Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-05-23 / 104. szám
Budapest, 5-ik évi folyamat. 104. Kedd, május 23-án 1854. 5 Megjelenik, ünnepvasárnapot kivévén, min , ^dennap délután di▼ az-^ ?kt*peh- segyéb miimfl^lehletekkel és rajzokkal. $ Sie. kerz tőségig .«zállás: ujvilágutcai 14 1 ^sz. ház első emelet, hová a^ ^kéziratok utasitandók. y $ Kiadóhivatal: 5 ^aliluna^or, kegyesrendiek v ~épületében levő nyomdai) £iroda, hová az előfizetésig is hirdetési dijak küldendők.^HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. 'N/N/VN^A/VN/VN/N/N/VA jí Előfizetési díj: ¡Postán, egész évre 16 ft.! ‚ félévre 9 „ S évnegyedre 5 ? (Dudapesten házhozkül) £ léssel : egész évre 13 ft.? › félévre . . 7,o évnegyedre 4 „ !› Felelős szerkesztő: Berec Károly. Hirdetések ^soronkint 3 ezüst krajcár^ ~ ért fogadtatnak el, és gyorb S san közöltétnek. › A fekete kastély. Novella. Vadnai Károlytól (Folytatás.) Az épületből sohsem hallatszott egy lépés kopogása sem , az ablakok redőnyei között sohsem világított gyertyafény, a kémények nem füstöltek, s a folyosón, erkélyen vagy nyílásokon emberi alak nem volt látható. Albertben már már csökkenni kezdett a fekete kastély titkai iránti érdekeltség, midőn egy éjjel szállása felé tartva, az erkélyes oldalról valami halk titokszerű, megdöbbentő énekhangokat hall. A falhoz vonul és hallgatózni kezd. Világosan kivehető, hogy ez ének egy magas ablak felől hangzik alá a fekete kastély bensejéből. S minő gyöngéd bánatos női hang, hogy a sziv reszket midőn hallja ; az a panaszos zokogó dallam, melyben egy lángsziv életfájdalma a magánynak nyilatkozik , az a vallásos átengedés, s nyugodt szenvedések templomi éneke, mely az éj csendében buzgóvá, ájtatossá teszi a rablót, ki a sötétség palástja alatt gyilkolni indult. Valami boldogtalan hölgy — gondolá az ifjú — ki ide zárkózott világ vagy üldözés elől, s ki gyötrelmeit csak az éjszakának meri elmondani. De az el elmosódott hangtöredékekben oly tisztaság, túlvilágias szellemszerű fenség élt, hogy a bűn gondolata elnémult az ifjú agyában, mielőtt ajkaihoz jutott volna. — Méltatlanul, ártatlanul szenved talán , oh hiszen e hang annyit mond az értelemnek : egy lányka kit érdekében áll a vétkezőnek ide temetni, hol ember arcot nem lát, ember hangot nem hall. Albert reszketett egész idegzetében, valami nemes ösztön, magas vágy, merész eszme született lelkében, mely fölháborító. Szeretett volna belépni a vaskapun, benyitni az éneklő nő ajtaját, megtudni körülményeit, s ha szenved megszabadítani s megbüntetni azokat, kik följogosítva érzék magukat, egy szabadnak teremtett szellem szárnyait lenyűgözni. Míg Albert agyában e gondolatok zajongtak, az ének megszűnt hangzani. Úgy tetszett neki, mintha szívében egy ér szakadt volna meg, melynek verése eddig lelkéhez oly jóleső hangon beszélt. De csakhamar megvigasztalá magád. — Hátha egy bűnbánó lány, kinek hosszas vétkezése után eszébe jutott egy stabat mater dolorosa féle templomének s megkísérti, ha váljon tudjaé még; hiszen e fekete ház csak bűn tanyája lehet, angyalok nem lakják a poklot. Némi várakozás után e gondolaton megnyugodva útjára indult. Amint a folyosó oldalhoz ért, úgy tetszett neki, mintha a csillagos érdemiben egy fekete ív alatt fehér alakot látna. Valóban nem csalódott, az alak mindinkább kivehető vola. Egy fa mögé vonult a folyosó alatt, és sokáig ott hallgatózott. Csendes minden, meghallatszik egy levelke lehullása is, és a sóhaj, mely a fehér alak ajkáról elröpül. E percben a hold kibontakozik az irigy felhők közül, s világa rózsaszínre festi az éjt, a fekete falakat, s a folyosón lévő fehér hölgyet. Arcát ábrándosan folyja körül a sápadt