Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-05-23 / 104. szám

Budapest, 5-ik évi folyamat. 104. Kedd, május 23-án 1854. 5 Megjelenik, ünnep­­vasárnapot kivévén, min , ^dennap délután di▼ az-^ ?kt*peh- segyéb miimfl­­^lehletekkel és raj­zokkal. $ Sie. kerz tőségig .«zállás: ujvilágutcai 1­4 1 ^sz. ház első emelet, hová a^ ^kéziratok utasitandók. y $ Kiadó­hivatal: 5 ^aliluna^or, kegyesrendiek v ~épületében levő nyomdai) £iroda, hová az előfizetésig is hirdetési dijak küldendők.^HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. 'N/N/VN^A/VN/VN/N/N/VA jí Előfizetési díj: ¡­­Postán, egész évre 16 ft.! ‚ félévre 9 „ S évnegyedre 5 ? (Duda­pest­en házhozkül­) £­ léssel : egész évre 13 ft.? › félévre . . 7,o évnegyedre 4 „ !› Felelős szerkesztő: Berec Károly. Hirdetések ^soronkint 3 ezüst krajcár­^ ~ ért fogadtatnak el, és gyor­b S san közöltétnek. › A fekete kastély. Novella. Vadnai Károlytól (Folytatás.) Az épületből sohsem hallatszott egy lépés kopogása sem , az ablakok redőnyei között sohsem világított gyertyafény, a kémények nem füstöltek, s a folyosón, er­kélyen vagy nyílásokon emberi alak nem volt látható. Albertben már már csökkenni kezdett a fekete kastély titkai iránti érdekeltség, midőn egy éjjel szállása felé tartva, az erkélyes oldalról valami halk titokszerű, megdöbbentő énekhangokat hall. A falhoz vonul és hallgatózni kezd. Világosan kivehető, hogy ez ének egy magas ablak felől hangzik alá a fekete kastély bensejéből. S minő gyöngéd bánatos női hang, hogy a sziv reszket midőn hallja ; az a pa­naszos zokogó dallam, melyben egy láng­­sziv életfájdalma a magánynak nyilatko­zik , az a vallásos átengedés, s nyugodt szenvedések templomi éneke, mely az éj csendében buzgóvá, ájtatossá teszi a rab­lót, ki a sötétség palástja alatt gyilkolni indult. Valami boldogtalan hölgy — gondolá az ifjú — ki ide zárkózott világ vagy ül­dözés elől, s ki gyötrelmeit csak az éj­szakának meri el­mondani. De az el elmosódott hangtöredékek­ben oly tisztaság, túlvilágias szellemsze­­rű fenség élt, hogy a bűn gondolata elné­mult az ifjú agyában, mi­előtt ajkaihoz ju­tott volna. — Méltatlanul, ártatlanul szenved ta­lán , oh hiszen e hang annyit mond az ér­telemnek : egy lányka kit érdekében áll a vétkezőnek ide temetni, hol ember arcot nem lát, ember hangot nem hall. Albert reszketett egész idegzetében, valami nemes ösztön, magas vágy, merész eszme született lelkében, mely fölhá­­borító. Szeretett volna belépni a vaskapun, benyitni az éneklő nő ajtaját, megtudni körülményeit, s h­a szenved megszabadí­tani s megbüntetni azokat, kik följogosít­va érzék magukat, egy szabadnak terem­tett szellem szárnyait lenyűgözni. Míg Albert agyában e gondolatok za­­jongtak, az ének megszűnt hangzani. Úgy tetszett neki, mintha szívében egy ér szakadt volna meg, melynek veré­se eddig lelkéhez oly jóleső hangon be­szélt. De csakhamar megvigasztalá magád. — Hátha egy bűnbánó lány, kinek hosszas vétkezése után eszébe jutott egy stabat mater dolorosa féle templomének s megkísérti, ha váljon tudjaé még; hiszen e fekete ház csak bűn tanyája lehet, an­gyalok nem lakják a poklot. Némi várakozás után e gondolaton megnyugodva útjára indult. A­mint a folyosó oldalhoz ért, úgy tet­szett neki, mintha a csillagos érdem­iben egy fekete ív alatt fehér alakot látna. Valóban nem csalódott, az alak mind­inkább kivehető vola. Egy fa mögé vonult a folyosó alatt, és sokáig ott hallgatózott. Csendes minden, meghallatszik egy levelke lehullása is, és a sóhaj, mely a fe­hér alak ajkáról elröpül. E percben a hold kibontakozik az irigy felhők közül, s világa rózsaszínre festi az éjt, a fekete falakat, s a folyosón lévő fehér hölgyet. Arcát ábrándosan folyja körül a sá­padt