Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-04-27 / 79. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. Szerda, april 27-én 1853. • Ifl HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik, ünnep- ? vasárnapot kivéve», mindennap délután divat képek- s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilágutcai 14 számu ház első emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadóhivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az. piüidetési és Tulajdonos szerkesztő : \.Vrry Imrac. Kiadó: Kozma Vazul. hirdetési díjak küldendők. Előfizetési díj. Postán: egész évre 16 frt, fél évre 9 ., évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel: egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 évnegyedre . . 4 „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan, közöltéinek. ”31 §%albimiinkat az ujvilágutcai 14. számú ház első emeletébe helyeztük át. Szerk. Piros rózsaködben__ Piros rózsaködben, aranyfátyolosan Jött a vidám hajnal s elterjedett hosszan . Szórta magától a sok apró csillagot Mint a munkás ember vetőben a magot.... Nyikorgott a kutyém : itatott a szolga — Verebek játszottak körűlé a porba’, S mintha az egg sírna, éppen ollyan formán Énekelt a csölönk fenn a hegyek ormán... Kertek alatt fütyszó s nagy ostorpattogás : Tán az öregbéres ? — ki is lehetne más ? Ő verte fel ma a vidám pacsirtákat : Napkelte előtt már a dologhoz látott..... Jókedvűn szökik a csikó erre arra S vissza-vissza nyerít egyet az udvarra — Gazdája utána néz az utcaajtóból. Valamit gondol, de nem tudatja szóból. Fehérnépei a patak mellett mosnak : Talán száma sincs a sávosos abrosznak Annyit lapickáznak, annyit öblögetnek : Déli harangszó lesz, míg kiteregetnek. Minden felé lárma , minden felé élet! hát te a rék háza, mi történt tevéled ? Hogy olly némán állsz ott gyászban, elhagyatva: Se kapud, se ajtód, se ablakod nyitva.... Múltad emlékeit hordozván magammal Betekintek hozzád régi vonzalommal. Fel is találom itt jó öreg gazdádat Ezt az embertestbe lehelt barátságot. Egyedül maga van — ott ül karszékében Még most is a régi panyókás mentében, Félig ébren, félig folyvást szundikolva Feje a karszéken félre van hajolva. Minden csendes.....csak az órák kotyogása közé vegyül néha egy prücsök sírása — A jó öreg álmát ez itt szorult vendég Egyhangú nótája kisérgeti mindig. — Nincs senki körűlé egyket szót cserélni. Régen volt, hogy meghalt szegény öreg néni. S híjában sóvárog gyermekei után : Mind a három eltűnt a halálnak karán. Pitvarán fészköket a fecskék megralták . Kertjében, mint eddig — virágzanak a fák, Járnak a pillangók, dönögnek a méhek. De elmaradtak a megszokott vendégek. Nincsen egy lélek is az almafa alatt : A kőpad mohos lett — régen üres maradt.------Kocogtam az ajtón, de nem jött felelet: Hallgatag csendesség uralta a helyet. A midőn megállottam a szoba közepén Erőtlen nyikorgás történt a karszéken : Rám nézett az öreg..... bánat ült homlokán S sötét fájdalommal nyúlt a kezem után... Egy mukkanásának sem hallottam neszét: Nehány könycsem vala köztünk minden beszéd... Isten ujja. (Folytatás.) „A sírig!“ hangzók meg szivemben a mennyei szózat, ... a sírig, monda Mahid . . s vájjon a hónapi nap nem süthet é már síromra ? vájjon ez éjjel még nem fogom é anyám arcát látni a túlvilágon? — reszkettem ismét e gondolatra, . . . gyáva voltam, mint a pária, mert lelkemben épen úgy mint ennek, nem volt önérzet . . . nem fönség! És tudod , Jenő! hogy e végtelen szerelem három hétig tartott, három hétig ! Jenő! s nem voltam é beteg? nem voltam é örült? — Szatossy Pali szinte szerette Matildot. Te tudni fogod. . . két jó barát elött a szerelem titka egy napig tart; az első fél napon élvezi azt, a másodikon visszaemlékezik rá, s mielőtt e második egészen lefolyna, rokon kebelre van szüksége, hogy édes terhét kiöntse. így történt Visszajöttünk Csomaközből. Ő nekem, én neki mindent megvallottam; híven az órát, melly az első csókot adta, a szavakat, mellyekkel lelkünket elrészegité, a helyet, hol ez üdvösség történt. Egyek valának, Jenő, egy-két óra különbséggel . . . rettenetes egyek! E csalatás több volt, mint hogy egy tapasztalatlan szív le ne roskadjon alatta, ... a földhöz vertem magamat dühömben, hajamat téptem. . . „Matild! Mahiid!