Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-06-30 / 130. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. ISII Csütörtök, ju­nius 30-án 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , min­dennap délután díva­­ké­pek- b egyéb m ü m e 1l­é­k­­letekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilágutcai 14 számú ház első emelet, hová a kéziratok ittasitandok. Kiadó-hivatal: •Munasor , kegye.-rendiek­­épületében levő nyomdai iroda, hová az előüzelési és hirdetési dijak küldetődök. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: egész évre 1 fi frt­­tel évre 9 ., évnegyedre 5 „ Budapesten hú/ho/.k­üldés­­sel: egész évre . . 13 frt, fél évre . . . 7 ,, évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 ezüret krajcáron fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác, kiadó: Kozma Várol. Előfizetési fölhívás: A „HÖLGYFUTÁR“ jövő félévben is, ünnep- s vasárnapokat kivévén, min­dennap megjelenik, mint „közlöny a szépirodalom, társasélet, művészet és divat köréből,“ bátorkodunk tehát t. c. olvasóinkat az előfizetés mielőbbi meg­­njitására tisztelettel felszólítani. Kérkedni, ígérni nem szoktunk, hanem kötelessé­günknek lehetőségig megfelelni lélekis­­meretesen iparkodunk. Főtörekvésünk leen, lapunk béltartalmát folyvást érde­­kesbíteni. Intézkedtünk, hogy műmellék­leteink a legfinomabb ízlést is kielégít­hessék, s azért ezentúl nem annyira a mennyiség, mint inkább a minőségben fogunk érdemet keresni, mindenkor a t. olvasó közönség részvétének nyilat­kozata szerint. Fametszvényeink o­ly ál­talános tetszést nyertek, hogy erőnk sze­rint mindig tökéletesebbet iparkodandunk e nemben is nyújtani. Előfizetési díj: postán félévre 9 for.; — évnegyedre 5 for. — Budapesten (házhoz hor­dással) félévre 7 for.; — évnegyedre 4 for. p. p. ISCsz Többrendü kívánat következtében ezennel jelentjük, misze­rint t. előfizetőink kényelme s könnyebb­sége iránti tekintetből, lapjainkra most is fogadunk el estészévi előfizetést. 1853 j u­­.1-től 1854 j i­­n. végéig postán küldve tizenhat pengő forinttal. Az előfizetéseket b­é­r­m­e­n­t le­velekben mielőbb megküldetni kérjük, hogy nyomtatandó példá­nyaink s­záma iránt kellőleg intéz­kedhessünk. — Budapest, június­ban 1853. Hagy Ignác, a ,H­ö­l­g­y­f­u­t­k­ra tulajdonos szerkesztője. A színésznő. (Foly­­tatás.) Delfini ajkairól a meglepetés és csaló­dás állati sikoltása hangzott szét. — Giovanni! Giovanni! — sikolta éles hangon, s egyetlen rántással ketté szakitá a csengetyű gyöngyhímzetű szalagát. Lelketlen arccal jelent meg az inas e vészjósló hívásra. — A kisasszony ? . . — Nem jött haza eccelenza. A kocsi ü­­resen tért meg. — Kárhozat! és Tomio ? — Szinte kimaradt. Talán gyalog kiséri haza a kisasszonyt. Az est igen szép. — A kocsist, a kocsist! —­ordita seb­zett oroszlánként, s dühében lábaival tombolt. Az inas elsietett. — Megszökött, megszökött a kígyó! — hörgő kétségbeesetten, s nem bírván elviselni dühének súlyát, erőtlenül hanyatlott a kar­székbe. Perc múlva a kocsis rémült alakja mu­tatkozott az ajtó küszöbén. — Gazember! . . — Eccelenza! — Hol van Fioretta ? — A kisasszonyt egy idegen ifjúnak karján láttam kilépni a színházból, s a kocsit haza parancsoló. — Ő volt!.. És Tomio ? — Hátra maradt, azonban fülembe su­­gá , hogy értesítsem nagyságodat, miszerint figyelemmel kisérendi az idegent. — Hah, jól