Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-29 / 24. szám
s életébe vonod magadat, míg mögötted a boldogság és öröm legszebb rózsái virulnak. . . — Valóban Tarnas úr, van okom önre haragudni — szólt Aurélia csengő hangon, neki bátorodván az aratott diadalok között — az első francia négyes óta úgy eltűnt, hogy keresve alig lehetne megtalálni, pedig .... — itt elpirult, s habzó reszketegség von erőt édes csengésű hangján, — egy körmagyart ön részére megtartottam. — E figyelme nagyságnak a legboldogabb férfiúvá tesz a világon; különben is biztosíthatom, hogy lelkem visszavonulásom között is csak imádott lénye körül lebegett. — Elhasznált bókok, közkitételek .... — válaszolt a hölgy olly kifejezéssel, mellyben tükörként láthatom, hogy irántam melegebben van hangolva, semhogy megelégednék a puszta hódolat szóvirágaival. Szeghalmi figyelmét a magas barna hölgy annyira osztatlanul igénybe vette, hogy rólunk egészen megfeledkezék, s igy a biztos egyedüliség édes pillanatában alkalmam volt a legforróbb szavakkal bebizonyítani, hogy szavaim nem divatregények sallangos szóvirágai , hanem alkatrészei egy szenvedélyes szívnek. Csak az első szerelem kisugárzása az istenségnek . . . csak az első szerelem bírja a bűvös halalmat , üdvözülni egy szóban, gazdaggá lenni egy elszáradt virágban. ... Ki a szerelem édes kötelékein úgy tör keresztül, mint darázs a pók finom szövedékein, az szerethet , de szerelmének alapja csak érzéki vágy lehet. . . Csak az ismerheti a szerelmet költőiségének egész fényében, ki először lebbentette fel a lányka szívéről a fátyolt . . . kinek szavaira először rezdült meg a hölgy keblében az érzemények húrja. . . Ott ültünk a kioszk myszlikus félhomályában, Aurélia bársony kezecskéit kezeimben tartám, s amaz édes sokat jelentő némasággal bámultunk a leáldozó holdra, melly rendesen a megvallott, és viszonzott szerelmet követi. A zene megcsendült, s véget szakasztott e néma üdvnek. Mi egy óra a szerelemben ? Egy perc az öröklét. . . egy harmatcsepp a világtengerhez képest. . . Egy forró kézcsók, s kebléről a legszebb rózsabimbó jön emléke az édes perceknek. A két hölgy akadozva távozott a táncterembe. . Szeghalmi mit sem tudott arról, mi velem történt, valamint én sem, mi ővele. Mindketten a szerelem szép világában éltünk. — Leo ! — szólt a főorvos örömsugárzó arccal — a legboldogabb halandó vagyok a földön. S te mennyire haladtál Auréliával? A köznapi tán haragba borított, s tán kíméletlen modorban válaszolandók, ha a barna hölgy hátrahagyott zsebkendőjéért vissza nem tér. — Isteni egy teremtés — folytatá Szeghalmi , édes mosolylyal kisérve imádottának fejedelmileg méltóságos távozását, ki fenyegető ujjakkal látszott titoktartást parancsolni az orvosnak — Füzesi Auréliában ugyan több az eszményiség; de ő szőke ... én pedig a bolondulásig szerelmes vagyok a fekete szemekbe. — Tudom, tudom — szóltam részkedvűen a barnák cncomiuma fölött — szólj inkább valamit a Füzesi család viszonyairól. — Aha , édes jó barátocskám ! családi viszonyok . . . aztán házasság . . . e két eszme végeredménye majdnem egyre megy ki, de mindegy! Én a családnak házi orvosa vagyok, s így őre titkainak is. Csak annyit mondhatok, hogy Füzesen laknak, s Auréliát nem rég hozta haza anyja a klastromból, hol neveltetett; egy fiú testvére is van még, kihez most nevelőt keresni felajánlottam magamat. . . A hölgy jellemedhez illik, de te nem a családéhoz. . . Füzesiné aristocraticus gőgjén megtörnek minden terveid , minden reményeid , azért légy előrelátó .... Éljenek a fekete szemek! (Folytatása köveik.) Tanács Márton: Életemből. (Napló-töredék.) Nem születtem arra, hogy boldog legyek. Fájdalmaimat kimérte az ég, örömeimet nem, mert ezt nem tartott fenn számomra ; de én azért nem panaszkodom, nekem e fájdalmak édesek, nélkülük még boldogtalanabb lennék. Fájdalomnak adom át lelkéinél s a világ rám nézve lenni megszűnik. — Volt idő mikor még boldogabb valék, mikor még reméltem, akkor szivem egy kies kert volt, kis virányos kert, telve illatos rózsával ; három fa is virult e kertben, a hit, remény, s szeretet fája, mindenik olly dús volt virágaiban, olly gazdag zöld levelekben; és most puszta sivataggá lett a kert, elfonyadtak virágai, elvesztek fái. A hit fáját a kert földje kivett méhéből, a remény fájának zöldelő ágait letörte a csalódás szélvésze, s a szeretet fájában elsenydredt, kifogyott az életerő, mert a nap megvonta tőle sugarait, a nap, az én napom, az én ragyogó fényes napom. E napot Lillának hívták, e név keleti nyelven annyit tesz, mint mennyei üdv, örök boldogság . . . E