Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-01-29 / 24. szám

s életébe vonod magadat, míg mögötted a bol­dogság és öröm legszebb rózsái virulnak. . . — Valóban Tarnas úr, van okom önre haragudni — szólt Aurélia csengő hangon, neki bátorodván az aratott diadalok között — az első francia négyes óta úgy eltűnt, hogy keresve alig lehetne megtalálni, pedig .... — itt elpirult, s habzó reszketegség von erőt édes csengésű hangján, — egy körmagyart ön részére megtartottam. — E figyelme nagyságnak a legboldo­gabb férfiúvá tesz a világon; különben is biz­tosíthatom, hogy lelkem visszavonulásom kö­zött is csak imádott lénye körül lebegett. — Elhasznált bókok, közkitételek .... — válaszolt a hölgy olly kifejezéssel, melly­­ben tükörként láthatom­, hogy irántam mele­gebben van hangolva, semhogy megelégednék a puszta hódolat szóvirágaival. Szeghalmi figyelmét a magas barna hölgy annyira osztatlanul igénybe vette, hogy ró­lunk egészen megfeledkezék, s igy a biztos egyedüliség édes pillanatában alkalmam volt a legforróbb szavakkal bebizonyítani, hogy szavaim nem divatregények sallangos szóvi­rágai , hanem alkatrészei egy szenvedélyes szívnek. Csak az első szerelem kisugárzása az istenségnek . . . csak az első szerelem bírja a bűvös halalmat , ü­dvözülni egy szóban, gaz­daggá lenni egy elszáradt virágban. ... Ki a szerelem édes kötelékein úgy tör keresztül, mint darázs a pók finom szövedékein, az sze­rethet , de szerelmének alapja csak érzéki vágy lehet. . . Csak az ismerheti a szerelmet költőiségének egész fényében, ki először lebbentette fel a lányka szívéről a fátyolt . . . kinek szavaira először rezdült meg a hölgy keblében az érzemények húrja. . . Ott ültünk a kioszk myszlikus félhomá­lyában, Aurélia bársony kezecskéit kezeim­ben tartám, s amaz édes sokat jelentő néma­sággal bámultunk a leáldozó holdra, melly rendesen a megvallott, és viszonzott szerel­met követi. A zene megcsendült, s véget szakasz­tott e néma üdvnek. Mi egy óra a szerelemben ? Egy perc az öröklét. . . egy harmatcsepp a világten­gerhez képest. . . Egy forró kézcsók, s kebléről a leg­szebb rózsabimbó jön emléke az édes percek­nek. A két hölgy ak­adozva távozott a tánc­terembe. . Szeghalmi mit sem tudott arról, mi ve­lem történt, valamint én sem, mi ővele. Mind­ketten a szerelem szép világában éltünk. — Leo ! — szólt a főorvos örömsugár­zó arccal — a legboldogabb halandó vagyok a földön. S te mennyire haladtál Auréliával? A köznapi tán haragba borított, s tán kíméletlen modorban válaszolandók, ha a bar­na hölgy hátrahagyott zsebkendőjéért vissza nem tér. — Isteni egy teremtés — folytatá Szeg­halmi , édes mosolylyal kisérve imádottának fejedelmileg méltóságos távozását, ki fenye­gető ujjakkal látszott titoktartást parancsolni az orvosnak — Füzesi Auréliában ugyan több az eszményiség; de ő szőke ... én pedig a bolondulásig szerelmes vagyok a fekete sze­mekbe. — Tudom, tudom — szóltam részked­­vűen a barnák cncomiuma­ fölött — szólj in­kább valamit a Füzesi család viszonyairól. — Aha , édes jó barátocskám ! családi viszonyok . . . aztán házasság . . . e két esz­me végeredménye majdnem egyre megy ki, de mindegy! Én a családnak házi orvosa vagyok, s így őre titkainak is. Csak annyit mondhatok, hogy Füzesen laknak, s Auréliát nem rég hozta haza anyja a klastromból, hol nevelte­­tett; egy fiú testvére is van még, kihez most nevelőt keresni felajánlottam magamat. . . A hölgy jellemedhez illik, de te nem a családé­hoz. . . Füzesiné aristocraticus gőgjén meg­­­törnek minden terveid , minden reményeid , azért légy előrelátó .... Éljenek a fekete szemek! (Folytatása köveik.) Tanács Márton: Életemből. (Napló-töredé­k.) Nem születtem arra, hogy boldog legyek. Fájdalmaimat kimérte az ég, örömeimet nem, mert ezt nem tartott fenn számomra ; de én azért nem panaszkodom, nekem e fájdal­mak édesek, nélkülük még boldogtalanabb lennék. Fájdalomnak adom át lelkéinél s a világ rám nézve lenni megszűnik. — Volt idő mikor még boldogabb valék, mikor még reméltem, akkor szivem egy kies kert volt, kis virányos kert, telve illatos rózsá­val ; három fa is virult e kertben, a hit, re­mény, s szeretet fája, mindenik olly dús volt virágaiban, olly gazdag zöld levelekben; és most puszta sivataggá lett a kert, elfonyadtak virágai, elvesztek fái. A hit fáját a kert földje kivett méhéből, a remény fájának zöldelő á­­gait letörte a csalódás szélvésze, s a szeretet fájában elsenydredt, kifogyott az életerő, mert a nap megvonta tőle sugarait, a nap, az én napom, az én ragyogó fényes napom. E napot Lillának hívták, e név keleti nyelven annyit tesz, mint mennyei üdv, örök boldogság . . . E nap nincs többé, nem fénylik, nem ra­gyog, lent van a földben, mélyen, földet hány­tak föléje s megjelelték szép kis fa kereszttel, mintha én nem­ tudnám hogy hol van ; hisz e­­zen sirdombon imádkozom szüntelen, kénye­immel öntözöm­ meg virágait és — jó kertész vagyok, egy sincs olly szép sir a temetőben... A ki sohasem szeretett, vagy ki sze­retett és viszont szerettetek, az nem fogja megérteni fájdalmaimat; e sorokat azok szá­mára írom, kiket viszontszeretet nem bol­dogított, kikben a szerelmi láng önszivöket emészté fel, kik úgy szerettek mint én, kiknél a szerelem volt minden. Sok keserves órája volt életemnek, pe­dig még nem vagyok öreg. Ma egy éve jön szívem kettézúzva. Hogy ezt megérthessék azok, kik tán olvasni fognak, némi ismertetést kell előre bocsátnom egy egyénről, ki életemben nagy szerepet vitt. Ez egy távol rokonom volt. Igen szép alak, mi volt ember, orvos, ki e tudományt igen jól értette , egy nagy hibája mégis volt, naponként 12 órától 1-ig őrültség szállta meg, jaj volt a betegnek, ki ekkor kezeibe került. Szülei nem engedték meg, hogy ez órában el­hagyja a házat, de ő egyszer ezen időben el­tűnt, s sohasem látták többé. Azt is meg kell említnem, hogy én őt nem ismerem ; ritkán is mentem én valahová, egy kedves költőm­ van , avval töltöttem el napjaimat, ábrándjai úgy megegyeznek az enyémekkel, nem hiszem hogy életünk jobban ne hasonlítna egymáshoz, főleg a szerencsét­len szerelem körül. Egy költeménye különö­sen megfesztett, úgy megfelel érzelmeimnek, minden betűje ismerős előttem, ismerjék meg önök is az utolsó versét: — Künn vész zug az éjben — megtöltöm poharam S mellettem hirtelen egy kacér lány terem Megölel, megcsókol, orcám simogatja Tudom, hogy hűtlen de elűzni nem merem. E kendőzött arcú lány a remény És én megtöltöm újra poharam Künn a vihar zúg, lelkem csendesül S ajkamon a kacér hölgy dala van... Nekem e sorok mindenek felett tetsze­nek. Mennyivel voltam akkor is boldogabb, midőn még ezt olvasgattam, midőn e sorok feleltek meg érzelmeimnek; most már tovább kell lapoznom, oda fordítok hol a fejfák beszél­nek temetői hangokon s én olly bus hangon olvasom el: S múló öröm sem látogatja meg Kit szenvedés vas karja nyom . . . e hant alatt pihen Miként érdemli csendesen, S ki halmán szívesen elkorhadok A kert akáca én vagyok. — Életemnek egy rokonomnál kelle lefolyni. Szives jó emberek voltak ők s szerettek en­gem, én is szerettem őket, de a családban legjobban egy szende kis leányt, egy angya­lát az égnek, kit Lillának hívtak. Hogyis ne szerettem volna őt, hisz a világon a legszebb kék szemei voltak, az első szerelem tüze illy szemekben foganzott meg, arca gyönyörű volt, rajta a báj, a kellem foglalta el királyi trónját, ragyogó volt ez , mint maga a dicső­ség, életemben nem láttam olly szépet soha , s milly jó volt ö azon felül, milly müveit, okos, midőn beszélt lelkem úgy rezgett bele mint­ha hárfa leendett, s mintha húrjait gyengéd kéz pengette volna. Istenem, istenem! milly szép volt ö. Szerettem is úgy, mint csak isten szeret­hető az első emberi párt, mielőtt a tiltott gyü­mölcsből ettek volna, minden perceit életemnek csak neki vágytam szentelni, szüntelen körű­ié voltam­, igyekvem megelőzni kívonatait, ah! igen nagyon szerettem, imádtam őt. Azt hit­tem ő is szeret, bár soha nem mertem neki nyilatkozni, olly ártatlannak, olly szelídnek, olly angyalnak nézett ki, — féltem őt megsér­teni. Pedig sokszor gyanítottam, hogy neki is szerelmesnek kellett lenni, annyit ábrándozott, annyit sóhajtozott, szilie is igen halvány jön, mintha erőben naponként fogyott volna. A szerelem tüze emészti őt kétségkívül —gon­dolom — de még­sem mertem neki nyilatkoz­ni , mert mihelyt szerelemre vonatkozó szó lebbent el ajkaimon, azonnal elpirult, egyet sóhajtott, elment s az nap úgy tetszett, mintha került volna. Sokszor megremegtetett azon fé­lelmes gondolat is, hogy tán mást szeret, de megnyugtatott az, hogy e háznál ritkán for­dul meg fiatal ember, egy orvoson kívül, ki szinte sokkal ritkábban jön, mint ezt tenni a szerelmesek szokták, sőt ebédre, bár annyi­szor hivatott s rokonom megbízásából hívtam én magam is, soha sem jött el, pedig rende­sen ebédünk 12 órakor volt s 1-nél tovább nem tartott; tehát akármelly rendes életű volt, elfoglalt embert ez nem tartóztatott vissza, szerelmesek pedig illy kicsinységekben nem is ismernek akadályt; ez okoskodás által ezen oldalról biztosítva hittem magamat, s azonkí­vül hozzám Lillát mindig olly jónak, olly nyá­jasnak tapasztalául: néha, mikor hitte hogy én ezt nem látom, úgy elnézte arcomat, mintha onnét akarta volna olvasni, hogy lelkemben ) 98

Next