Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-30 / 104. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 104. Hétfő, május 30-án 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután divatképek- s egyéb műmérlékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilágutcai 11 számú ház első emelet, hová a kéziratok utasilandok. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendiektpülelében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és k’ hirdetési díjak Imidé.(lök. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 fil. fél évre 9 , évnegyedre 5 ,, Budapesten házhozküldéssel egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 ,, évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. l'ltIATXdlIFF (Regényes korrajz, a XVIII-ik századból.) •*) 1. Sírj, üvölts vihar! . . . Légy szilaj, légy rakoncátlan! . . . táncolj, tombold ki magad haragos kedvedben, mint ketrecéből szabadult vad! . . . Hah! silány lesz ez ! . . . viharzenéd ollyan mint asszonysirás, lágy, pityergő, melly nem a vén tölgyeket, csak a hitvány bokrokat maratja meg! . . . S minő halványak mennyköveid ! minő láffy, susogó mennydörgésed ! . . . Istenemre ! megvénhedett a természet! . . . Ah ! de ifjadjál meg még egyszer ! hadd teljék benned kedvem, gyönyöröm ! Légy még egyszer erős, légy rakoncátlan ; rázd le magadról az aggság nyűgeit, verd le mindazokról békáikat, mellyek magukban hordják az enyészetet, s veszítsd össze az eget a földdel! — Vedd elő még egyszer villámaidat, azokat, mellyekkel egykor óriásokra harcolál, kiknek munkájokra hegy hátán hegyek nőttek, s kiknek mert kicsiny volt a föld, megvítták az eget. Azon villámokat, mellyeknek minden hullása egy egy kész halál vala! Zúzz, rombolj össze mindent, a mi kicsinyt, a mit törpét találsz; hadd pusztuljon el ez asszonyságra szállt faj! s hagyd meg csak a nagyokat, az erőseket, kik képesek legyenek ezek helyébe egykor uj óriásokat teremteni, — kik, midőn sarkában megingatod, vállaikkal tartsák fenn az eget, s kiknek lábaik alatt nyögjön súlyos terhétől a föld !! Mint a pusztába kiáltott hang, úgy enyésztek el e szavak, elnyelé őket a vihar sírása, mint könnyű patak egyhangú moraját a zúgó folyam, midőn torkolatába szakad. S ki az, ki szembeszáll a viharral, s föl— lázitani akarja az elemeket? nyomorult ember talán? ki meggyűlölte, megunta az életet, s egy könnyű halállal, mellyel a villám nyújt, szeretne kimúlni belőle; — vagy egy óriás, egy félisten? ki csakugyan mindent törpének talál a mi körűlé él, s kiket nem tart méltóknak, hogy csatára keljen velök!-------Hah, tekintsetek csak oda, amott sújt el a villám egy vén tölgy mellett, ágait sodorva magával; fényénél megláthatjátok őt. Hahaha ! istenemre, — hisz ez gyermek! nézzétek csak jól meg ; alig több húsz évesnél, leomlott szőke hajakkal, s villogó fekete szemekkel, mint a sas. Keresztbefonvák karjai, s alig pelyhező ajkai körül sajátságos mosolylyal tekint a villámra , melly hozzá 40—50 lépésre fujta le, szétverve maga körül a földet, mellynek gyomrába furadék s enyészék el. Nehéz, alantjáró felhők, mellyek önterhük alatt minden pillanatban leszakadással fenyegetnek, lomhán úszkálnak keresztül az égen. Lassanként tovább vonulva, kelet felől gyérülni kezdenek; nyílásaik közt egy egy csillag bukik elő, majd ismét elrejtve magát a mindig halványulóbb felhők mögé, mint ki társait nem találván meg, fél egyedül virasztani a tengeréjben. A felhőivel elvonuló mennydörgésnek már csak mély viszhangszerű moraja hallik, a mindig gyérülő villámokat nem követék lélekrázó csattogások. Ám ott úszik már az utolsó felhő, rohanva a többi után mint egy hányatott hajó a tengeren, melly előre haladt társaitól elkésik s kifeszitett vitorláival utánok siet. A magánosan úszó felhő, ezüsttel van szegélyezve, bizonyosan a holdat takarja. Csak egy pillanat még, a felhő odább vonul, s mint ködfátyolkép bontakozik belőle a hold, ezüst szálakat szőve az éj fátyolába. — Hah, mint megifjodott egyszerre minden ! tekintsetek körül; minden tárgy a mit láttok, újra él a vidék bájos leánya: fű és virág, harmatot sirtak a nehéz csata alatt; a fák ingadoznak; a szél, zúgva hajt el lombjaik között, s az agg tölgyek összehajtják fejeiket, mint vészes hadjárat után vén katonák, midőn csatakalandokat regélnek egymásnak a viharos időkből Igen — igen, ill minden élni, beszélni, örülni látszik, csak egy van, ki iddegen, sötéten marad, ki