Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-14 / 10. szám
— Sajnálatra méltó férj! — De mit állod el a lúgosba való kilátást? Tán csak nem hiszed, hogy egy szép asszony látása émelygést okoz barátodnak, mint tizennegyedik Lajosnak a st. denisi templomtornyok ? Au contraire, illy körülmények közt még egyszer olly érdekesnek találom őket! — — Kérlek, ne kivánj még többet tudni, mint amit már tudsz . . . rimánkodott Vilmos barátom, s homlokát szinte kiverte az izzadtság, úgy belefáradt a lúgos előtti manoeuvrérozásba, miáltal eddig csakugyan sikerült neki, hogy nem láttam, ki ült a lúgosban? A mostoha sors azonban Vilmos ellen volt. A lúgosban ülő hölgy hihetőleg már unta magát, s vagy nyugtalanság, vagy kíváncsiságtól ösztönöztetve, épen azon pillanatban dugta ki fejét a lúgosból, midőn az eddigi fartatást elégetve magamat nagylelkűkig visszahúzni akartam. Szemeink találkoztak — mint villám tűnt el ismét a fő — de már késő volt. . . . Vilmos utitársnéjában — Amfeld ügyvéd nejére ismertem, egy mind szépsége, — mind kegyességérül hires hölgyre, kinek köszivüsége miatt mintegy két évvel ezelőtt egy fiatal katonatiszt agyonlőtte magát. Ő sem tudott még egy pár hétig várakozni. Szépen vagyunk! gondolom magamban , s megszorítván Vilmos kezét, ki még nem tudta , milly felfedezést tettem , szerencsés utat kivonva a kertből távoztam. Öt perc múlva a pokolvölgy felé vezető úton valók. A nap épen felkelőben, az ég tiszta, s a levegő lágy és puha volt, mint egy szép leány első szerelmi sóhaja. Elég anyagom lett volna az asszonyok hűségéről épületes elmélkedéseket tenni ; de e tekintetben már régen olly tiszta resultatumhoz jutottam, hogy minden további gondolkodás e fölött szükségtelenné vált. — Már hogy minő volt ez a resultatum ? azt megmondani nem merem. A pokolvölgy szépségei leirhatatlanok, vagy inkább annyiszor írták már le azokat, hogy nekem mi sem marad leírni való. — Azért csak röviden érintem, miszerint megtekintvén a vashámorokat, a császárkutat, a nagy pokolvölgyet, melly azonban sokkal kisebb , mint az úgynevezett kis pokolvölgy, a mit egyébiránt sok más nagyságnál is tapasztalhatni kisebb tárgyak irányában. — a ,Singerin‘-nél ebédelve, este felé a ,Höhhbauer‘-hoz értem. — A ,Schneeberg‘ teljes szépségében ragyogott, s hóval födött csúcsát tüzes lángba bobta a lemenő nap. — Megvallom, némi kis irigységgel gondoltam Vilmos szerencséjére , ki jelenleg fent a hegynek tetején a lemenő nap gyönyörű látványában a szép Amfeldné oldala mellett részesülhet! Betérvén a vendéglőbe a korcsmáros a közönséges étterembe utasitott. Az egyetlen vendégszobát egy ur és neje foglalák el, kik azonban mint a korcsmáros biztatott, még ma estre felindulnak a havasra, hogy másnap reggel tetejéről a nap felkeltét láthassák. Leültem tehát az óriási tölgyfaasztalhoz , melly az étterem két harmadrészét elfoglalá. Másik végén egy középkorú ember ült, az itteni hegyi lakosok szokása szerint öltözve , kiben azonnal azon alakok egyikére ismertem, kik az utazóknak hegyközti gyalogsétáiknál vezetékül szolgálnak.Előtte darab fekete kenyér, sajt, s egy ircés borüveg állott, s olly jóízűen falatozott, hogy magam is rendkívüli étvágyat éreztem egyszerre. Miután azonban étlapot itt hiában keresnél, egyszerűen megkérdem a korcsmárost, van e valami enni valója? — Minden, amit nagysád kíván — volt a válasz — de főkép kitűnő friss vaj és sejtes méz. . . Sokat hallottam már e hegyek közt divatos ételről a fővárosban, s valóban ennél delicátabbat nem találhatsz , kivált ha olly óriási étvágyad van, mint nekem volt. Még a hasad is máskép csikorog rá, mint ha pörkölt szalonnát ennél a piskótával. Már szinte beleettem magamat ebbe az exoticus pokolvölgyi ételbe s épen egy darab mézzel vegyített vajas kenyeret akartam számba dugni, midőn egy férfihang bekiált az ajtón ,induljunk!