“ — orditám magamon kívül, s egy sárga szellem tűnt fel előttem, halavány arccal, beesett szemekkel . . jégszívvel . . a gyülölség, a gyülölség! . . Nem! nem Csombord! szólott a felébredt önérzet szivemben, hiszen te gyermek vagy! miként hiheted, hogy e bűvös kertésznő annyi ezer báj között, szerény virágot tűzhessen kebelére! ? csak játszott veled, mint Palival, kifacsart és elhajított! de azért fel a fővel! fel! soha nem fogom mondani: szerettem öt! Kitépem ez érzelmet, ki minden emléket szivemből!.. soha, soha nem szerettem öt!? „A sírig“ hangzók ismét azon irtózatos szózat keblemben, és kacagni kezdtem vég és értelem nélkül, s a földhöz vertem magam ismét, mint makrancos gyermek, szivemhez kaptam, szorulni éreztem azt, vérzeni láttam azt, azt hivem megreped — szegény! A crisis napjai elteltek, vagy azért, mert lényegileg véve a dolgot , mélyen érezni én sem tudtam , vagy mert az önérzet bennem magasabb volt mint a kéjvágy, vagy mert visszatértem óta három hétig nem látva öt, okoskodásaim szemeinek sugaraira romba nem dőlhettek, elég az hozzá Jenő Matildot felejteni kezdem. És kezdtem a bölcseletet: mi az, mi az emberi szívet örök, s naponta megújuló ostromban tartja? mi az, mi egy 14-dik Lajost szétléphetetlen kötelekkel csatolhat egy Maintenon asszonyhoz ? mi az, mi mindennap olajat önt lángoló érzeményeinkre, hogy leirhatlan áldozatban égjen szivünk egy arc oltáránál ? Erény! hangzók isten szava, mintegy uj galamb képében a szent férfiúhoz, erény! szilárdság ! fönség! Az arc elvirít. Lehullanak rózsái, mint az őszi levél. A legbolorabb ember lapodhatja a földön azokat, mik egyszer a fa koronáján zöldellettek. A műveltség, az ízlés megszokottá válik, mint birtokosa előtt egy tündérkert, kinek nem a lúgos s gbrieltek szépsége tűnik többé fel, hanem az volna meglepő, ha azok többé nem olly szépek lennének. Minden, minden elhagyja egyszer a lelket, mindennek lefoszlik varázsa . . . csak az erényé ... az erényé — soha! csak e szellem bír azon tulajdonnal, hogy mindennap uj anyagot kap, mellyben tündököljék, uj országot, mellyben egyedibb a királyné! VII. így folyt le az iskolai év . . . Kijózanodtam végkép. Matildot sokszor láttam, szépnek is találtam őt, . . . de többé nem szerettem. Mást szerettem ... és ismét mást. S midőn e változékony hajlam előttem ismeretessé lön, midőn a szenvedélyek ez örült hullámzása lelkemet elragadta, egy kérdés merült fel előttem, az igazság fénye tündöklött utamra: ha nem vagyok , én is Matild? Az ember nem ismeri el ön hibáját; az ember tömjénezni szokott bármi kis erényének, s fátyollal borítja el még egyszer olly nagy gyöngéjét. . . Nem vagyok é Matild ? nem repülök é virágról virágra ? nem kóstoltam é az élet mézét, bármi edényben legyen is feltálalva ? nem szívom é a mérget, . . . habár arany pohárból ! ? Nem! nem! hangzók az ön hízelgés szózata, de mellyben való igaz is létezett, én nem szerettem még, csak et a hölgy, kinek csak karjai között ez ideig elkábultam, örült szenvedélye oltárához hurcolta egyedül tapasztalatlan szívemet! a nők játszottak velem, mert ingerlékeny gyermek valók! elérzékenyültem a kacérság előtt, s önmegtagadást, örök szerelmet álmodtam a kebelben, melly Künn ébred, ide benn haldoklik az élet: „Kedves jó öregem, a jó isten véled !“ Zokogva e rövid szókkal köszöntöttem , Midőn az ajtóból visszatekintettem. — Istenemben jó, hogy megfordultam nála : Vállamon maradt ősz hajának egy szála, Mit mellém fektetek minden éjszakára Emlékezetemnek arany vánkosára: Szelestey László.