Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-09-16 / 213. szám

N­­i­r­k­­a­r­a 11 g. Budapest. Aranyvári Emilia táncművész­­nőnk pompás jelmez arcképe közelebb egészen elkészülvén , az­t. előfizetőink számára néhány nap múlva szét fog küldetni.­­ Kitűnő magyar zeneszerzőnk Svas­­ticsnak sok­oldalú zenei tehetséggel biró fia e napokban Weimarba fog utazni, hogy Liszt a nagy mester oldala mellett magát a magasabb zeneszerzésben — melyre kiváló hajlammal bir — teljesen kiképezze.­­ Előkelő sportsmanjeink egy pompás kiállítású „Vadász-könyvet“ fognak kiadni, melyet ízletes külseje gyönyörű képei, s regényes kalandokkal teli tartalmú hölgyeink előtt is érdekes könyvvé teendnek. E mű fran­cia fordításban is meg fog jelenni.­­ A szép verőfényes őszi napok igen élénké teszik utcáinkat, különösen a váci utcát, hol szebbnél szebb hölgyek és érzelem sóvár ifjak sétálgatnak. Természetes ily körülmények mellett a kalandok sem maradhatnak el. Teg­nap például egy igen originális történetnek va­­ltak szemtanúi , melynek főhőse ismét­­ rö­vidlátó, fodrozott hajjal, vállán egy skót plaid­­del, s szemein szemüvegekkel. A szemüveges férfi erősen megnézett minden nőt, kik közül némelyeknek az a férfiak által meg nem bo­csátható tulajdonságuk van, hogy szép arcukat napernyőikkel irigyen fedik el. Épen egy szép termetű nő haladt el hősünk mellett, arcát egé­szen elfedve. Hősünket ez nem rettentő meg, s ritka bátorsággal egész a napernyő alá haj­tó fej­ét. T­ÁRCA. És a nő — — a helyett, hogy napernyőjével meglegyintette volna, hirtelen lekapta a tola­kodó szemüvegét, s kézi táskájába retté. . . . A férfi megijedt, a nő felkacagott — — és és férj és nő a legkülönösebb helyzetben ismer­tek egymásra . . . Ilyenek történnek a szép ve­rőfényes őszi napokon.­­ Mind a mellett hogy Pest igen épül, alig lehet szállást kapni; pedig most is egy tucat új házat hirdetnek Sz. Mihály napi lakásra, az úri utcában — urak számára; — három szív utcában különösen oly férfiaknak, kik három szívvel birnak, tudván egyszerre három nőt is szeretni; három dob utcában, azoknak kik sze­retik a pletykákat tovább dobolni; szekfü ut­cában a virágok barátainak; s az erdősoron, mely hely különösen ábrándos kedélyeknek való volna, ha a lövölde örök piff-puff-puffjai el nem kergetnék az erdősor csalogányait.­­ A kereszt utcai gőzfürdő emeletén újabban több női fürdő­szobát készítettek. Ha Scheibl úr amerikai ember volna, bizonyosan most egy plakátot bocsátna ki s megesküdnék rá, hogy „ki e fürdőből ki jő, hétszerte szebb leend,“ és a nagy pártolás bizonyára nem maradna el.­­ A plakátok úgy is sok embert elá­­mítanak. Minap egy újonc vendéglős, ajánlá fördéjét, nagy betűkkel kinyomatván : Új res­taur a t­­­ó. Egy vidéki hajdan hires kortes arra sétálván, nagy meglepetéssel sokáig olvasgatá e címet, végre benyitott az üvegajtón, s az eléje lépő pincérre kiáltott: „Hát ki a vivát?“ Vidék, Szeged, sept. 9-én 1856. Hogy az áská­­lódásnak még nincs Szegeden vége, az is bizo­nyitja, hogy jelenleg a főpiacon egyre ássák a fasoroknak való árkokat — még pedig oly sebességgel, mintha ember­társaik becsületét ásnák oda. Múlt hetekben nálunk majd­nem egy sa­játságos halál történt! Hiába, nem tudhatja az ember mikép vagy mi által végeztetik ki ez ár­nyék világból. — Egy helybeli vadpoéta, ki verseket is készit, de az előfizetők javára — még nem találkozott nyomdász ki kinyomatná, — egy eredeti magyar dráma balletet irt 5 fel­vonásban és átadá azt az igazgatóságnak; — de ez szerencséjére csak egy felvonást olvas­ván el, és egy kis szédülésen kívül semmi más baja nem lett. A napok már jóval rövidebbek lesznek, de annál hoszabb a vasutig való út; — az ég könyei anyira feláztatják a kocsi utat, hogy a „fekete sas“ vendéglőtől a vasutig ismét több idő