Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-06-30 / 133. szám
Az ifjú nem felelt, s e szavak után hosszas hallgatás állt be közöttük. Azután gondolkozott az ifjú, hogy a társalgást más térre vigye át. — Tehát ha ön itt a fedezeten inkább szeret maradni, engedje meg ön, hogy társaságát megoszszam. — Köszönöm! — szólt a gróf, barátságosan megszorítva az ifjú kezét — én az ön társaságát, higgye meg, nagyon szeretem , örülök hogy barátomnak nevezhetem, s oly különös perc ajándékozta önt nekem, hogy felednem is lehetetlen valaha. — Mennyi időt fog Ön a helgolandi fürdőkben tölteni? — Mennyit egészségem helyreállítására szükségesnek állítanak az orvosok, — felelt keserű mosolylyal. — Én pár hetet szándékozom ott tölteni , onnan Hamburgba utazom. — Ak! inkább maradna ön ott Helgolandban, lássa már az ön társaságától is meg leszek fosztva. — Szeretném e csekély szolgálattal barátságunkat még inkább megerősíteni, de lehetlen, úgyis csak a késő tél visz vissza hazámba. — S ön úgy vágyik haza ? .. Igaza van, a boldogságot sietve kell átélvezni, mert sohasem tudhatjuk mily rövid ideig tart. — Hanem társaságom helyett fogadjon ön el kérem egypár szives tanácsot tőlem, ígérje meg. — Ha képes leszek azokat követni. — Az öntől függ egészen! — Ne olvasson ön , az olvasás árt a beteg kedélynek , minden regény az ábrándok szüleménye. Ne hallgasson ön soha hangversenyedet , a zongora ábrándjai a lélek ábrándjainak viszhangjai; ne menjen soha csendes estéken a tenger zöld partjaira: a néma természet az ábránd maga... Oszsza meg ön szép nők víg , kedélyes társaságát, nincsen bánat, a mi szép nők mosolyain s édes pillantásain meg nem törik; keresse ön, ha egészsége majd engedni fogja, a táncestélyeket, a tánc sokat elűz a lélek nyugtalanságaiból; keresse ön a kártyaasztalokat, játszokon, nyerjen, veszítsen, a lélek észrevétlenül más irányt vesz itt magának és . . . — Nincs önök közös kedve valakinek écartét játszani? — szakitá félbe beszélgetésüket egy férfi , ki közelükben megálloit. Meglepetve és kérdőleg néztek egymásra. — Egy tag aludni dőlt közölünk; nem akarja önök valamelyike helyét kipótolni? folytatta felszólítását az úton érkezett. — Menjünk, jőjön ön, — szólt karonfogva a grófot az ifjú — kisértsük meg, szórakoztatni azt a beteg lelket. A gróf keserűn mosolygva hagyá magát vezettetni az ifjú által. A kabinba értek. Mosolygó arcú játékosok vártak ott reájok; a gróf unszoltatva elfogadá az egy üresen maradt széket, s gépiesen hagyá magát vezettetni játékában a művész által, ki háta mögött állott. Minden húzás a gróf részére történt; alig pár perc, s előtte halomban álltak az aranyok , a kártyát osztás végett más játékosnak adá át. A kártya vándorolt tovább , de a szerencse nem , az nem lett a grófhoz hűtelen. Ez így tartott vagy egy óra hosszáig; ekkor megfordult a szerencse, átfutott a gróffal szemközt ülőhöz, az aranydarabkák átvándoroltak, a gróf veszíte kétszer annyit, mint azelőtt nyert!.. A művésznek igaza volt; a lélek önkénytelenül más irányt vesz magának a kártyaasztalnál... A gróf figyelemmel kezdte a játékot kisérni, később érdekkel, feszült figyelemmel. Szemeivel oda tapadt az osztó kezeire s kisérte kezeiből a kártyák vándorlását saját kezéig. Most a szemközt ülőre került az osztás, az osztott, biztos, avatott könnyűséggel. A gróf figyelve leste kézmozdulatait, s a mint nézte, nézte.. . egyszerre megrándult egész testében, arca elhalványodott, elfeledé felemelni az asztalra dobott kártyákat.— Emelje fel ön kártyáit, szólt hozzá a művész, s tegyen ön, önön a tétel. A gróf, mintha nem is hallotta volna a súgott szavakat, halvány, s vonásaiban reszkető arcával az osztó kezeit bámulá. Kínos sejtelem ébredt szivében. Az osztó ujjai egyikén egy kis gyűrűt pillanta meg, melynek brillantjai közé egy szív volt foglalva rubinból, s rajta két kis arany betű: L. és F... Megismerte e gyűrűt, melyet ajkai annyiszor csókoltak ; e gyűrűt egykor Florette hordozó kezén . . . Egyszerre mint az ölyv, mely prédájára csap le , Bande gróf görcsösen megragadó szemközt ülője kezét, avval a kezével , melyen a gyűrű hasonmás párja csillogott. — Hol vette Ön e gyűrűt uram ? — rivalgott reá. A játékos boszankodva akará kezét kirántani, mig arcán a megrettenésnek csalhatlan jelei mutatkoztak. Szólni akart, ajkai nem birtak egy szót sem kiejteni, kezét elvonni akarta, s mégis elgyengülve ott feletté a gróf szoritó kezei közt. — Leolvasom arcodról, — szólt a gróf fenyegetőleg — te ölted meg őt, te vagy gyilkosa. A gróf reszketni érté a kezet, melyet tartott, merőn reá nézett, kikelt félőrült arcával a megrémült játékosra, míg a művész vállára tett kézzel, nyugtató szavakkal igyekezett keble viharait lecsendesíteni. — Uram, nem értem önt.. . ön . . ön . . .