Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-03-26 / 54. szám

kék — a h­ol­ség színe — e kalapoknál semmi szerepet sem fog játszani. A­ki illy kalapos hölgynél egy boldo­gító csókhoz jut, elmondhatja hogy istenileg mulatott a­­ zöldben! Ha hölgyeink megkedvelik ezt a vise­letét , az a haszna mindenesetre lesz, hogy vagy szürke talán nem fognak ezentúl férjeik fekete k­a­l­a­p­j­a után óhajtozni. De elég. Nem akarom én kedves elölie­zelőnőit élceim­re haragítani, mert akkor él­­ceim bizonyosan r­o­s­z­a­k lesznek! Ennyit is csak azért mertem, mert tudtam, hogy szép olvasónőim e fehér húsvétra piros tojásul egy divatos kalapért nem fognak meghara­gudni! — Végül megfejtem azt is, mert írtam­ e cikk fülé hogy: 20 perc alatt rögtönöztem, csupán azért, mert tudtam, hogy elolvasva úgy sem fogják hinni, hogy húsz percnél tovább gondolkoztam rajta. Bulyovszky Gyula: Őszinte vallomások. XVI. Sok apró kalandot s mulattató eseményt tudnék még győri deák élelemből felhozni, ha nem kellene attól tartanom, hogy a türelmes olvasónak még nagyobb unalmat okozok, mint már eddig történt. — Bizony nagy önhittség, föltenni másokról, hogy e tarka semmiségeket szinte oly érdekeseknek fogják találni, mint a miilyeneknek azok nekem látszanak! De tudják­­­­nök, miért szeretek e jelentéktelen emlékeknél olly sokáig időzni ? Mert nehezen esik az ifjúság rózsaévei­tül megválnom, miu­tán minden lépés, mellyel előre leszek, mesz­­­szebb ragadja lelkemet azon, minden apró szenvedései s kellemetlen tapasztalásai dacára mégis annyira kedves kortul, mellyben élet­fám levelei tavaszi harmatban fürödtek, s fris zománcukat a hideg kültöltlenség le nem hor­­zsolá. Más ember ollyféle tapasztalásokat, mi­nőket például az utolsó kalandnál tettem, bi­zonyosan lelki és testi javára fordított volna, nálam ellenkező hatást szültek. Ha a hölgye­ket előbb mind angyaloknak, most azo­kat mind ördögöknek tartottam. Higgadt ítélettel nem bírván, mindig egy végletből a másikba estem. Gyűlöltem vagy szerettem, középet e között nem találtam. Látván, hogy csupa önzésből és álnokságból áll a világ, két három napig legalább illyforma véleményben voltam, föltettem magamban, hogy ezután egy leánynak sem fogok hinni, legkevésbé pedig színésznőnek. •­ A szerelem, így okoskod­tam, nem egyéb agyrémnél, melly sehol sem létezik, mint versekben és románokban. Rövid ideig tartó csalódás, melly az embernek azon kevés eszét is elveszi, m­elylyel netalán bír. Megfoghatatlan, hogyan lehet valaki és egész­séges érzékekkel szerelmes? A világon senki olly nevetséges szerepet nem játszik, mint a szerelmes. Az emberek ujjal mulatnak reá, s azt mondják­ ,ahol megy a szamár!­ Ezek szerint azt lehetett volna gondol­ni, hogy a társaságokat kerülve visszavonul­tan élni, s magános óráimat teljesen a tanul­mányoknak fogom szentelni. Köszönöm e fe­lőlem táplált jó véleményt Ennél okosabbat csakugyan nem tehettem volna,de kedélyemet a ledér mulatságok annyira elkényeztették, hogy föltett szándékom, visszatérni oda, hol elmém gyógyulását s szivem épségét várhattam, sem elég komoly nem volt, sem pillanatnál tovább nem tartott. — Harmadnapra már nyugodtab­ban gondolkoztam a rajtam történt méltatlan­ság fölött, s következménye az lett, hogy nagy dőreségnek tartottam, még nagyobbnak mint a szerelmet, egy hálátlan aszszonyi személy végett esztelen búnak adni magamat, s szám­­üzöttként kerülni a pajtások víg köreit, a kí­nálkozó élveket. —Felfogtam tehát ismét ezen előzmények után okoskodásom fonalát, s meg­győződtem, hogy az ember természetével mi sem ellenkezik inkább, mint az álmos untató egyformaság, s mi sem teszi türhetőbbé e rövid életet, mint a változatosság. A leányokat játszó szereknek kell tekinteni; ha az embernek kedve van édelegni, erre az e­­gyik ol­yan alkalmatos, mint a másik, csak tűrhető külsejű, s liba ne legyen. De lekötni magát, s csupán egynek hódolni, ezt csak az teheti, kinek a függetlenségről ollyan fogalma van, mint—mit is mondjak hamarjában?sem­mit! — Egyébiránt én sem fogok tőlük többet követelni, mint a­mennyit természetes gyün­­geségüknél fogva teljesíthetnek. — Örök hűség! milly sülellen képzelet! Ha egypár hétig, legfölebb a holdnak egyik föl­­élül a má­sikig hívek maradnak, nagyobb hősnőket nem fogok ismerni, mint őket. — Szép tapaszta­lást tettem, mit lehet illyféle phrasisokra épí­teni, s menynyi kis aszszonyt és leányt találni innen is túl is a Duna vizén ? Igenis, azok ők, állandók és hívek, míg az ellenkezőre nincs alkalmuk. — S mégis vannak, kik szerelmüket s hűségüket halálig kötik le egymásnak! Nem a legnagyobb képtelenség­é, hogy az ember, ki pillanatig sem kezeskedhetik hajlandósága s érzelmei tartósságával, hittel állítja s az e­­get hívja bizonyságul, hogy azokat soha meg­változtatni nem fogja ?!