Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-13 / 10. szám
Az utolsó mód király. (Történeti beszély.) (Folytatás.) — Mandane gyakran hallott az éj óráiban édes, sóvár, fájó datokat, miket a caldaeai lant reszketeg pengése kisért — de nem tudá, hogy azok a jóleső hangok szerelemből erednek — szerelemért. Később midőn olvasgató a tündérek regéit, — a szivárvány szerelmét midőn színes karjaival átölelte a kikeletet, vagy a délibáb vándorlását — melly elvesztett szeretőjét keresi, midőn olvasá a hervadó virágok fájdalmait, a vándor csillag nyugtalanságát, és sok másokat, miknek megteremtésére csak a keleti képzelem képes ; — egy titkosan támadt eszme hullámozá be lelkét, hogy a mennyországot ifjak szemeiben és lelkében keresse. Astyages király udvara tele volt ifjakkal, a királyleány gyakran mélázott szép szemeivel rajtolt, de érzé, hogy egynek arcáról sem képes leolvasni azt a boldogító hatalmat, melly után lelke szomjazik, s mellyet érez, hogy szivéből hiányzik. Varázsképzetével előre megteremté magának e vágyképet. Mandane gyakran hallott az éj óráiban, édes sóvár dalokat, mellyeket a dal d a e a la n t reszketeg pengése kisért, s megdöbbent lelkében, hátha e dalok szerelemből erednek, szerelemért. A halvány énekes eltemette érzeményét, miután annak reményei úgyis el voltak temetve, csak a puszta éjben, mikor a királyleány álmok közt szendereg, énekel szunyadása felett. Ha látná, hogy a királyleány milly édesen mereng felette.................. Egy napon fényes vendégsereg érkezett a királyi palotába. Nyerste arabméneken délceg lovagok, derekaikon pallosszerü kard, szemökben tűz és bátorság, homlokukon a dicsőség érzete ragyogott, tagjaikat sidoni szövetből készült öltöny fedé, mellybe vastag aranyszálak valának hímezve, cifra virágok, miken cochenilleféle bibornedv piroslolt, talpaikon fényesített rinocerosbor, miket erős színes szalagokkal kötözének izmos lábaikhoz, derekaikról bengali mouselin fátyol függött le s láttatni engedé a szálas termetek karcsúságát, mig a ruganyos izmú karok egyegy cifra pálcával játszottak, miknek végén egyegy carneol gomb tündöklőtt. Babyloni lovagok voltak. Arcuk napsütötte barna, s a csaták füzében megedzedt, mindnyájának szénfekete haja és égető koromsötét szeme van — melly előtt reszket a leánysziv, alakjokon erődús férfiasság — mig piros képeik elevenséget, életvidorságot árulnak el. Valamennyié között legszebb és legifjabb a csapat vezér, Kabulessár a babyloni király egyik legközelebb rokona. Nevét már ismerék a szomszéd országok, mert az gyakran említetett a diadallal együtt. A király nagyon szerette, s ezért bár voltak saját fiai is, csak királyfinak szólítatott. A babyloni vitéz hadseregnek sok újabb győzelmeiben vett már részt, azon hadsereg győzelmeiben, melly Nechot az egyptomi királyt Karschemischnél szétverte, melly Jerusalem falain diadaltort ütött, melly a tyrusi Hercules templomába molly sok évi küzdelem után végre is győztesen triumphalis menettel vonult be. Kabulessár ivott e nép, e haza dicsőségéből, ivott ellenségei véréből, s mikor a király ama veszélyes kórságba a licantropiába esett, ő volt a birodalom jobb keze, és mind a mellett olly ifjú és olly szép maradt. Szemeiben semmi vadság, hanem olvadékony szelíd ábránd, alakja nemes, tekintete büszke és mégis megnyerő ; magas homlokát ércsisakja fedi el min tarka marura tollak ingának ; öltözete a mód szokásokhoz alkalmazott, hosszú bársony köntös, fölötte egy aranyszegélyes fátyolszerü köpeny, nyakán aranyos kendőcskét libegtél a déli fuvalom, lovát tyrusi takaró borítja, s rajta olly könnyen ül, mintha csak lepke lenne. Astyages király udvarában testőrök, nagyszámú eunuchok fogadák a fényes vendégeket. A király örült a látogatásnak, s az elfogadás óta palotájában meg nem szűnő tánc, zene és lakoma volt. A fejdelmi ebéd elkezdetett. A pohárnok sorba ízlelé az ételeket és italokat, s úgy rakták a vendégek elé drága érctálakban , nagy kőedényekben s üvegcsészékben. Már abban az időben is nagyon féltek a mérgezéstől, — hogyis nem midőn nehány ölnyire török az upassa piros bogyói értek. Kabulessár körülvivé mosolygó arcát az egybegyült sokaságon, de többet nem vivé körül, hanem rászögezé szemeit a királyleányra, úgy hogy még enni is alig érkezett. Mig a többiek bántéivá bámulták a táncosnők silphid sejtéseit, vagy hallgaták a költők énekeit, kik nevetséges auxesisekkel adták elő a király tetteit, — addig a babyloni ifjú édesen merengett a halvány leány képén. — Médek királya! — szólt az ifjú, ábrándjaiból feleszmélve — én meglátogattalak