kell, mint onnan Pestre. — Beszélik ugyan hogy a vasut­társaság a közönség iránti figye­lemből rövid időn a gőzkocsikat egész a „három fejszéig“ fogja járatni, de én attól félek, hogy csak felültetnek bennünket — és egyébbel nem gondolnak. Fejünkre sok gond fordittatik, — Lemle Miklós, a ki mindig arról gondoskodott, hogy fejünk üres ne legyen, — a ki kalap gyárát és kereskedését oly lábra állította, hogy a fővá­rosba is beillenék, egy társat kap, — egy fővá­rosi kalap­ gyárnok a belvárosban boltot ké­szíttet , a hol kalapjait árulgatandja; nem tu­dom, nem lesz-e majd több kalap, mint fej ? Sajnos ugyan , de igaz ! Színházunk még­ eddig nem készül, minek hiányában annál in­kább szeretnék már a „színházi naptárt“ látni. 1 869 gondolatokon lepem meg magamat. Tán az oláh leány boldogabb csa­lódásában mint mi, míg a mi halálunk, ha szivünkön árulás­ ejtette seb okozza azt, — elhagyatott és magános: az ő vég leheletét — mert a üdére soha sem lesz hittelen — vélt kedvesének csókjai fojtják el. — Feltűnt nekem a múlt nyáron egy szép románc, melyet a kapás oláh — leányok énekeltek , még akkor se jegyeztem , s minthogy e nép kedélyére világot vet, ide irom: Volt egy kedves szeretőm, — Elküldöttem Belegrádra , Vásároljon ott nekem Egy matring fekete — selymet, Hogy varrjak vele szép inget, —• Nem tudom, mit vásárolt, Mert nekem csak azt szente A mogyorófa — levéltől: Menjek esküvőjére. Én viszont szentem neki A vadkörte levelétől: Házasodjék csak békével, A hamislelkü kutya. Ő ismét szente nékem A rozs levélkéjétől, hogy Menjek, mert házasodik. Én ismét kérdtem anyámtól: Menjek-é, avagy ne menjek? Anyám ezt mondotta nekem : ,Kis korodban szeretője voltál, — Nagy korodban légy nyüszö-leánya. És csinálj kalácsot, Tiszta búza — lisztből, Hogy egymást soh se szeressék; És köszönts rá a pohárral. Hogy legyen ez életen át A világ keserű néki; És köszönts rá az üveggel, Hogy ne legyen életében Kedves neki a világ! II. Megfordult az idő. Egyre ködös, és egyre borongó. Hová lettél te szép ősz, aranyló levegőd — nyájas öregséged, édes viszaemlékezéseiddel? Ahelyett hogy regéidet hallatnád, elmúlt tavaszod, és fénylő nyaradról, úgy lát­szik mintha az emlékek elkeserítének . — hideg permeteged, szomo­rú ősz, olyanná teszi a vidéket , mint a reményét vesztett szív élete, hol a jobb jövő hite elenyészett. Mivel vigasztalja magát az ember el­pusztult vidék , és reményét vesztett szív látásakor?... tán leüljek amaz emelkedő halomra, és el­gondoltam , mikor még virágos vola a rét, és megnépesítsem a kebel pusztaságát, a múlt, ködön átszűrödő alakjaival ? hisz maga a boldog­ság legragyogóbb órája mint ,mult­, csak sóhajt fakaszt, elragadtatás helyett. S­óh, ha mégyelveszett ifjúságot, kárba ment lelkesülést látunk az emlékezet halvány homlokán felírva, lehetünk-e a múlt idők felme­rült képének kedvelői ? — Nem, soha sem hívtalak elő , emlékei el­tűnt életemnek; szerencsétlen napjainkban — légy bár annál derül­­tebb — enyhet nem nyújtasz; — és a megelégedettnek elég, boldog jelene — mondják bár , hogy egyedüli elveszthetlen birtoka vagy a halandónak, s maga a mindenható el nem vehet tölünk, — én hitvá­nyabbnak tartalak az elhasznált rongynál, mely egykor öltönyünk vala. Hogyan? te volnál-é elragadhatatlan kincsünk? hiszen napjaink nem egyebek a pamutfa rendre kinyílt gubóinál, melyeket szellő kap meg, s tova sodor... Mit érsz már nekem elmúlt nyár? egykori hő­ségedtől, — akár megfagyhatok! És mit értek nekem , ti elszállott na­pok ! nem deríti e zordon sziklákat egy sugárotok sem: körös-körül sivár szél fütyül. Nincs senki a mezőn, — mindenki előtt kedvesebb már egy levágott hasáb fa pattogásán merenghetni a kandalló előtt, mint a regényes fekvésű erdőben, honnan rég elszállott a fülmise. Csernátoni Lóra.

Next