Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-05-23 / 99. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. 9. Hétfő, május 23-án 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , min­dennap délután divat ké­pek- s egyéb m­ü mellék­letek­kel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilág utcai 14. számú ház első emelet, hova a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal • aldunasor , kegyesrendiek­­épületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak külden.di k* Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 fal­lér évre 9­­ évnegyedre 5 ., Budapesten há/.hozküldés­­sel: egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 évnegyedre . . . „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. kiadó: Kozma Vazul. Egy bokrétára. (Máj. 4. 1853.) Menj el kicsiny kis bokréta, Menj el oda messze, messze, A hova én nem juthatok, Csak a lelkem képzeletre. S ha a kis­lány keblére jutsz Illatodban súgd meg neki : Hogy az, a­kit elfelejtett, Most is . . . most is úgy szereti! Mondd el neki gúnyos sorsom , Erőszakolt örömimet, Örök, nehéz, nagy bánatom, Mit nem mutatok senkinek. S ha még oda messze elérsz, Benned egy szál elhervadott: Mondd meg neki azt, hogy én is — Én is épen ollyan vagyok. Ha koszorút köt belőled, És elvisz majd mulatságba : Mondd el hogy én . . . avagy ne szólj! Merülj csendes hallgatásba . . . Mért busizná őt emlékem? . . . Elborulna tudom ettől — Mint a vidám, virágos táj A vándorló fellegektől. És hogy ha más bokrétát kap, Téged pedig eldob félre . Ne szomorkodj’ kis bokréta Sőt evvel is szépen érd be. Én lelkemmel nem egy fél nap, De évekig csüggtem rajta . . . S mégis úgy jártam, miként te . . . Megvettetve, eldobatva ! Tóth Kálmán: Elérh­etlen csillag. Várnai Ákos fiatal festész egyszerű, de még pongyolaságában is bizonyos ízlést tanúsító szobájába vezetem olvasóimat. A bútorzat részletes leírását elmellőzöm, különben is egy művész szobájában, ki még hozzá fiatal és kezdő, anélkül sem lelhetni ollyan darabokat, mikről a tulajdonos előnyé­re beszélni lehetne. A festő-állvány mindösz­­sze is, mi említést érdemelne, s ez is legfö­­lebb a többi daraboktól elütő azon tulajdonáért, hogy hasznot, kenyeret ad tulajdono­sának. A fiatal művészt — mint rendesen a nap reggeli óráiban — ez állvány előtt talál­juk, egy félig bevégzett arckép előtt, melly egy az első fiatalságon alig túl levő igen szép arcú nőt ábrázol, s mellyen a fiatal mű­vész nagy műgonddal, s bizonyos előszere­tettel látszik dolgozni. Az arc, mi már csaknem bevégzettnek tekinthető, noha a művész majd minden pilla­natban talál rajta valami javítni valót — mint gondos anya vigalomba készülő leánya pipe­réjén — mind lélekbúvárok, mind festészek előtt nem kis mértékben lehetne érdekes, s nem kevés eredményt ígérne a ráfordított ész­­lelődések jutalmául. Avatatlan, alig felületes ismeretekkel bíró szem is első pillanatra felismerhet né­­melly kinyom­atokat rajta, mellyek viharos múltról s magas fokú szenvedélyekről tesznek tanubizonyságot, de mellyeket bizonyos ön­­megnyugvásnak, kibékülésnek vonásai szeli­­ditnek és mérsékelnek. Sötét, átható szemeiben a szenvedély lángja ég, mig piciny finom metszetű ajkai olly gyermeteg, olly játszi m­osolylyal köszön­tik a szemlélőt. A patyolat­ kissé előre hajló áll, apró gödröcskéivel örök fris kedélyt hir­det, mig egy finom, alig észrevehető kék vo­nal a szemek alatt, melly lefelé az arcon kis­sé felötlöbbé válik, némi komor színezetet ad. Buja, bár nem összenőtt szemöldjei élv után látszanak sóvárogni, mig a bágyadt szempil­lák, s a kevéssé összehajló orrlyukak lemon­dást vagy legalább is kimerültséget gyanittat­­nak. És igy tovább, mintha az egész arc­el­lentétek mozaikja lenne. A művész ecsettel kezében elhagyja munkáját pillanatokra, s elmereng e vonáso­kon, míg egyszerre csak észre veszi, hogy negyedek tűntek oda, m­íg ő semmit nem