonai sorshúzás volt. « Ebben az időben 1841-et írtak. * * * Egy derék ifju zsinóros dolmányban mellynek általvető vitéz kötése csinosan simult karcsú termetéhez, magyar nadrágban, előlép s a rejtélyes kalap belsejébe nyulván, kivesz egy tentával feketére festett sorsjegyet, s a fájdalom egész súlyával, visszaveti a kárörömmel vigyorgó kaputos ember szemébe. — — Ez gyalázatos ármány, kicsinált dolog, én nem leszek, nem lehetek katona. — Almások ? — orditá a méreggé vált kaputos ember, vigyétek a többihez a semmirekellőt, majd megtanitatom a subordinatióra. — E percben előugranak az ármások, s a zsinóros dolmányuikat, egy az épület végében levő kamara felé vonszolják, sűrű döfölések és birkózásoknak utána belökék az ajtón, s a zárt reá csukák. A sorshúzás tovább tartott, a fekete sorsjegyhúzak elzárattak, a fehéret húzók elbocsátattak, s volt is örömök, kik visszatérhettek kedveseik ölelő karjaiba, mig amazok iszonyú fájdalmukban a keserű panasz hangján orditák átkaik és szitkaik ezreit. . . A tömlöcnek alkalmaztatott kamara előtt egy csinos fiatal menyecske, s két öreg asszony sirtak keservesen, — hosszan nyújtva harmoniátlan melódiájokat. A sorshúzás végbement a széledező nép előtt, kezeit mosván a politikus falu keze , tobák szelencéjéből nagyot szippantván, tekintélyes hangon szólt: — Hiába, hiába! ennek meg kellett lennie, a haza jóléte, az ország törvénye úgy hozza magával , miközben a tanácsosok s előljárók hosszú sorát benézte a tanácsterembe. II. A huszár. Bányai Mihály uram becsületes csizmadia mester volt a faluban, mig ő élt, addig T. . . falu lakosai nem szorultak a vásárra, ő figyelme látta el csizmával a falut, volt is láttatja, mert napról napra nőtt gazdagsága, s elhunytával tekintélyes vagyont hagyott hátramaradt hitvesére, egyetlen fiára Ferencre, ki szemefénye s szive gyönyörűsége volt, s mint illyent ki is tanította emberül mesterségére, s midőn már öröme felső fokozatára ért volna, fiát látván mint mesterséget értő derék legényt, akikor szálita ki az ur ez árnyék világból. — Bányai Ferenc apja hunytával elhagyván anyját szomorú özvegységében, vándorbotját élvéve s elment világra, s három év alatt bejárván II. Károlyt, Váradot, Debrecent, Kolosvárt s Magyarhon főbb csizmás városait, tapasztalatdúsan tért meg szülőjéhez. Mit tegyen — gondolá — megházasodik, s mit is tehetne egyebet, a gondolat határozattá vált, — de kit vegyen el, hisz senkit sem ismer ? — szivére tette kezét s mondta : — A kit a templomban a legszebb leánynak találok, azt veszem el, mert mindegy, ha napszámos lánya lesz is. — Úgy lett mint gondola. Midőn az ima házba ment volna, kis ajtójokban találkozok a szomszéd Zugodi Péter szántó vető leányával, kivándorlása ideje alatt, szép gömbölyű teremtéssé növekedett. Bányai szívére tette a kezét, s úgy érezte, hogy nagyon ver. — E szerelem — gondolá, nem is lehet más, vígan pattant mellé, s szólt: — Enge Katicám húgom, de megnőttél, mióta nem láttalak. — Meg bizony, megnő a lány, ha az ágy alá dugják is. — Hát maga mikor jött haza ? — Egy hete lelkem, át se jösz, pedig tudtad, hogy honn vagyok. — Bizony nem tudtam, jut e eszébe, mennyit pajkoskodott velem ? — fekete bogárszemeit az ifju tüzes arcára vetvén, mi miatt az ifjú majd meggyuladt. — Így mentek templomba, s midőn kijöttek, mind a kettő elrabolt szívvel tért haza. Alig telt el egy hónap, megesküdt a szerető pár, és éltek galambi szeretetben s szelídségben. Az anyának örömében majd megrepedt a szíve az esküvőn, mert régi óhajtása volt, hogy