Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-02-23 / 44. szám
kor templomba vagy másuvá mentenek , mind lakodalmakba, mind temetési alkalmatossággal, ki nuszttal, kineszttel, ki pedig nullát lévén megprémezve, amint a rendi hozta, mert akkor igen rávigyáztak, kit miféle egyet más illet. Nyári palástot is viseltek az ifjú úri főasszonyok a micsoda színű selyem matériából szerette, annak kívül az eleje szélesen, s a gallérja egészen bojtos bársonynyal vagy karmazsin szinü vagy veres, vagy zöld, ki mint szerette meg volt prémezve. Az öreg rendű asszonyok fekete selyem bíborból csinált nyári palástot viseltek, azoknak a két eleje, s hátul a gallérja szélesen, széles fekete selyemből csinált csipkével volt megrakva , s egy ujjnyira a csipke alól felyül alá volt eresztve a palást szélein. Gercinát is viseltek a régi magyar aszszonyok még az alávaló renden valók is, idvezült nagyanyámnak Apor Ilonának is volt ollyan gercinája, itt is Nagy Ajtosi Donáth Istvánná egész holtáig mind gercinát viselt, úgy ment templomba is. Ritka volt ekkor a vörös sóféle cláris öv, Erdélyben épen csak a nagyúri asszonyok viselték, idvezült atyám a maga idejében fő ember számban volt, Fogarasi kapitány, volt száz száz jobbágya, noha az majd mind confiscáltatott, mikor megfogták , alig maradt ketten , a testvéröcsémmel mind együtt 25 ház jobbágyunk, egész hintóval, a mellett egy födeles kocsival járt mindenkor egyszersmind, mikor utazott , mégis a szegény anyámnak mindennapi szoknyája rásából való volt, öve öreg szemű fekete clárisból, csak ünnepnapokon vagy lakodalmi solennitásokon öltözött bársony köntösbe, akkor vagy ezüstaranyos , vagy vörös cláris övét kötött a derekára. Igen viselték azelőtt az ifjú asszonyok s leányok mind belső kis ingen, mind külső ingen is sűrűn mindenütt egészlen . .. rakva ezüstből, vagy rézből csinált igen apró , mint egyegy lencse szemnyi islogokat, ő volt neve, úgy hogy egy ingre eféle apró islog két-háromezer is rá volt varrva, az ollyan ing a könyökig bő volt, azon alól a keze nyeléig szűk , azt hivták szép ujjú ingnek. Nem voltak akkor ráncbaszedett egész mellű ingek az asszonyoknak , hanem elől az ingök meg volt hasítva, annak kötője volt, s úgy kötötték meg a nyakoknál, mert akkor épen a nyakig volt föl az ingök, nem bocsátották úgy sipvásárra a keblet szemtelenül, mint a mostani asszonyok s leányok, hogy csaknem egészen, többnyire félig nyakok mezitelenül áll. A hintókhoz addendum: a magyar hintóknak a hátulsó bakjára nagy, öreg, fekete bőrrel borított, ónos szegekkel cifrán megvert ládákat, abban, kivált ha pompás vendégségbe vagy lakodalomba mentenek , ur , asszony köntöseit, szoknyáit s egyéb portékáit rendbe rakták, mégis a bőrládán fölül sok egyet más elférhetett. Az urak, fő emberek hintójában belől a hátulsó ülés mellett kétfelől hosszan le a hintó derekáig, a hintó derekához erősen becsinálva két posztó tok volt, abban mikor útra indultak , megtöltve s porozva két srác vagy két polbák állt. Minden felső s alsó rendbeli ember, mihelyt megházasodott, a szakállát meghagyatta s holtáig úgy viselte; nem is tudok más szokál nélkül valót, hanem gyermekkoromban emlékszem Zsöldi Pálra, hogy szüntelen borotváltatta maga szakállát , s hogy contravertálták azt mondotta : mikor tatárok rabja volt nagy szakálla lévén, a tatár ura ha megharagudott, annál fogva hurcolta, akkor tett volt fogadást, ha megszabadul, soha szakállt nem visel, nem is viselt holtáig. S hogy az egészet egy adomával rekeszszük be: az öreg Teleki Mihály vénségében is az öve mögött hordozta hüvelyben gyöngyháznyelü két kést s egy villát, és úgy minden rendbeli ember Erdélyben,az ezüstnyelű késnek nem volt akkor még híre is,— inasa lévén Teleki Mihálynak, Gernyeszegen hajnalban leveleket hozának egy csomóban (emlékezete sem volt a copertának , hanem spárgával, vagy cérnával kötözték egybe a csomó leveleket) velem gyertyát gyujtata, maga még az ágyban feküdt, a gyertyát oda vivén, szegény Korda Zsigmond is odavaló udvari szolga lévén, s ott állván , mondja neki az ur : hotta a késedet Korda! hadd vágjam le a levél kötőjét, nem lévén kés Kordánál , szokása szerint kapott mindenfelé, kést keresvén , eszébe veszi az ur , hogy nincs kés az övében, kérdi: hol a késed ? mondja az inasomnál van uram ! Szegény Teleki Mihály úgy bánék vele, bizony föl