Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-23 / 99. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 9. Hétfő, május 23-án 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután divat képek- s egyéb mü mellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilág utcai 14. számú ház első emelet, hova a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal • aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak külden.di k* Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 fallér évre 9 évnegyedre 5 ., Budapesten há/.hozküldéssel: egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 évnegyedre . . . „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. kiadó: Kozma Vazul. Egy bokrétára. (Máj. 4. 1853.) Menj el kicsiny kis bokréta, Menj el oda messze, messze, A hova én nem juthatok, Csak a lelkem képzeletre. S ha a kislány keblére jutsz Illatodban súgd meg neki : Hogy az, akit elfelejtett, Most is . . . most is úgy szereti! Mondd el neki gúnyos sorsom , Erőszakolt örömimet, Örök, nehéz, nagy bánatom, Mit nem mutatok senkinek. S ha még oda messze elérsz, Benned egy szál elhervadott: Mondd meg neki azt, hogy én is — Én is épen ollyan vagyok. Ha koszorút köt belőled, És elvisz majd mulatságba : Mondd el hogy én . . . avagy ne szólj! Merülj csendes hallgatásba . . . Mért busizná őt emlékem? . . . Elborulna tudom ettől — Mint a vidám, virágos táj A vándorló fellegektől. És hogy ha más bokrétát kap, Téged pedig eldob félre . Ne szomorkodj’ kis bokréta Sőt evvel is szépen érd be. Én lelkemmel nem egy fél nap, De évekig csüggtem rajta . . . S mégis úgy jártam, miként te . . . Megvettetve, eldobatva ! Tóth Kálmán: Elérhetlen csillag. Várnai Ákos fiatal festész egyszerű, de még pongyolaságában is bizonyos ízlést tanúsító szobájába vezetem olvasóimat. A bútorzat részletes leírását elmellőzöm, különben is egy művész szobájában, ki még hozzá fiatal és kezdő, anélkül sem lelhetni ollyan darabokat, mikről a tulajdonos előnyére beszélni lehetne. A festő-állvány mindöszsze is, mi említést érdemelne, s ez is legfölebb a többi daraboktól elütő azon tulajdonáért, hogy hasznot, kenyeret ad tulajdonosának. A fiatal művészt — mint rendesen a nap reggeli óráiban — ez állvány előtt találjuk, egy félig bevégzett arckép előtt, melly egy az első fiatalságon alig túl levő igen szép arcú nőt ábrázol, s mellyen a fiatal művész nagy műgonddal, s bizonyos előszeretettel látszik dolgozni. Az arc, mi már csaknem bevégzettnek tekinthető, noha a művész majd minden pillanatban talál rajta valami javítni valót — mint gondos anya vigalomba készülő leánya piperéjén — mind lélekbúvárok, mind festészek előtt nem kis mértékben lehetne érdekes, s nem kevés eredményt ígérne a ráfordított észlelődések jutalmául. Avatatlan, alig felületes ismeretekkel bíró szem is első pillanatra felismerhet némelly kinyomatokat rajta, mellyek viharos múltról s magas fokú szenvedélyekről tesznek tanubizonyságot, de mellyeket bizonyos önmegnyugvásnak, kibékülésnek vonásai szeliditnek és mérsékelnek. Sötét, átható szemeiben a szenvedély lángja ég, mig piciny finom metszetű ajkai olly gyermeteg, olly játszi mosolylyal köszöntik a szemlélőt. A patyolat kissé előre hajló áll, apró gödröcskéivel örök fris kedélyt hirdet, mig egy finom, alig észrevehető kék vonal a szemek alatt, melly lefelé az arcon kissé felötlöbbé válik, némi komor színezetet ad. Buja, bár nem összenőtt szemöldjei élv után látszanak sóvárogni, mig a bágyadt szempillák, s a kevéssé összehajló orrlyukak lemondást vagy legalább is kimerültséget gyanittatnak. És igy tovább, mintha az egész arcellentétek mozaikja lenne. A művész ecsettel kezében elhagyja munkáját pillanatokra, s elmereng e vonásokon, míg egyszerre csak észre veszi, hogy negyedek tűntek oda, míg ő semmit nem tön egyebet, mint merengett — — és legfölebb sóhajtozott. Az állvány mögött asztalka áll, s rajta tükör, mellybe egy miniature festésű képecske mosolyog, melly a félig kész s életnagyságu arcot ábrázolja, s melly mint látszik, a művésznek másolati példányul szolgál. E képecskét, mellynek rámuzatja finom arany lemez, féltékeny gonddal látszék érzeni az ifjú festést, mert bár zárt ajtónál dolgozik, mindannyiszor bizonyos félénk mohósággal rejti azt keblébe, valahányszor csak legparányibb neszt vesz észre bejárata előtt. E pillanatban is közeledő léptek hangzottak az ajtó előtt, s ez egyszer nem volt fölösleges óvatosság féltett kincsét elrejtenie, mert e léplek egyenes irányban ajtaja felé vezettek, mellyen csakhamar türelmetlen s ismételt kopogások hallatszanak. Művészünk bizonyos kellemetlen készséggel sietett vendégének ajtót tárni. Hirtelen örvendetes meglepetés villanyzá felvonásait, s egy önkénytelenül előtört fölkiáltás után réglátott testvére karjai közé veté magát, kit e pillanatig még mindig az óceánontúli hazában hitt, hova ezelőtt évekkel utazott, s honnan csak ez órában érkezett Pestre. — Bátyám! — Öcsém! S a két testvér ismét egymás karjaiba omlott, hol hosszas percekig csak szívek dobogásai tudaták egymással boldogságukat. Véletlen jött örömek között talán egy sincs olly boldogító, olly lázas gyönyört nyújtó, mint nem remélt, nem várt, de hőn sóvárgott viszontlátása azoknak, kik sziveinknek kedvesek. A két testvér többször kísérte meg az öröm lázát mérsékelni, de hasztalan egy pillantás, egy pár szaggatottan kiejtett szó, s ők mintegy önkénytelen engedve a természet gátot nem ismerő vonzerejének , ismét egymás karjai közt lesék fel egymást. Mintha mindkettő tünékeny álomkép által hitte volna magát csalódásokra ragadtatni, lázas erővel kulcsolák egymást szívükhez, hogy ha csalékony álomkép is e boldogság — de legalább minél hosszabb legyen! . . . Végre lecsendesedtek némileg a megittasult érzések, s a két testvér képességön nyugodtabban élvezni a viszontlátás gyönyörét. Ahogy lecsendesült a vér, fecsegővé lön a nyelv, s ők kifogyhatlanok voltak a kérdezősködésekben, mellyeknek mindegyikére egy-egy uj kérdés jön a felelet. A legügyesebb, leggyakorlottabb gyorsíró sem foghatott volna hitele kockáztatása nélkül e párbeszéd leírásához, mellynek gyakori összefüggéstelen értelmetlenségét csak a szív harmóniája volt képes érthetővé, összefüggővé tenni. Minthogy azonban az olvasónak szüksége van e párbeszéd ismeretére, elmondunk belőle annyit, mennyit e beszély megértésére nélkülözhetlennek tartunk. Az újonnan érkezett testvér, kit Arthúrnak nevezett a fiatal művész, orvos volt, s mint már tudjuk, ezelőtt évekkel Amerikába utazott, honnan csak ezelőtt alig pár órával tért vissza hazája fővárosába. Elutazása okát, melly rögtöni volt, homály fedés valamint elutazása napján atyjához írott levelében mi említést sem ten róla, úgy most is testvére idevonatkozó kérdezősködéseire mindig kitérőleg felelt, s olly gyorsan mint csak lehete, más irányt ada a beszélgetésnek. Annyit azonban örömtől sugárzó arccal nyilvánított, hogy a rejtélyes ok, melly öt hazájából száműző, megszűnt, se most olly szép, olly boldogító reményekkel tért haza, mint miilyen vigasz, remény nélküli kétségbeeséssel távozott. Ezután családi viszonyokra került a sor, s bár e két testvér jellemzésére nem lenne épen fölösleges azon önzéstelenséget, melylyel az ez idő alatt elhalálozott atyjok után maradt csekély örökséget illetőleg végeztek , fölemlíteni ; de minthogy e családi viszonyok egyenes összefüggésben történetünkkel nem állanak , hagyjuk őket figyelem nélkül csevegni, s az alatt ismerkedjünk meg külsejükkel. A festész régibb ismerősünk: előbb tehát őt vegyük szemlére. Távol legyen azonban, hogy ezáltal Arthurt, ki mint korosabb, ebben némi okot lehetne neheztelni — sérteni akarnak.