van ! Tomio ravasz mint kí­gyó, s ki nem kerülik boszomat ... Ha a kis­asszony megérkezik, előleges jelentést tegye­tek. Tomio azonnal küldessék hozzám, s a ko­csi készen álljon. Értetted parancsomat? — Betűig, eccelenza ! — Most takarodjál! A kocsis sietett túltenni magát ura sze­szélyén. A visconti hátradőlt székében, s fellá­zadt lelkén legiszonyúbb boszutervek villan­tak át. Azután szemeit az óra másodperc­ mu­tatójára szegte, s o­l­y lelkiismeretes pontos­sággal számlálta a perceket, mintha azoknak számához szándéklotta volna mérni a büntetés nagyságát. Húsz perc múlva sebes léplek nesze hangzott végig a termeken. A visconti sebe­sen fordult visssza székében. — Tomio! — Eccelenza! a kisasszony ... — s szavait elfoj­tá a sebes lélegzés. — Beszélj, vagy kárhozzál el! — Egy idegen úrral . . . — Hol van? — ordilá Delfini és fel­szökött. — Éji sétát tartott . . . Bocsánat ecce­lenza !... a sebes futás... elfojtó szavamat... — Hol van Fiorella ? szólj gazember! — Szólok, szólok, hiszen csak szól­hatnék ... A színházból egy idegen úr kar­jain láttam kilépni a kisasszonyt, s a kocsit haza parancsold. Ez felötlött előttem, s igy okoskodtam: Tomio! te lángész vagy, tégedet nagy tettekre szült anyád, itt az alkalom. Ha valami szerelmi kaland titkát leszesz képes kiszaglálni, eccelenza pénzzsákjait nyitod meg erszényed számára. Az idegen urat meglepte a díszkocsi, és hosszú léptekkel távozott. A kisasszony azonban utána sietett, s hosszas tanakodás után a St. Alessandro-kapu felé mentek, hol egy romladékos emeletes házba tűntek el. — Megjegyezted a házat? —■ Mintha ajándékba kaptam volna. Sőt tudni akartam azt is, mellyik szobába rejtőz­nek. Az emeletnek csak két ablaka volt hal­ványan kivilágítva, s mire oda siettem, a füg­gönyök mögött három árnyékot láttam el­vonulni. — Elég, Giovanni! — Parancs ? — A kocsi álljon elé. — Bocsánat eccellenza, a kocsizörej el fog árulni azért ha magassága nem tartaná terhesnek a gyalog utazást, biztosabb ered­ményű lenne a váratlan meglepetés. — A boszu erőssé tesz. Giovanni! a kocsi maradjon el. Most köpenyt, és piszto­lyaimat. Tomio vigyorgó arccal adta elő a kívánt tárgyakat. — Töltvék e pisztolyok? — kérdé a visconti jéghidegséggel, m­elly alatt a kiszámí­tott boszu vulkánja égeti. — Ma reggel nyitám meg a töltvényeket. — Vezess! Giovanni kövessen. A következő percben három köpenybe burkolt alak hagyta el a Delfini palotát. IV. A világesemények színvonaláról leáldo­zott álladalmak, s ön­nagyságuk súlya alatt összeroskadt országoknak építészete saját jel­lemmel bir. Komor, mohos épületek, beomlott ampleiteátrumok, sötét lakatlan paloták, s csen­des kiholt utcák mutatják a nemzet életének haldoklását és hatalmát az időnek, melly a köz­enyészet sírjába dönt mindent . . . Olaszhon városai nagyrészint a leáldo­zott századok dicsőségének síremlékei, szo­morú tanyái a melancholiának, s az időnek. Ilyen Brescia is ... A minden évtizeddel fo­gyó lakosság mindig mélyebben húzódik a belvárosba, míg a külvárosok épületei elha­gyatnak és összeomlanak. Hasonlók e városok a kerti tóhoz, mellynek csillogó tükrét mindig szükebb és szű­kebb körbe szorítja a száraz­ság, s a virágok, mik rengő habokba marták kelyheiket, a víz elfutása után elhervadnak, kivesznek. Illy elhagyatottság bélyege ült az eme­letes épületen is St. Alessandro kapu mellett.

Next