nap nincs többé, nem fénylik, nem ragyog, lent van a földben, mélyen, földet hánytak föléje s megjelelték szép kis fa kereszttel, mintha én nem tudnám hogy hol van ; hisz ezen sirdombon imádkozom szüntelen, kényeimmel öntözöm meg virágait és — jó kertész vagyok, egy sincs olly szép sir a temetőben... A ki sohasem szeretett, vagy ki szeretett és viszont szerettetek, az nem fogja megérteni fájdalmaimat; e sorokat azok számára írom, kiket viszontszeretet nem boldogított, kikben a szerelmi láng önszivöket emészté fel, kik úgy szerettek mint én, kiknél a szerelem volt minden. Sok keserves órája volt életemnek, pedig még nem vagyok öreg. Ma egy éve jön szívem kettézúzva. Hogy ezt megérthessék azok, kik tán olvasni fognak, némi ismertetést kell előre bocsátnom egy egyénről, ki életemben nagy szerepet vitt. Ez egy távol rokonom volt. Igen szép alak, mi volt ember, orvos, ki e tudományt igen jól értette , egy nagy hibája mégis volt, naponként 12 órától 1-ig őrültség szállta meg, jaj volt a betegnek, ki ekkor kezeibe került. Szülei nem engedték meg, hogy ez órában elhagyja a házat, de ő egyszer ezen időben eltűnt, s sohasem látták többé. Azt is meg kell említnem, hogy én őt nem ismerem ; ritkán is mentem én valahová, egy kedves költőm van , avval töltöttem el napjaimat, ábrándjai úgy megegyeznek az enyémekkel, nem hiszem hogy életünk jobban ne hasonlítna egymáshoz, főleg a szerencsétlen szerelem körül. Egy költeménye különösen megfesztett, úgy megfelel érzelmeimnek, minden betűje ismerős előttem, ismerjék meg önök is az utolsó versét: — Künn vész zug az éjben — megtöltöm poharam S mellettem hirtelen egy kacér lány terem Megölel, megcsókol, orcám simogatja Tudom, hogy hűtlen de elűzni nem merem. E kendőzött arcú lány a remény És én megtöltöm újra poharam Künn a vihar zúg, lelkem csendesül S ajkamon a kacér hölgy dala van... Nekem e sorok mindenek felett tetszenek. Mennyivel voltam akkor is boldogabb, midőn még ezt olvasgattam, midőn e sorok feleltek meg érzelmeimnek; most már tovább kell lapoznom, oda fordítok hol a fejfák beszélnek temetői hangokon s én olly bus hangon olvasom el: S múló öröm sem látogatja meg Kit szenvedés vas karja nyom . . . e hant alatt pihen Miként érdemli csendesen, S ki halmán szívesen elkorhadok A kert akáca én vagyok. — Életemnek egy rokonomnál kelle lefolyni. Szives jó emberek voltak ők s szerettek engem, én is szerettem őket, de a családban legjobban egy szende kis leányt, egy angyalát az égnek, kit Lillának hívtak. Hogyis ne szerettem volna őt, hisz a világon a legszebb kék szemei voltak, az első szerelem tüze illy szemekben foganzott meg, arca gyönyörű volt, rajta a báj, a kellem foglalta el királyi trónját, ragyogó volt ez , mint maga a dicsőség, életemben nem láttam olly szépet soha , s milly jó volt ö azon felül, milly müveit, okos, midőn beszélt lelkem úgy rezgett bele mintha hárfa leendett, s mintha húrjait gyengéd kéz pengette volna. Istenem, istenem! milly szép volt ö. Szerettem is úgy, mint csak isten szerethető az első emberi párt, mielőtt a tiltott gyümölcsből ettek volna, minden perceit életemnek csak neki vágytam szentelni, szüntelen körűié voltam, igyekvem megelőzni kívonatait, ah! igen nagyon szerettem, imádtam őt. Azt hittem ő is szeret, bár soha nem mertem neki nyilatkozni, olly ártatlannak, olly szelídnek, olly angyalnak nézett ki, — féltem őt megsérteni. Pedig sokszor gyanítottam, hogy neki is szerelmesnek kellett lenni, annyit ábrándozott, annyit sóhajtozott, szilie is igen halvány jön, mintha erőben naponként fogyott volna. A szerelem tüze emészti őt kétségkívül —gondolom — de mégsem mertem neki nyilatkozni , mert mihelyt szerelemre vonatkozó szó lebbent el ajkaimon, azonnal elpirult, egyet sóhajtott, elment s az nap úgy tetszett, mintha került volna. Sokszor megremegtetett azon félelmes gondolat is, hogy tán mást szeret, de megnyugtatott az, hogy e háznál ritkán fordul meg fiatal ember, egy orvoson kívül, ki szinte sokkal ritkábban jön, mint ezt tenni a szerelmesek szokták, sőt ebédre, bár annyiszor hivatott s rokonom megbízásából hívtam én magam is, soha sem jött el, pedig rendesen ebédünk 12 órakor volt s 1-nél tovább nem tartott; tehát akármelly rendes életű volt, elfoglalt embert ez nem tartóztatott vissza, szerelmesek pedig illy kicsinységekben nem is ismernek akadályt; ez okoskodás által ezen oldalról biztosítva hittem magamat, s azonkívül hozzám Lillát mindig olly jónak, olly nyájasnak tapasztalául: néha, mikor hitte hogy én ezt nem látom, úgy elnézte arcomat, mintha onnét akarta volna olvasni, hogy lelkemben ) 98