Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-02-14 / 36. szám
Budapest, 5-ik évi folyamat. 36. Kedd, február 14-én 1854. £ Megjelenik, ünnep, vasárnapot kivévén, min-mbdennap délután divat-^ ('képek- s egyéb műmel-^ M ékletekkel és raj-35/okkal. £ $ Freikész tőségig c szállás: ujvilagutcai 1 4 5 ^sz. ház első emelet, hová a^ ^kéziratok utasitandók ^ ( Kiadó-hivatal: ^aldtmasor, kegyesrendiek^ s épületében levő nyomdai) ^iroda, hová az előfizetésig^s hirdetési dijak küldendők.^HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos, és felelős szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. › Előfizetési díj: · ^Postán: egész évre 16 ft. c* ^ félévre 9 „ ‹ ^ évnegyedre 5 „ ^ ^Budapesten házhozkül-‚ Réssel: egész évre 13 ft ^ · félévre . . 7 „ s ^ £ évnegyedre 4 „ £ › ‹ £ Hirdetések › ^soronkint 3 ezüst krajcár-^ › ért fogadtatnak el, és gyor-‹ £ san közöltétnek. £ wwwvwvwv Sors-üldözöttek. (Folytatás.) -r Szegény gyermek — gondolám magamban , — illy ifjú és mégis mennyi világ- és embergyűlölet lakhatja lelkét, mellyet ez egyszerű szavakban kifejezett. Tovább olvasom : „Ha a szerelem sebeit, idő, feledés, ujabb viszonyok, elhatárzás nem tudják behegeszteni, borulj a természet keblére, mert ez legalább nem ejt újabb sebeket rajtad.“ Mindig ugyanazon sötét misantropia, és szerelmi kétségbeesés. Tovább olvasom : „Csak egy rokonérző szívet találhatnék szenvedélyem holdtalan élében, egy barátot, ki kínaimat enyhitené, ki öröméből egy szálat adna; oh a világ minő nagy, és annyi milliók között milly árván, milly magánosan állok.“ Ez egyszerű ábrándos szavak mélyen kezdének érdekelni. A szép arc, s a lélek ezen gyönyörű nyilatkozványai felizgaták lelkemet, és én vágytam a kedves szenvedővel megismerkedhetni. Elővevém rajzonomat, s az utolsó sorok után izgatott szivvel írtam. „Bár szenvedélyed holdvilága lehetnék, milly örömest átszenvedném a te kinaidat, milly örömest átadnám minden örömemet. Annyi milliók közöl most ismertem meg az első testvérlelket, melly néma gondolataidban szólott szivemhez.“ Másnap ugyanezen időpontban szinte itt valók. A szenvedő gyermek ott mélázott az ismeretlen sorok fölött, s midőn arcát láthatom, az átvillanó öröm mosolyát vevém észre rajta. Letérdelt és imádkozott. Tekintetében olly nagy fájdalom, s valami vallásos nagy érzemény égett, hogy akaratom ellenére is nem valók elég bátor hozzája lépni, hanem midőn imáját végezve hazafelé indult, meglehetős távolban kisérem egész a városig. A város végén egy mellékutcába tért, s alacsony ház kapuján tűnt el. Meg kellett tudnom kilétét, s egy ottlakó ismerősöm e részben kielégitő kíváncsiságomat. A város e legelhagyottabb részén, néptelen s csak a legszegényebb emberektől lakott utcában élt e sokat szenvedt, sorstól s emberektől egyaránt üldözött angyal ... Werner Fanni . . . Az én kedves ismeretlen ismerősöm. Valami egy éve, hogy e helyre költözött árván, elhagyatva, tenger fájdalommal. A sors a dúsgazdagság csarnokából kergett a nyomor szalma kunyhójába, s egy tündéri fényes élet örömei után adta kezébe a koldusbotot. Szülei elhaltak , atyja, ki egyike volt a főváros leggazdagabbaknak vélt nagykereskedőinek, kevéssel halála előtt megbukott. Szívtelen hitelezők , önző kalmárnép mindentől megfoszták az árván maradt leányt, s a legiszonyúbb jövő kétségeinek tévék ki. Azok, kik ezelőtt atyja csillogó salonjait látogaták, elvonultak a szerencsétlen gyermek elől, nehogy annak szivreható panaszai s keserves könyei nehány unalmas percbe, vagy egy pár fillérbe kerüljenek. A kitűnő neveltetés, s művelt kör, mellyben eddig élt, s a szomorú, kétségbeejtő helyzet, mellybe most jutott, iszonyú hatással volt a gyermek szivére, s miután az emberek részvéte, mint a megérintett csiga