Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)

1856-01-02 / 1. szám

A h­irlapirók: „P­a­c­i­e­nt­­­á“nak keresztelnék. Ha értekezletre bocsátanánk a dolgot, se vége se hossza nem lenne. Mindig találnának új neveket, s még se ne­veznék a gyermeket valódi nevén! Ha a diák nevek nem mentek volna ki a divatból, azt mon­danám legyen Probus, Amandus, Charitas. De miután számunkra szeretném ez új évet megnyerni, azt mondom: legyen „Ő­r­a­n­g­y­a­l“a nemzetiségünknek, irodalmunk­nak, nyelvünknek s mivelődésünknek; legyen „S­z­i­l­á­r­d“ a min­den szépet és nemest felkaroló részvétben és forró honszeretetben! Az ó-esztendő végrendeletében részünkre is sok szellemi kin­cset hagyott: buzdítást; okulást; kitartást; vigasztalást; és reményt. A Prófétában ezekre azt énekelnék ugyan: „Ha nincs mit enni más, ezzel jól nem lakunk— hanem mi nem vagyunk tel­hetetlenek, kevéssel is megelégszünk, mert nem a sok­ások, ha­nem az elég! Ha az ó-esztendő felett gyászbeszédet kellene mondanunk, azon záradék nélkül: „De mortuis nil nisi bene“ — elmondhatnók, hogy hozott reánk gyásznapokat is, sebeket, melyeket még elbú­csúzva is nyitva hagyott keblünkben; de e sebek tátongó sirjára meghozta a vigasztalás rózsáit is; hozott virágos tavaszi- és gyü­mölcsdús őszi napokat. Legélénkebben sajog még szivünkben azon seb, melyet első koszorúsunk halála nyitott. De a gondviselés őrangyala im e jó magot nem rejté oly mélyen a föld alá, hogy csakhamar ez is meg ne teremje virágát. A hang mely soká pusztába szólt — most millió ajakról visz­­hangozik. A ki egy nemzetnek zengett, azt most egy egész nemzet zengi. Róla el lehet mondani, mit csak a legnagyobbakra, hogy h­a­­lála által vívott ki méltó életet! Neki elkellett szenderülnie, hogy a részvét fölébredjen; most ez a nemzet kebléből eljár szelleméhez lelki tápért, és visz­­szautját a költő szegény laka felé veszi, hogy megköszönje­m árváinak! Egy vigasztaló szózat azt súgja nekem, hogy a jutalom csak azért jó ily késő, mert a jutalmazott korán élt !! !És rögtön reá az a népdal jut eszembe: Nem lesz ez mindég így!... Az ó esztendő szomorú vendégei közöl még sajgó benyomást hagyott hátra egy sárga rém , mely sokunk kedveseit elragadta, elragadta a bölcsöböl, a jegygyűrű édes frigyéből; a házasság rózsa­láncai, és a kegyelet karjai közöl. De voltak más uralkodó betegségek is. Az olvasónak már tűrnie kell egy kis t­o­r­m­a — statistikát, vagy statistikai formát. Némely tárca - regények — szalagféreg betegségben szenvedtek. A drámai színházlátogatók egy ideig — köszvényben. Némely új színművek — gyöngeségben. Arszlánok — váltó lázban. Az operai heti rend — rekedésben. Több költő — v­i­z k­ó­r­ban. Egy humorista — víziszony­ban . (gyógy­ithatatlan.) A krimi seregese: — vérvesztés­ben. A börzék: — szédelgés­ben. sat. Az időjárás az elmúlt évben igen változékony volt. Né­hány jótékony hangverseny alatt: nagy hidegség uralkodott; ha X. művész játszott se hideg se meleg; legnagyobb m­e­­legük volt a törököknek Sinopénál, s az oroszoknak Malakoff bevételekor, Nápolyban *) deres időjárásról panaszkodtak. Bizonyos lap kritikai száraz meny kövei után káros művészeti esések mutatkoztak. A........i politikai lap mindig pon­tosan