sugárkoszorú s megvilágítja azt. Oly ifjú és oly halvány, mintha nem is e világon élne. Egy tünetszerű szellemárny, minőkkel az ősmythosz költészete folyamokat, erdőket, tavakat és bérceket megnépesített. Az ifjú meredten kémleli. A lányka kezére hajtja fejét, szőke hajfürtöi arcára hullanak s merőn bámul az éjbe. — Oh istenem , mily boldogtalan vagyok ! — hangzik e pillanatban. Az éj oly nesztelen, a hangok leszállanak Albert fülébe. — Csakugyan ártatlan szenvedő — gondolá magában, fölizgatva a rendkívüli tünemény, az éjszakai idő s a titkos hely által. Az athletai termetű ifjú megkapatva e szokatlan éji jelenet által kilépett a lombozat alól , de a fehér alak észrevéve a léptek neszét, elsuhant. Az ifjút ellenállhatlan ösztön kapá meg, követni a kisértő fehér árnyat, s megtudni a fekete kastély titkait. Majd egy rejtelmes érdek vonta az eltűnt lány felé , anélkül hogy ez érdek eredetét képes lett volna megfogni, kimagyarázni. Körül járta a folyosósor oldalát, sehol nem látott nyílást, hanem egy szögleten az épület romladozott volt, s egy pár kiálló vas és kődarabra lépve, a vasrostélyzattal borított ablakra föl lehetett volna jutni, de e fölött még magasan állt a folyosó párkányzata. A ifjú nem gondolt semmivel, e percben képes lett volna mindent kockáztatni. Merész szökésekkel az ablak kidomboruló rostélyzatára lépett, mely fölött egy ölnyi magasban a folyosó ívezete nyílt Albert hosszasan gondolkodott. Egy vakmerő ugrás, s izmos karjaival görcsösen ragadta meg a párkányzat szélét, hogy a vakolat porlani kezdett ujjai szorítása alatt. Majd lábát egy dombor vésett arabeskre helyezve, némi kínlódás után a párkányzatra vergődött. Az ifjút először most kapá meg a félelem érzete, ki tudja mily helyre jutott ? Kipihenve magát elindult a sikátoron, előtte iszonyú hosszú oszlopos tornácok perspectív üre sötét lett, s első pillanatra látható, hogy ez valami veszedelmes réveg.Azonban az ifjú bátorsága nem volt kisebb, mint kíváncsisága. Megindult! A hold fénye besütött néhol a góti ablakokon , látni engedve a sötét csarnok rococco képeit, avatag bútorait, s elszínetlenült freskófestményeit. Itt ott egy-egy szobaajtó különféle cifrázatokkal, feszület, szobor, rondella, mind elhagyatva, néhol egy-egy érdekes antik mű, mozaik vagy más faragott kép. Az ifjúnak nagyon óvatosan kellett lépkednie, mert az épületben kriptás csend uralkodott, csak itt ott lett hallható egyegy árva tücsök cirpelése, vagy a dongók zsongása, melyet a lesbe állt pók hálójában kínzott. Albert sokáig bolyongott az épületben, de sehol életjelt vagy embernyomot nem talált. Sötét lépcsőkön ment le a földszintre, de ott is hiába járt, majd ismét fölkerült más oldalon az emeletbe, ekkor úgy tetszett neki, mintha valami résutos helyen egy kis világosság terjedne feléje. Odasietett, s egy kerek boltozat tűnt szemébe, egészen különböző a többitől, fehérre meszelt falakkal, az nyító kéz kicsapongásai nem kímélvén a falakon függő antik képek keretét sem. E hosszú kerek boltozat végén lefüggő üveg lámpa csillogott, melynek fényinél kivehetők valának a csinosított szobaajtók mindkét oldalon. Valószínűleg a lakosztály. Albert biztosításul legelőbb is a lámpa fényét oltotta el, s hallgatózni kezdett, itt sem volt semmi nesz, semmi tanúsága élő lény közellétének. Majd egyszerre néhány zongorahang hallatszott a legszélső szobák felől. Albert egész testében megrázkódott, e percben midőn visszalépnie alig lehetett, bánta meg a merész lépést, minek kimenetele veszélyessé válhatott. Csendet nem zavaró észrevehetlen léptekkel sompolygott a szélső szoba felé, melynek ajtórésén halvány lámpafény vékony szalagja vöröslött. (Folytatása következik.)