‘ Szemeim az ajtó felé fordultak; — küszöbén egy férfi, meg egy asszony állott; — mind a hárman elkiáltottuk magunkat; — a vajas falat szám széléről a tányérra esett. — Mire kidörgöltem szemeimet — férfi, hölgy és vezető eltűntek a szobából. Mit gondolsz kik voltak? Hát — Ari féld ügyvéd Vilmos feleségével! — Mondhatom, hogy szép találkozás lesz ez odafenn a havason. Mennyi sok mindenfélét fog napfelkeltével e két párocska világosan látni . Utánuk akartam sietni — de minek rontsam el mások mulatságát? hadd örüljenek egymásnak, úgyis ritkán boszulja meg magát illy alkalommal az elárult Hymen! Néhány hét múlva e jelenet után véletlenül találkoztam Vilmossal az utcán. — Nos , barátom , szóltam meg őt, hogy esett a havasi kirándulás ? — Gondold csak, minő malheur-öm volt — válaszolt Vilmos —, hát fent a hegynek csúcsán egyszerre csak mellettünk termett Amnfeld barátom —a feleségemmel ! Valami nevedlen gazember, Emma szobaleányára gyanakszom, kinek kevesebbé tettem a szépet mint asszonyának, elárulta feleségemnek levélben a tervezett kalandot. Mi volt természetesebb, mint hogy nem St. Pöltenből visszatérve , Amnfeldet azonnal értesítette, s mindketten elhatározák, hogy bennünket meglepjenek, úgy is leve ! Soha sem felejtem el ezt a jelenetet . . . úgy álltam nőm előtt mint a gyermek, ki első büntetését kikapja. . . Emma vitézebbül viselte magát; azt gondolta volna az ember, hogy szinte beleokult az illyes situátiókba! — És most? kérdem őt tovább. . . — Jól van minden; feleségem megbocsátott , azon föltétel alatt, hogy megjobbítom magamat. Mindent megígértem, akár írásban is adtam volna; mai időben nem veszik olly szigorúan, ha az ember így is amúgy is nem tartja meg szavát. — Azonban az ügyvédnőt csakugyan feladtam, s ha tetszik, megpróbálhatod nála szerencsédet. . . — Köszönöm, felelek; már e tekintetben Scholchal tartok, ki azt mondja, hogy a paradicsom se kell neki — második kézből. De hát a tisztelt olvasók meg mit mondanak Vilmos barátom csókolni való naivságára, ki valóságosan elhiszi, hogy felesége azért ment a ,Schneebergh-re, hogy őt láthassa ?! 38 Azonban, ha illyen férjek nem volnának, nem tudom , hogy jöttek volna a bécsi hölgyek a ,galanta asszonyok hírébe ? Frankenburg Adolf: Ceylon gyöngyei. (Folytatás.) A leány felrezzent e szóra, halvány arcát átfutá a vér, melly annak a legszebb hajnalszint kölcsönzé, a leány úgy érezte mintha szive repesne az örömtől, ime tudja nevét azon érzelemnek, melly lelkét homályos de mégis édes álmokkal tölté el, melly egy szebb világ reményeiről beszélt, megismeré az űrt melly lelkében támadt, melly telve volt kóválygó vágyakkal, mik támadnak a nélkül hogy tudná miért, mellyek repkedtek a levegőben, annak utait fényes sugárokkal írva be, s ez űrben egy ismeretlen varázs világ emelkedett, minek nevet nem tudott adni, ime már most tud. A mint a kapitány szavait megérté, öntudatlan emelkedett fel a kerevetről, lábai reszketének, s ajkai alig hallhatólag susogák: — Értelek atyám! értelek — a kapitánynak most az egyszer fájt e név, s megelégedve nézett a piruló leányra, kinek szemei előtt egy félig ismert, félig nem ismert világot tárt föl. Azután beszélt neki sok mindenféle viszonyokról, a szenvedély hatalmáról, önéletéről, a szerelem örömeiről, a szerelem fájdalmairól, sötét kietlen múlt időről, minek sírjánál az emlékezet mécs világa pislog, s a jövő paradicsom kertéről, miket a remények égő meteorokként vándorolnak be. — A kapitány e pillanattól óta mindig vndorabb, elégedettebb len. Napokat eltöltött Xenicével az ezüst tó partjain, nyíló virágok tövén ábrándozva az ifjú leánnyal, hogy ezáltal annak szivébe magát belophassa. Xenice ámulattal függött szavain, szépnek találta azt, hátha még más ajkak mondták volna el neki. Holdsugáros estén a kerti lakba ültek a kapitány s az iQu leány. A lak telve volt apró narancs bokrokkal, miről érett gyümölcsök föggöttek le, aztán nyíló caméliák, tölcséres selámok, s mindenféle bársonyhamva déli virágok mint egy illatos tarka szivárvány terült el mellettük, miknek ágain apró papagályok ugráltak ollykor ollykor hangosan kiabálva. A nyitott ablakokon át édes szellő suhant be s lágyan simult a pihegő lány hó kebléhez, s rajta édes csókokba mosódott el, a hold rezgő sugárokat vetett a kéttermen át — a boltozatról rózsaszín üvegharang függött, mellyben halvány mécsvilág égett, csodás fényt vetve a terem mindenik zugába, kívülről behallatszott a szökő kút egyhangú álomhozó zuhogása. A kapitány ivódni érezte szivét. A szerelem olly égetőn lobogott lelkén, mint húsz év előtt midőn azt először érezé. Setét kedélyén erőt vettek az érzemények lobogó lángjai, megindult, beszedés lett, áldva az istent az élet boldogságáért. — Xenice — szólt a kapitány — látd minő szép ez a világ, nem súgja ő neked valami, hogy van ennél százszor ragyogóbb világ? — A leányt vérvörös tűz futotta át, egyet bbentett kis fejével, csábítón moso