önházába vonult, kétségbeesett elhatározással indult egy hosszú útra , mellyhez végreménye, közé. Fanni szeretett, nem azon divatos beteges érzeménynyel, mellyet a nagyvilág gyermekei érdekből vagy unalom űzésből erőszakolnak magokra, ő szeretett végnélkül , határtalan tűzzel és jellemmel. De a nagynak, nemesnek , költőinek hitt vőlegény, midőn a vagyonbukott kalmár koldus gyermekét maga előtt látta, többé nem volt szives, nyájas szerető, mint egykor, midőn e viszonyt jövője üdvéül, kérelmes élete föltételéül képzelé. Fanni megborzadt az ifjú jegesztő visszautasító modorától, s lelkét iszonyú fájdalommal tölté be a gondolat, hogy a nemesnek képzelt eszménykép , milly emberileg aljas, milly nemtelen játékosa, szívtelen kalmára az élet gyönyörházának. Elhagyta azt, s egy szegény távol rokonánál keresett menedéket, hol egyedül talált szívességet, részvétet, szeretetet. S azóta itt él a múlt idő emlékeinek, és szenvedélye örök fájdalmának. Mindaz amit így a szegény Fanniról hallok, csak puszta töredék volt, mit képzelődésem bizarr cifrázatokkal toldott meg, de a töredék is elég volt magában, hogy bennem még erősebb vágyat költsön a testvér szenvedővel megismerkedni. Néhány napig nem találkoztam vele az erdei magányban, s már szinte neheztelni kezdek magamra, hogy tolakodó jegyzetemmel talán örökre elzavarom, midőn egy esti alkonyaton messziről meglátom a közelgő leányt. Bár mennyire bátortalan valék is, elhatárzom hogy vele beszélni fogok, s mielőtt észrevett volna, az ismerős fehér szikla alá sietek, s egy könyvet véve elő benne lapozni kezdek, figyelve minden kis neszre, szellő lebbenésre, lombhullásra. Úgy vágytam e találkozás után, és mégis úgy féltem , úgy remegtem tőle, mert cikázó villámként rohant át agyamon az eszme, hogy hátha e lány egy hétköznapi kalandvadásznak, vagy oktalan különcnek fog tartani. Míg e felett tűnődtem a lombok nyilasi közt a szép halványfehér hölgy megjelent, s arcán a véletlen ijedtség, meghökkenés látszott és sebesen visszafordult. Én a pillanat érdekeltségétől feltüzelve állottam meg, öntudatlan kiáltva. — Fanni! Fanni! csak egy szóra álljon meg. Szavaimban annyi mély érzelem, szívreható lágyság lehetett, hogy a leány nem tudá kérésemet megtagadni, s megállóit. — Uram — kezdő lágyan csengő nőies hangon — nincs szerencsém ismerni önt. — Ne szóljon hozzám Fanni illy hidegen , bár olly különösnek tetszhetem ön előtt, midőn ismeretlenül is lelkem testvérét képzelem önben. — E hit nagyon elhamarkodott lehet, s tán nevetséges is. — Ön kegyetlen irányomban. — Ki az emberekben akként csalódott mint én, oka van annak minél kevesebbet hinni. — Én ismerem fájdalmait, Fanni, s nem csodálom ha ön kételkedő. — Hogyan uram s mint ismerhetné ön az én fájdalmaimat? — Megértem azokat ama néma betűkben — felelém a szikla felé mutatva. — S ama szenvedélyes sorokat ön toldá az enyéimhez? kérdé némi szemrehányással. — Igen. _ — S mikint tehette azt? — Talán nem neheztel értté Fanni, s nem fogja azt képzelni, hogy valami kalandszomj, ismerkedési vágy , vagy érzéki inger téteté azt velem , — soraiból lelkem rokonára ismerek önben, ki szenved, és szeret, miként én. E nyíltság, az érzés valósága, mi szemeimbe tüzet, szavaimba melegséget varázsolt, meghatották a szép gyermeket, s mélyen kényezve tekintett szemeimbe. — Nem a szerelem ingerlé föl vágyaimat — folytatom tovább — hogy önt megismerjem; más, egészen más, nem olly lázas, de tán édesebb, jólesőbb érzemény, a testvérlelkek simpathiája, ne utasítsa Ön vissza ezt, ne tagadja meg tőlem barátságát , én testvére akarok lenni, s ez az , mire önnek szüksége van. — Köszönöm önbizalmát uram — köszönöm, de lássa, én annyit s olly nagyon, csalódtam, hogy lelkem megmaradt melegét olly félve kölcsönözöm másnak.