sugárkoszorú s megvilágítja azt. Oly ifjú és oly halvány, mintha nem is e világon élne. Egy tünetszerű szellemárny, minők­kel az ős­mythosz költészete folyamokat, erdőket, tavakat és bérceket megnépe­­sített. Az ifjú meredten kémleli. A lányka kezére hajtja fejét, szőke hajfürtöi arcára hullanak s merőn bámul az éjbe. — Oh istenem , mily boldogtalan va­gyok ! — hangzik e pillanatban. Az éj oly nesztelen, a hangok leszál­lanak Albert fülébe. — Csakugyan ártatlan szenvedő — gondolá magában, fölizgatva a rendkívüli tünemény, az éjszakai idő s a titkos hely által. Az athletai termetű ifjú megkapatva e szokatlan éji jelenet által kilépett a lombozat alól , de a fehér alak észrevéve a léptek neszét, elsuhant. Az ifjút ellenállhatlan ösztön kapá meg, követni a kisértő fehér árnyat, s megtudni a fekete kastély titkait. Majd egy rejtelmes érdek vonta az eltűnt lány felé , a­nélkül hogy ez érdek eredetét képes lett volna megfogni, kima­gyarázni. Körül járta a folyosósor oldalát, sehol nem látott nyílást, hanem egy szögle­ten az épület romladozott volt, s egy pár kiálló vas és kődarabra lépve, a vasros­­télyzattal borított ablakra föl lehetett vol­na jutni, de e fölött még magasan állt a folyosó párkányzata. A ifjú nem gondolt semmivel, e perc­ben képes lett volna mindent kockáztatni. Merész szökésekkel az ablak kidom­boruló rostélyzatára lépett, mely fölött egy ölnyi magasban a folyosó ívezete nyílt Albert hosszasan gondolkodott. Egy vakmerő ugrás, s izmos karjaival görcsösen ragadta meg a párkányzat szé­lét, hogy a vakolat porlani kezdett ujjai szorítása alatt. Majd lábát egy dombor vésett ara­­beskre helyezve, némi kínlódás után a pár­­kányzatra vergődött. Az ifjút először most kapá meg a fé­lelem érzete, ki tudja mily helyre jutott ? Kipihenve magát elindult a sikátoron, előtte iszonyú hosszú oszlopos tornácok perspectív üre sötét lett, s első pillanatra látható, hogy ez valami veszedelmes ré­veg.Azonban az ifjú bátorsága nem volt kisebb, mint kíváncsisága. Megindult! A hold fénye besütött néhol a góti ablakokon , látni engedve a sötét csarnok rococco képeit, avatag bútorait, s elszínetlenült freskófestményeit. Itt ott egy-egy szobaajtó különféle cifrázatokkal, feszület, szobor, rondella, mind elhagyatva, néhol egy-egy érdekes antik mű, mozaik vagy más faragott kép. Az ifjúnak nagyon óvatosan kellett lépkednie, mert az épületben kriptás csend uralkodott, csak itt ott lett hallható egy­­egy árva tücsök cirpelése, vagy a dongók zsongása, melyet a lesbe állt pók hálójá­ban kínzott. Albert sokáig bolyongott az épületben, de sehol életjelt vagy embernyomot nem talált. Sötét lépcsőkön ment le a földszintre, de ott is hiába járt, majd ismét fölkerült más oldalon az emeletbe, ekkor úgy tet­szett neki, mintha valami résutos helyen egy kis világosság terjedne feléje. Odasie­tett, s egy kerek boltozat tűnt szemébe, egészen különböző a többitől, fehérre me­szelt falakkal, az nyító kéz kicsapongásai nem kímélvén a falakon függő antik ké­pek keretét sem. E hosszú kerek boltozat végén lefüg­gő üveg lámpa csillogott, melynek fényi­nél kivehetők valának a csinosított szoba­ajtók mindkét oldalon. Valószínűleg a lakosztály. Albert biztosításul legelőbb is a lámpa fényét oltotta el, s hallgatózni kezdett, itt sem volt semmi nesz, semmi tanúsága élő lény közellétének. Majd egyszerre néhány zongorahang hallatszott a legszélső szobák felől. Albert egész testében megrázkódott, e percben midőn vissza­lépnie alig lehe­tett, bánta meg a merész lépést, minek ki­menetele veszélyessé válhatott. Csendet nem zavaró észrevehetlen lép­tekkel sompolygott a szélső szoba felé, melynek ajtórésén halvány lámpafény vé­kony szalagja vöröslött. (Folytatása következik.)

Next