fia a szomszéd leányát vegye nőül, — de óhajtását, mint okos anya, soh sem merte előtte szóval kifejezni. De a sors könyvében másként volt megírva, alig töltöttek el boldog házasságukból két hónapot, midőn T. . . falu elöljáróihoz is elérkezett, az újonc állító rendelet, s a becsületes Bányai Ferenc is, mint derék legény a életkoránál fogva a sorshúzás alá esett, nótárius uram a sorshúzók közé íratta, és olt sors!milly irtóztató büntetésed szerencsétlenségére. Sorsot húzott feketét, Nagy levélre fel is írták a nevét. Bányai nem szeretett volna katona lenni, nem örömest hagyta volna itt fiatal nejét, mit gyaníthatunk onnan, hogy a kalodának alkalmaztatott kamarába alig tudta három árra is bedöfölni. Ő volt hát a zsinóros dolmányu ifjú, s a taktusra sirt három nő, a Ferenc anyái s fiatal neje voltak. Majd megrepedt a szive bent a fiúnak e keserves jajszára, meg is repedt volna, ha emez amaz szívvel birte volna, — de igy csak szitokban s átkokban tört ki fájó haragja. Másnap elkísérték őt és társait Kábéba visitatióra — Még volt reménye a menyecskének, hogy ha hibás volna, haza eresztik, — ők boldogok lesznek; de Ferenc csak kesergett, fejét csóválta, s monda: — Soha se látjuk többé egymást, galambom, — tudta a jámbor, hogy hiba nélkül való ügy is lett. Ő alkalmasnak találtatott, s még másnap, nem várva sem órát, sem napot, D. . . be küldetett, hol mindirt kapván, társaival a regementhez valának küldendők. — A menyecske sírt, örökké sírt, sajnálta férjét, majd a végzet ellen kelt ki, majd maga ellen. — Oh, minek is mentem férjhez ! . . . vagy ha már férjhez mentem, miért hogy elválasztattunk illy korán , — örökre ! — panaszra töredezett hangon. 278 Bányai Ferenc huszár lett: szép, karcsú, magas huszár; a huszár ruha olly jól illett neki, mintha testéből nőtt volna ki, sarkantyúja pengése kedvese siró hangjával olvadt egybe. — Fiatal neje elkísérte, s az egyenruhában meglátván, majd meghasadt szive mély fájdalmában, felfordult előtte a világ, azt gondolta, hogy az ég a nyakába szakad, merőn nézett férjére, — s eszméletlen a földre hullt. «■ * Szólt a katonabanda szívrepesztő zenéje ; az újoncok felkészülten, rendszeres állásban várták az elindulási parancsot; •— menni kellett a regementhez Csehországba, az utca zsúfolva volt bámész néppel, köztök vagy szüleik, testvéreik, kedveseik, vagy rokonaik tört szívvel, kényes szemekkel, — de senkinek sem volt bánata olly súlyos, olly meglepő, mint a Bányai páré, nem győzték bánataikat egymás kebelén kisírni. — — Isten veled kedves nőm, édes virágom, nem válunk el örökre, tiz év múlva ha isten éltem megtartja visszajövök, vissza hozom szivemet, mi egyedül csak a tied, de ígéretet kérek tőled hogy hűtlen nem leszesz, nem feledsz el soha. — Ferenc! ha szivembe látnál tudom nem kétkednél, — ígérd meg édes Katicám, esküdjél meg. — Esküszöm!! — így — most könnyebben válók , s egy kimondhatlan édes csók pecsétlé e magasztos esküt. — Én imádkozom értted s magamért, hogy tartson meg isten, rebegé a gyönge nő. — E percben harsogott a trombita, — az indulásra feladatott, a szeretőknek válniok kellett. — Zokogás, áldás, és szerencse kívánás reszketteté a léget, megindult a menet, s az újoncok nehéz kebellel vonultak le a piac bő terén. — Isten hozzád! kedvesem! istett hozzád! emlékezzél esküdve! kiáltá Bányai elmaradt hitvesének. A menyecske szólani nem tudott, csak nézett és sirt. A léptek gyorsabbá váltak, számtalan két intett istenhozzádot siró kedveséhez,mig alakjaik a távolban elenyésztek.