a vészben gyávaságnak tartá félni, s utána gyávaságnak tartja örülni, — amaz ifjú, kit egy pillanatra láthatunk csak a villám fényénél. A hold sugárinál jobban kivehetjük őt. Öltözete, melly nyúlánk magas termetét födi, átmeg átázott, hogy a viz csöppekben hull le róla; szemei élénkek, szenvedélyesek, vonásai sokat jelentők s szabályosak, arca halvány mint ki sokat szenvedett, ki ifjúkora dacára is az életből csak kettőt ismer: a bánatot meg a gyűlöletet, lábait, hosszú szárú vízhatlan csizmák takarják, oldalán pedig, aranybojtjával, széles gyalog kard csillámlik. Kövessük őt; úgy látszik e pillanatban az erdőt szándékozik elhagyni, utat keresve, melly kivezesse belőle. Az erdő sűrűen van benőve koronás tölgyeivel ; ösvény nem vezet sem jobbra sem balra. Az ifjú békétlenül tekintget körül, majd kezeivel hárítja félre a lehajló ágakat s az összenőtt cserjéket, mellyek útjában akadályozzák. Végre gyérülni kezdenek a fák, az erdő minden lépésre világosodik, s az ifjú füleit egy közel folyam zúgása üti meg. Néhány perc múlva az erdő szélére ér, melly apró s sűrű füzekkel benőtt folyó partján végződik. Keskeny s a láthatárban elenyésző ezüst vonal nyúlik végig a folyamon, mellyel a hold sugárszálakból festett tükrére. Az ifjú megállt, s nemével a kellemes meglepetésnek kiálta föl: — Hah! hisz ez a Volga! — úgymond, néhány lépést előbbre téve. — Istenemre, ez kedvező jel ! Jó volt kissé kizúgolódnom magamat, most is a sors mutat utat a szerencséhez ! igen, igen, csak mindig lefelé haladva a folyam mentében, elérek végre a kaspi tengerre Hah! ki a sík tengerre! minő élet vár ott rám ! minő szerencse arra , ki veszt, vihart keres! ki mindent nyerni, vagy mindent veszteni akar! Ha nyersz,— ah, akkor aranyhegyek, viruló zöld szigetek fogadnak ölükbe ; — s ha vesztesz ? mit egy élet! nem boldogság lesz , rám nézve, vésztől hányatva, tengerbe temettetni ? ama nagy temetőbe, mellynek halottait nem jelöli sem kereszt, sem kérkedő síremlék, hova pityergő utódok jöhetnének unalmas siránkozásaikkal háborgatni a halott álmait! Ama temetőbe, hol szél sírása, vihar bömbölése lesz halotti énekem. Ah, istenemre, több gyönyört ad a halál gondolata, mint minden eddigi örömeim ! — — Hah ! haragos ég! — kiálta föl ismét szünet múlva, mint ki könnyű álomból ébred föl, — minő ábránd volt ez ! még meghalnod sem lehet olly nagyszerűen, miként álmodod! szegény ördög, kóbor lovag, szerencsevadász, te akarod e nagy utat megtenni, ki három nap óta koplalsz, s kinek egy fillére sincs zsebében, melylyel reménye lehetne éhét csillapítani; haj, lesz e erőd e hosszú útra ? — — Ámde, mindegy. Előre ! addig ameddig, s ha kidőlsz ? — legyen ; legalább az, ki mert koldulni nem tudott, éhenhalt, jól tart testével egypár vadállatot. Előre! A folyam partján elhaló mécs vagy gyertyavilág tűnt szemébe. Ezt választá kalauzul, s a part mentében megindult. A folyam jobb partján a rengeteg erdő nyúlt el hosszan előtte , s balról egyhangú morajával a Volga volt úti társa. Alig ment egy pár ezer lépést, midőn egy rozzant kunyhóhoz közel, honnan a mécs világított elébe, egy kemény férfihang által megállittatott. — Állj! ki vagy ? — kiálta rá a hang. Az ifjú, kardjához kapva, pillanatra megállt s körültekintő , nem látva azonban semmit, nyugodtan folytatni akaró útját. — Állj meg, vagy jelszót adj ! — ismétlé az előbbi hang. — Hé Dimitri, Skorondone!elő pajtások ! Az ifjú az erdő felé tekinte, midőn oldalt a sűrű bokrok mögül, egy vad fiú toppant elébe, homlokára szegzett pisztolylyal. Az ifjú , anélkül, hogy arcán egy árnyéka is vonult volna el az ijedtségnek, három lépést tön hátra, mialatt kardját ránta ki hüvelyéből. — Le a fegyverrel! — kiálta rá a megtámadó, szemtelenül vigyorogva ellenére, mialatt a cső csak egy kardcsapásra volt már annak homlokától. — Szólj, ki vagy, mi vagy, s mi járatban jösz? aztán ha megmondod , rakd le a fegyvert meg a pénzedet ide a lábamhoz ii; szemteleneb ! hajítsd el azonnal azt a fegyvert, mert kilövöm a kezedből, hogy a karod is utána repül. Az ifjú leereszté pillanatra kardját, s hidegen, megvetőleg válaszolt: — Nem tudom ki vagy, de azt látom: nemtelenebb vagy a vadállatnál, fegyveredben elbizakodott kölyök! Ki hatalmazott föl, hogy utamat álld ? ki bízta rád, hogy nevem után tudakozódjál? Ki adott jogot, hogy pénzemet követeld ? — Ha férfi vagy, hajítsd el az egyen- -) Források: Held u. Corvin, Stéger, Schiller.