nem vettem volna száz aranyért. Ne hordozz ezután is öcsém kést magaddal, mert komámasszonynak egyetlenegy fia vagy s nagy kárt vallna az ország, ha a késedben esnél s meghalnál; tarts három inast külön , egyik a kést hordozza, a másik meg tisztítsa, a harmadik az asztalhoz beadja, — én öreg ember vagyok, mégis az övemben áll a késem hüvelyestől, a régiben farkában egyben is szida, — s az nem volt elég, másnap sok urak lévén ebéden nála, Korda is mint asztali szolga ott ülvén , megparancsolta, kést ne adjanak Kordának , valamig utoljára a sültet elhozták, addig egy falatot sem ehetett, nagy arca pirulással ott ült szegény, s az uraknak úgy beszélte el Teleki Mihály, hogy Korda szégyenli kést hordozni magával, nagyobb penitentia volt egy ekklézsia követésnél.“ SZILÁGYI SÁNDOR. I 174 Sors -üldözöttek. (Folytatás.) — Köszönöm, — viszonzom keserűen. — Sohse köszönje, hanem ha csakugyan van lelkében az emberi érzésnek egy szikrája, és gyönyörködik ha embertársán segíthet, dobjon egypár fillért, hogy amaz alávalóktól visszanyerhessem elrabolt pénzemet, mert különben éhen kell elvesznem, vagy a legelső fára akasztanom magamat. Kivettem tárcám, s néhány bankjegyet adtam kezébe, ő örömtől ragyogó arccal rohant a játékasztalhoz, míg én egy pillanatra visszatartóztatom. — Kérem uram, köszönet fejében nem tudna ön valami értesítést adni neje felől. — Semmit sem tudok róla, nem is akarok, isten áldja meg önt. A kártyázok közé rohant, s én kínos fájdalommal néztem a szerencsétlen után. Szegény , boldogtalan Melinda , milly keserű sorsod lehet a világon, tán koldulni vagy kénytelen nagyravágyó anyád miatt ? És Fanny? miként tudja szeretni ez elsülyedt férfiút, ki maga is elismeri, hogy többé embernek sem nevezheti magát. Milly csodás ez a szerelem ? Összeköt elválaszthatlanul angyalt ördöghez, s azon lélek, melly az erény liliom palástjában mennyei magasságon áll, imádni képes miatta egy elesett embert, ki a vétkek mocsárában fetreng. Ez volt tehát célja éjjeli bolyongásainak, ezért tűrte keseritő gyanúmat, ezért várakozott itt órák hosszáig, hogy a gyertya fényénél meglássa azon szétdúlt arcot, mellyen a vétkek szégyen bélyege ég, s ki e mellett megvetette, meggyalázta és soha nem gondol reá. Oh ez többé nem szerelem , ez őrültség, legiszonyúbb neme az őrültségnek. Fájó fővel és lélekkel tértem szállásomra, s hiába hajtam le fejemet, nem tudtam aludni. Megújultak minden vérező emlékeim, körültem lebegett az elhagyott Melinda alakja, láttam őt nyomorában, és ha eszembe jutott egykori boldogabb élete, éreznem kellett, hogy én most is olly végetlen szeretem őt. Hiába, hiába, a sors akarja, és én nem fogom látni többé. Reggel felé szenderültem el, s álmomból halk kopogás ébreszte fel. Ajtómon ismeretlen ember lépett be, s kezembe egy kisded levélkét nyújtva eltávozott. Felbontám a levélkét s abból egy látogató jegy hullott alá. Fölvevém, s lelkemet elbobtá a véletlen öröm hulláma, midőn azon „B e nha rd Melinda“ nevét s lakhelyét följegyezve látám. Minő boldog érzettel öltözködöm föl, s lerohanva az utcára az első bérkocsiba vetem magamat. Milly édes képek röpkedtek körül, látni fogom őt, s elmondhatom mind azt mitől szivem nehéz és még egyszer egy pillanatra boldog leszek. Hosszas robogás után végre a bérkocsi megállóit és én kiszálltam. Minő meglepetés, ugyanazon ház, mellybe tegnap Fannyt belépni láttam, micsoda viszonyokat rejthet itt a titkok fátyola ? Dobogó szívvel haladtam föl a lépcsőkön. A levélhozó ember ott állott a folyosón. — Benhard Melindát keresem. Sötét szobába léptünk, hová az elfátyolozott ablakon nem hathatott be a nap világa, csak egy elborított lámpa vetett fényt a sötét bútorokra és fehér ágyra, mellyen egy beteg nő feküdt. A levélhozó az ágy felé mutatott s nyugodtan mondás amott fekszik“, s azzal eltávozott. Az ágyhoz léptem, közelítésem halk neszére a halvány nő fölemelte fehér arcát, s az öröm kiáltásával emelkedett felém. — Édes, édes Elek ! csakhogy még egyszer láthatlak. — Melinda! ? — Láthatlak, keblemre ölelhetlek, jőj, jőj és bocsáss meg, mert vétkeztem ellened , de vétkem egy gyermek akaratlan vétke volt. Átöleltem a remegő nőt, s hosszú csókban forrtunk egybe, és boldog valék. — Jőj , jőj Elek , ülj ide ágyam szélére, hadd beszéljek veled , olly jól esik az nekem. — Tehát szeretsz Melinda, szeretsz engemet ?