jelzette a szeleket. Az uralkodó társasjátékok közt leginkább divatozott a taro­­que. Legtöbb „honneur“ jutott Párisnak, melynél két király volt, a legtöbb „ultimét“ pedig az európai conferentiák csinálták. A színházak játékrendében legállandóbb darab volt a­­ „Zűrzavar“ , melyet Kotzebue is valószínűleg akkor írt, mikor Oroszországban járt. Madridban a „veresköpönyeges“ című bohózat adatását betiltották. Az „Éjszak csillag“át so­kan siettek megnézni, mert azt hiték, hogy már csak kevés ideig látható. Seribe „Ki a győztes?“ című vígjátéka után azonnal a „M­é­g t­i­t­o­k“ került színre. Egy színész semmit sem írt, s va­sárnapi darabnak elfogadtatott. A színházaknál a valódi tehetsé­geket többnyire az „El mellőz­és“ben léptették föl.­­ Egy drámai színész anyira félrevágta a fejét, hogy azonnal meghí­vást kapott vendégszerepekre, s a „Pizai tor­o­ny“ban fog föl­lépni. Nemzeti színházunk egy önkénytes légiót küld Krímbe — népszínműénekesnőkkől. Elmennek, és mind elbuknak, de azonnal újakkal pózoltatnak ki. — Egy színházi kritikust, ki­nek tolla nálunk legérdekesebb, felküldtek a párisi iparmű­­kiállításba, s ott a nyers termények osztályába helyeztetett, a jutalmazásnál dicsérő oklevelet nyert, de kisült hogy azt is ma­ga írta. Úgy hiszem kedves olvasó, még kedvesebb olvasónő, és leg­kedvesebb előfizetők, hogy a letűnt 6­ esztendő nyilvános és titkos naplójából eleget közöltem veletek, mikről talán még tudomástok nem volt; örömnapjait nem említem föl, hiszen azokat mindegyi­künk bizonyosan híven följegyezte magának, s talán nem is oly sok, hogy eszünkben ne tarthatnék. Az ujj­a­t még átláthatlan Isi­s-fátyol takarja, erről tehát mint egy lefátyolozott ismeretlen nőről csak ábrándokat írhatnék. Az ábrándozás pedig unalmas dolog. S azt hiszem unalmat ábrán­dozás nélkül is tudtam okozni. Azért hogy e cikket hoszúnak ne találj­át ! ~ vegyétek egy kis rövid bevezetésnek ez üd­vözlő jegyhez: Boldog új évet kivánunk! Bulyovszky Gyula: ORSZÁG ILONA. (Történeti beszély) Vadnai Károlynés. I. Azon időkben nem vala szebb és boldogtalanabb aszony nagy Magyarországon, mint szegény Ország Ilona. Megáldá­st a sors nagy szépséggel, magas költői lélekkel, szenvedélyesen szerető szívvel, csak azért, hogy mindezen áldáso­kat átokká változtathassa a szerelemféltés, e legféktelenebb indu­lat, mely mérget önt a virág harmatába, mely előtt feketének tet­szik a ragyogó csillag, mely a liliomon is sötét foltokat lát. Soha pedig emberi szerelemféltás nem gyötört pokoliabb kinokkal, mint a szépséges szép Ország Ilona férj­ét, intézle P­e­­rényi Gábor uram­­ kegyelmét, ki azon időszerű sz abauji fő­­ispány, a Tisza melléki hadak főkapitánya, s utóbb országbíró jön ; holott senkinek szerelemféltésre kevesebb oka nem volt, mint épen neki, Ilona szerelme oly hű lévén, minőt a jó úr csak ugyan nem érdemelt. Perényi Gábornak sehogysem fért fejébe , hogy egy nő, ki minden testi szépség és bájjal meg van áldva, kinek lelke szelíd, minőnek a galambot képzeljük, gyöngéd, mint a hajnalon nyílt virágbimbó, s e mellett regényes hajlamokkal bir, állandóan sze­rethessen egy fér­fit, kit a hízelgés sem mondhat szépnek, s még csak kellemesnek sem. *) Itt a botbüntetést újra behozták .

Next