tégedet, Babylon királya helyett, kit a betegség láncon tart, a legyőzött népek kincseiből hoztunk neked emlékeket, barátság jeléül. Király! te dús vagy, kerted a mesés első paradicsom talán, soha nem látott virágok és illatok csodaseregével, de mit mégis minden hatalmad ellenére sem valál képes előteremteni, mi hoztunk neked a Nílusból, egy vizigoliátot, egy Hippopotámot; hoztunk neked egy darabot Neco király elhunyt fegyverzetéből; hoztunk ezenkívül barátságot és meleg szeretetet; most rajtad a sor, hogy a szomszédi rokonszenvet viszonozd— látogasd meg a fényes Babylont, szép leányoddal együtt. — Astyagesnek lelke örült, midőn e szavakat hallá, jól láttad, mikint függ a királyfi szeme bájos leánya képén, s fogva hitte őt. Merész képzelete előteremté már az időt, midőn a babyloni korona is fején fog ragyogni, helyette nem adván egyebet, mint leánya kezét. Midőn Kabulessár édes hivő hangjait megérté , kezeit szokta az ifjú hősnek meg, és leányára tekintett. — Meglátogatunk titeket hatalmas királyi család, úgy ő Mandane te is vágyói látni a hírneves Babyloniát? Mandane arcát a meglepetés hajnalszíne futotta át, édes bájos ajkait megnyitva, félénk hangon válaszolt : — Igen, igen atyám, királyom, én már rég vágyakozom e mesével határos birodalomvárost megláthatni! — S Kabulessár elkezdte neki Babylont meleg szavakkal lefesteni — felhőkig nyúló iszonyú széles falait, miken roppant paloták férnének el, s minek száz érckapuja és kétszáz ütvén tornya volt, — Semiramis tündéries függő kertjeit, — a Belus templomát, mellyeken a tornyoknak uj meg uj tornyai valának, s mit midőn a világhódító Macedón lerombolt, millió emberével alig birá romait elhordatni, lefesté előtte a tündér vidéket, az áldott rónaságot, rajta az ezüst E u p h r a to t, mellyen a hihetlen nagyságú hid állott, a nagy tavat, minek medre négyszegű kövekkel volt kirakva — elmondott neki mindent — mindent — mit később meséknek keresztelt a világ. — El fogsz jőni Mandane, fényes udvarunkba, s csodálni fogod a pompát, melly Egbatanához emelte föl magát, — adok melléd királyi kíséretet, elvezetlek a grotesk templomokba, s ha a chasdiniok és mystagogok mellé engem is elfogadsz, hogy velük együtt mutogassam a nagyság és dicsőség remekeit, velők magyarázzam a mysteriumokat, — és akkor boldognak fogom magamat mondani, Mandane, nagyon boldognak. — A királyleány ollyan lett mint a biborbársony, érezte hogy ezen szép szavak, miket a babyloni lovag ajka elsusogott — azon érzelmet illetik, mellynek alaktalan képeivel szive lelke telve volt .... Lakoma után vadászni ment a király vendégeivel együtt. Vadaskertje tele volt oroszlánokkal, párducokkal, vaddisznókkal, s az ezekkeli küzdés egyik legkedvencebb foglalatosságai közé tartozott. Kabulessárnak ez alkalommal épen nem volt kedvére a zajos mulatság, inkább szeretett volna addig a halvány királyleánynyal enyelegni, vagy ha már ez nem lehet, legalább magánosan, virágos fák árnyékában gondolkozni róla. A babyloni királyfi pár nap alatt, nagyon otthonosnak érzé magát a királyi palotában. Legkedvesebb volt neki szobája ablakából nézni a kertet, s szemeivel kisérni a benne mélázó királyleányt. Elhatározó lelkében, hogy le fog hozzája menni. - -------Mandane a kerek tó partjain gyeppamlagon ül. Olly szép volt őt látni ott kedvenc kisérőivel. Előtte a kerek ezü s 11 ó, min fekete hattyúk ringatják magokat, s a lányka felé úsznak, midőn az nekik étkeket szór piciny kezéből a habok közé, mellette virágos galyon a megszelídült fehérsas ül; a gummifák tetején hízelgő kajumajmok és monkák ugrálnak ollykor egy egy leszakasztott lombot hajítva Mandane ölébe, azután maguk is fejének s lábaihoz simulnak. A jégben néhány macaopapagály röppen el, tollazatuk zöld mint a harmatos fa, másutt veres mint a carmin, míg fejek ultramarin szinét visszaveti a tó tüköre. A tó más oldala veres nelumboval van elborítva, mellyeknek húsos kerek levelei csillognak a nyár tüzében, mintha vizen libegő érclapok lennének, miken zöldszinü jakánák ugrálnak, mig a part virágai felett apolló lepék csaponganak. A merre a királyleány nézett, mindenütt talált valamit, mi lelkének gyönyörűséget szerzett. Egyszerre valami lombsusogás hallatszott — a fekete hattyúk eltávoztak a parttól a hajuk megrezzenve szaladtak végig a gummifák izzó ágain — a fehér sas alatt meghajlott az ág, mit az szárnyaival verdesett. A királyleány gondosan nézett körül, s mire szemeit ismét a jakonák és hattyúk szeszélyes játékaira emelé, háta megött Kabulessár állott a babyloni lovag. — Szép királyleány — mondá az ifjú