------­Illy­és hasonló hiábavaló sophismákkal akartam azon boszuságot maszkírozni, mit bennem sértett hiúságom érzete okozott: elég szomorú volt egyébiránt, hogy fiatal korom­ban már ollyanokat láttam és tapasztaltam, mellyek illy méltatlan és keserű észrevéte­lekre adtak alkalmat az emberiség, s annak tiszteletre méltó társas kötelékei iránt. Kinek lenne kedve élni, ha meggyőződve volna, hogy illy emberek közt kell élnie ? — Igaz, hogy az illyféle kifakadások inkább mondva, mint érezve voltak, s ez utolsó esetben is csak fu­tó behatással bírtak, mindazonáltal mégis be­teg kedélyt árultak el, s a szívben mindig egypár falánkot hagytak hátra.------­Természetes, hogy az otthon töltött szünnapok illy lelki állapotban kevés eldele­­tet nyújtanak. Megszokván a zajos és lármás mulatságokat, a falu ártatlan örömeiben kevés pótlékot találtam. Még igen újak voltak a be­nyomások, miket a városból hoztam. Azon­felül Teréz, ki a nemesebb érzést, mellyel ben­nem költött, s mellyet egy átrombolt év majd­nem eltemetni látszott, ismét fölébreszthette volna, elutazott; apám, kinek tanácsára s ve­zetésére legnagyobb szükségem volt, meghalt, anyám pedig határtalan jóságával nem birt elég tekintélylyel, hogy komolyabb intései re­­ám s jövendő életmódomra nézve kívánt ha­tással lehettek volna. A szünnapok egyik részét Séden töl­töttem, ugyancsak gróf Széchenyi Lajos jó­szágán, az ottani főtisztnél, ki apámmal nem a legnagyobb barátságban élve ennek halála után, mintegy helyrehozni akarván az elmu­lasztottat, családunk iránt különös részvétet s jóakaratot mutatott. — Nyolc szép napot töl­töttem nála. Áldott jóságu neje s két igen szép és szeretetreméltó leánya volt. Az időse­bik, Josephine, egy varasdi köztisztviselőnek neje, ugyanezen időben látogatóban volt szü­leinél. Szebb és kedvesebb teremtést nálánál ritkán láttam. Érzem , mint a mező a napnak éltető sugarát, a pacsirta a tavasznak viradá­­sát, hogy ő, s csak egyedül is volna képes, szivemet újabbá alakítani, s érzelmeim tiszta­ságát visszaszerezni. De a sors e kedvezés­ben nem részesített; nyolc napig tartott a szép álom s — válnunk kellett. S elváltunk örökre! Josephine is kö­zönséges sorsát osztá azon egyének több­ségének, kik szivemhez közelebb állottak, s kikhez a barátság vagy szerelem gyöngébb kötelékei fűztek: — korának legvirágzóbb szakában h­a­lt m­e­g! Betegebb lélekkel jöttem vissza So­­mogyvárra ; apám sírját gyakrabban megláto­gattam, s ha kisírván magamat néhány perc­re nyugalmat találtam is, fölingerült lelkem ezt tartósabban nem élvezhető. — Kedélyem meg volt mérgezve ; — zaj, lárma, szórako­zás után vágytam, s mert azt a falusi élet csendes érvei nem nyújtották, csuda volt­­, hogy alig vártam a napot, mellyben vissza­mehettem Győrbe — tanulmányaimat, tulaj­donképen a megkezdett gyöngyéletet folytat­ni. — Frankenburg Adolf. 226 É J I D A L . (1846.) Ah e melódia ! Ki mondja ezt! Ez a busongó hang Majd szűt repeszt. Egy hablény, s légalak, Azur szeme ■— Hullámzó keleiből E bájzene. Az ablak olly magas A hol vagyon, Vajh! ah ! ne volna az Ollyan nagyon. Az úriak termibe Nem mászkálom, Oda a bíbor ajk S szép angyalom ! Megtörte a reményt A zord való És e zűr szűz repeszt! Eh ! ih ! ah ! eh ! Ifj. Kövessy Kálmán: Agarászati ragaszkodásaim. (K. M . . nak és B. S . . . . nak.) Nektek, úgy hiszem, fogalmatok sincs e mennyei élvezetről, e kedélyviharról, melly bennünket magával sodor, ezen unalomful­­lasztó óceánról, mellyben mi úszunk. Mig ti az arany ökörrel boronáljátok be gondjaitok szántóföldjeit, mi azalatt valóságos igavonó ökrök kedélyes tréfáiban gyönyörkö­dünk; mig ti tyúkszemnövelő járdáitokon a szűk fáblyát készítő művészt átkozzátok, mi térdig érő föld-kulimászban Nagy Kristóf lá­bai után sóhajtozunk. Míg titeket fényes szem­csillagok ragadnak el, minket azok is, — de tüsköt bokrot ugráló paripák röpítenek. Míg ti hangversenyekben gyönyörködtetitek füleite­ket, mi agárversenyekben legeltetjük szemein­ket; míg ti hitelezőket hajhászlok, mi nyula­­kat hajtunk . . . Míg ti Licinius vacsorájánál

Next