Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-22 / 18. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 18. Szombat, január 22-én 1853. Megfelel»)«, ünnep a vasárnapot kivévén , mindennap délután divat képek s egyéb mű mellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi 6 z á 1ás: cukor- és magyar-utcai 11. száma sorokba* első emelet, hová a kéziratok ntasitandéh■ Kiadó-hivatal: Ildunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Előfizetési díj. Postán: egész évre 16 frt.fél évre 9 ., évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel: egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárérzt fogadtatnak el, és gyorsaik közöltétnek. Nem szeretem .... Nem szeretem a bizonyost. Elég hogyha itr vagyok most. Holnap aztán jó tesz Ha rongyosan járok, Ha vizet iszom is , Ha ég alatt hálok. Mit kérditek hogy élek meg ? Mi gondotok van rá nektek ? Hogy ha énnekem nincs , Mi gondja van másnak ? Nem szorulok rátok, Csak ha majd sirt ászok. Gondot visel majd rám is a . . . Ki az ég madaraira .... Madár vagyok én is , Dalolhatok váltig, Ezért kaptam enni Hála isten máig. De ha ollyan idő lesz még Hogy valahogy éhen vesznék , Az sem esik majd olly Nagyon zokon nékem, Elveszett már nálam Jobb költő is éhen ! Tóth Kálmán. Itt évi mozaik. I. Miből lett a gyémánt? Ke bántsatok azért engem fiuk, ha lelkem sokszor túlszárnyal a porgöröngyöken , hol a mindennapiság nem bir a sárból kivergődni; én fent keresem az életet, fent a magasban , hol a hozott gyönyör s bánatvirágok emlékei nem szakgatják a lelket ; közel a villámokhoz , s mégsem félek a mennykecsapásoktól, mert tudom, hogy a mennydörgésben maga a természet beszél, s az soha sem bántja azokat, kik hozzá hivek ... A magasból nézem, hogy a föld — ez a világteremtéskor megindított sárlapda — milly szépen mozdul az embermilliók alatt!----------Miből lett a gyémánt ? Földpárából, tűz, szén, vagy tán a nemes kövek égő lelkéből? . Dehogy, dehogy oroszul vélekedtek. Világteremtése után nem sokára, mikor még a keblet nem feszíté haszonvágy, büszkeség, gög; mikor a szerelem —ez a földi másod istenség — csak egyedül lakta a szivet a dobogással . . . Mikor a boldogságért szerettek, nem aranyrudakért, s a menyasszony és vőlegény lelke egy lánc volt, veszély s boldogságban elszakithatlan... A jegygyűrű becsületszó , nem érc ... A leánykacsintás ártatlanság, melly vonzott, s nem fenhéjazó ledérség, melly ellaszit... Mikor a drága gyöngyöket még nem ismerték,ezeket a lelket vakító kincseket,— egy drága-gyöngy voltosak — a köny — melly a szemekből eredt, a szerelem édes-kínos boldogságából . . . Mikor a hűség nem árnyék volt, vagy hullólevél, a gondolat nem hamis mérleg, melly a szerint billen a mint az érdeksulyt szórják bele — a szerelmesek . . . Mikor a szív a szerelemé volt, s a szerelem a szívé tisztán, igazán, mint azt az alkotó megteremté — szóval a Rómeók és Júliák korában nem fért az érzelem, a lángszerelem a szívben, hanem megrepeszté azt! . . A megrepedt szivek el lőnek temetve mélyen a föld alá. Azt hiszitek tán, hogy elporladtak? nem csak a test lett porrá, a szivet még a föld keblében is egyre égető a szerelem — ez a világokat gyújtó szikra — addig égető, míg utóbb kővé vált — gyémánt kővé.......... Hogy is termett hát a gyémánt ? . . . Az igaz szerelemben megrepedt szivekből .......... Most is láthatjátok benne a tüzet — ha kiásva a földből — éjenként gyűrűtökben világos.......... Hányszor megesik igy, hogy a késő unokák az apáknak szerelmes szíveket hordozzák gyűrűiken!!!... Nem tűz, szén, vagy nemes kövek lelke hát — hanem megrepedt szív a gyémánt! Koboz István: Az utolsó séd király. (Történeti beszélő.) (Folytatás. — Te is! te is ! kiáltá. A másik pillanatban egymásra borulva zokogtak. ) Sok esztendő elmúlt azután, sokszor eljött a kikelet, és sokszor eltávozott a föld színéről. Astyages király még mindig a régi kéjelgő kényur maradt, még mindig hárfás hölgyek , énekesek, táncosok , varázslók között töltötte idejét. Hajszálai mind megőszültek , ollyan lett mint a fehér galamb, de lelke csak ollyan maradt. Az élet és sors, úgy látszott, nagyon jó barátaivá szegődtek, soha nem volt semmi baja velük, még az álomkísértetek is elfeledték háborgatni. Nem gyengült soha, még mindig olly erősen ült a trónon, a kéjt még mindig bálványozo. Egyetlenegy ellenséget táplált lelkében, a lelkiismeretet, de ez elnémult a vigalmak , kételyek mámoros zavarában. Cambyses, miután gyermeke koporsóját s elhervadt nejét eltemeté, beleunt a fénybe, a koronaragyogásba , elhagyta a királyi palotát, s egy persa provinciában főhivatalnok lett, ehhez sem volt kedve, de Astyages király akarata ellen tenni nem volt tanácsos. -------Egykor, midőn már el volt feledve Mandane és Agradotus emléke, a királyi palotába egy gyermekded ifjút vezettek a pásztorok. Azzal volt vádolva, hogy egy főúr fiát kegyetlenül megverte. Astyages maga elé rendelteté a gyermeket, kinek bátorságát már sokaktól hallá dicsértetni. — S hogy merészelted azon gazdag úr gyermeket megölelni ? — — Én nem megillettem király, hanem kegyetlenül megvertem. — — Hisz annál nagyobb vétek. — — Hátha megöltem volna? — — No akkor élve temetnének el. — — Nagyon különös — szólt a felbátorodott gyermek. — — Hogy hínak tégedet? — kérdé a király, kinek szokatlan tetszett a vakmeréskedő gyermek elmés felelgetése. — Agradotusnak — válaszolt röviden. A király ijedtében majd lebukott a trónról, s a gyermeket elvezetteté. Előhivatá mágusait és föudvaroncát Harpagust, kire a gyermek élete bízva volt. Harpagus elbeszélő meglágyult szivét, elbeszélő hogy keze gyenge volt az ártatlan szivet megszakítani, s azért egy eunuchra bízá. A király boszura gerjedt, s a hitelen udvaronc saját gyermekét szétszakgattatá. A megkeseredett apa boszut esküdött s Agradotust titokban a pásztorkunyhóba viteté, s egy reggel meglátogató az elhagyott árvát. — Jó reggelt ifjú ember! — kiáltott rá Harpagus — rég ideje kívánkozom már beszélni veled, s már szinte féltem hogy meg sem is talállak. — — Te gunyolódol, nemde ? — mi célod volna néked velem beszélned? — — Hja, te nem ismered magadat, hanem én ismerlek, s ha minden elhagyott is, én megmaradtam számodra, ha mások elszakgatták reményeidet, én összeszedem e rongyokat, hogy majd ismét összekötözve lobogónak használd, az élet viharai ellen. — — Nem értelek, hiszen én soha nem láttalak. — — Nem emlékezel már te arra, hanem ez mindegy, elég az hozzá hogy téged Agradotusnak hínak, s unokája vagy azon méd királynak, kinél a minapában voltál, hogy ítéletet hozzon árva fejed felett. —