tön egyebet, mint merengett — — és legfölebb sóhajtozott. Az állvány mögött asztalka áll, s rajta tükör, mellybe egy miniature festésű képecske mosolyog, melly a félig kész s életnagyságu arcot ábrázolja, s melly mint látszik, a mű­vésznek másolati példányul szolgál. E képecskét, mellynek rámuzatja finom arany lemez, féltékeny gonddal látszék érzeni az ifjú festést, mert bár zárt ajtónál dolgozik, mindannyiszor bizonyos félénk mohósággal rejti azt keblébe, valahányszor csak legpará­nyibb neszt vesz észre bejárata előtt. E pillanatban is közeledő léptek hang­zottak az ajtó előtt, s ez egyszer nem volt fö­lösleges óvatosság féltett kincsét elrejtenie, mert e léplek egyenes irányban ajtaja felé ve­zettek, mellyen csakhamar türelmetlen s is­mételt kopogások hallatszanak. Művészünk bizonyos kellemetlen kész­séggel sietett vendégének ajtót tárni. Hirtelen örvendetes meglepetés villany­­zá fel­vonásait, s egy önkénytelenül előtört fölkiáltás után réglátott testvére karjai közé veté magát, kit e pillanatig még mindig az óceánontúli hazában hitt, hova ezelőtt évek­kel utazott, s honnan csak ez órában érkezett Pestre. — Bátyám! — Öcsém! S a két testvér ismét egymás karjaiba omlott, hol hosszas percekig csak szívek do­bogásai tudaták egymással boldogságukat. Véletlen jött örömek között talán egy sincs olly boldogító, olly lázas gyönyört nyúj­tó, mint nem remélt, nem várt, de hőn sóvár­gott viszontlátása azoknak, kik sziveinknek kedvesek. A két testvér többször kísérte meg az öröm lázát mérsékelni, de hasztalan­ egy pil­lantás, egy pár szaggatottan kiejtett szó, s ők mintegy önkénytelen engedve a természet gá­tot nem ismerő vonzerejének , ismét egymás karjai közt lesék fel egymást. Mintha mindkettő tünékeny álomkép ál­tal hitte volna magát csalódásokra ragadtatni, lázas erővel kulcsolák egymást szívükhez, hogy ha csalékony álomkép is e boldogság — de legalább minél hosszabb legyen! . . . Végre lecsendesedtek némileg a meg­­ittasult érzések, s a két testvér képessé­gön nyugodtabban élvezni a viszontlátás gyönyörét. A­hogy lecsendesült a vér, fecsegővé lön a nyelv, s ők kifogyhatlanok voltak a kér­­dezősködésekben, mellyeknek mindegyikére egy-egy uj kérdés jön a felelet. A legügyesebb, leggyakorlottabb gyors­író sem foghatott volna hitele kockáztatása nélkül e párbeszéd leírásához, mellynek gya­kori összefüggéstelen értelmetlenségét csak a szív harmóniája volt képes érthetővé, össze­függővé tenni. Minthogy azonban az olvasónak szüksé­ge van e párbeszéd ismeretére, elmondunk belőle annyit, mennyit e beszély megértésére nélkülözhetlennek tartunk. Az újonnan érkezett testvér, kit Ar­­thúrnak nevezett a fiatal művész, orvos volt, s mint már tudjuk, ezelőtt évekkel Amerikába utazott, honnan csak ezelőtt alig pár órával tért vissza hazája fővárosába. Elutazása okát, melly rögtöni volt, ho­mály fedé­­s valamint elutazása napján atyjá­hoz írott levelében mi említést sem ten róla, úgy most is testvére idevonatkozó kérdezős­­ködéseire mindig kitérőleg felelt, s olly gyor­san mint csak lehete, más irányt ada a beszél­getésnek. Annyit azonban örömtől sugárzó arccal nyilvánított, hogy a rejtélyes ok, melly öt ha­zájából száműző, megszűnt, se most olly szép, olly boldogító reményekkel tért haza, mint miilyen vigasz, remény nélküli kétségbeesés­sel távozott. Ezután családi viszonyokra került a sor, s bár e két testvér jellemzésére nem lenne épen fölösleges azon önzéstelenséget, melylyel az ez idő alatt elhalálozott atyjok után maradt csekély örökséget illetőleg végeztek , fölem­líteni ; de minthogy e családi viszonyok egye­nes összefüggésben történetünkkel nem álla­nak , hagyjuk őket figyelem nélkül csevegni, s az alatt ismerkedjünk meg külsejükkel. A festész régibb ismerősünk: előbb te­hát őt vegyük szemlére. Távol legyen azonban, hogy ezáltal Ar­­thurt, ki mint korosabb, ebben némi okot le­­hetne neheztelni — sérteni akarnak.

Next