— szólott akadozva a megtámadott. — Mindjárt meg fogsz érteni, gyilkos; ha bűnöd el birtad rejteni az emberek előtt, az isten titkos utakon hozza világosságra. Alávaló gyilkos! ki nem rettegtél . . . — Uram ! mily szavak ... ön félre beszél . . . — Nem ! nem ! egy titkos szellem súgja nekem , hogy nem beszélek félre , hogy gyanitásom való, hogy nem gyilkosa te vagy. — Uram , gondolja meg , fontolja meg szavait jól! — szólt a habozó játékos zavarral. — Én bizonyságot tudok mutatni, — szólt szikrázó szemekkel a gróf— e gyűrű még ujján volt, midőn utójára kezét megcsókolám, halála előtt pár órával. A környezők nem mozdultak s élénk figyelemmel kisérék a jelenet fejlődését. — Felelj, hogy került e gyűrű kezedbe? — E gyűrű ... e gyűrű • • • — szólt akadozva a játékos — tulajdonom. — Tulajdonod ? . . E gyűrű , melynek hasonmása ujjamon van, mely parány kivésésben a Chateaunoirs Bande címert hordja magán brillantjai közt. Hol vannak e címerek ? — szólt szemébe nézve büszkén kihivólag a gróf. A játékos hallgatott. — Uraim! — szólt a gróf — itt vannak e címerek, szintúgy mint saját gyűrűmön ; — ekkor megnyoma a rubinton levő két arany betűt, a kis piros szív felpattant , s a nézők két egymásba foglalt parányi szivet pillantottak meg. — Gyilkos ! gyilkos! —folytató a gróf, az ifjút mellén megragadva — meg kell bűnhődnöd gyalázatos bűnödért. — Uram! — felelt az ifjú, magát vonogatva — ön meggyaláz engem, ön nekem elégtétellel tartozik. — Elégtétellel ?.. — rivalgott gúnyosan a gróf. — Jer tehát, elégtételt fogok adni neked: átadlak a törvénynek, hogy ítéljen fölöttünk. — Uram, ön meggyalázott, ez vért kiván !.. értsen meg ön ! — Vért ? Jó , vagy enyim, vagy a tied. — Pisztolyokat! — szólott reszketve az ifjú. — Fel, fel a fedezetre. Az ingerült kedélyeket ily esetben csak teljes bosza, vagy teljes elégtétel csendesíti meg. Szemközt álltak, a csillagok fénye alatt a hajó fedezetén. A két lövés egyszerre dördült el. Clermont Emil, mellén mély sebbel, hangosan felsikoltva rogyott le. Rögtön hozzá futottak mindnyájan, az arcból, a szemekből már olvashatták azelőtt lelkiismerete szavait, de halálnyögése alapos vallomását adta az általa elkövetett irtózatosságnak. — Szerettem őt! —, szólt halálvonaglásai közt sebére kulcsolt kezekkel, melyből a vér szökdösve özönlött. — Szerettem , örök hűséget esküdtünk egymásnak , a sírig tartó hűséget. „Haljon meg az, ki megszegi !‘ mondottuk egymásnak. Ő megcsalt, hűtelen lett hozzám. Megesküdtem ekkor, hogy vagy enyimmé kell lennie, vagy együtt halunk meg!— Neje híven szerette önt; szemembe mondta hogy gyűlöl engemet, hogy én nem voltam érdemes szerelmére, szerette önt forrón , mert nem akart engem követni. . . én szerettem e nőt, láttam más boldogságát ... Meg kell halnunk , gondolom, nekem s neki is ... azután nem volt anynyi erőm, hogy miután e kedves nőt megfosztom életétől... ah! nem volt annyi erőm, oly gyáva voltam, nem bírtam megölni magamat. . . inkább boszú volt az, mint szerelmi őrjöngés... nem volt annyi erőm, hogy ott hagyjam magam elégni holttestére borulva!.. Bande gróf, hagyjon ön nyugodtan meghalni, adja ön kezét ide. Bande gróf e szavakat nem hallotta, ez esemény s a még erősbben feltűnő fájdalom , lélekizgatottság újólag visszadobált kínos lázába. Clermont még egyet sóhajtott, s az volt az utósa. A művész, mint szándéka volt, két hetet sem mulatott Helgolandban. Pár nap múlva megérkezte után Hamburgba utazott , miután elkísérte a temetőbe a kiszenvedett Bande grófot, kinek lelke Florettje közelébe repült, elandalogni szép csillagos estéken, s ábrándozni a túlvilág boldogságairól. Hát mégis visszatértek a szép csillagos tavaszi esték ? 542