Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-11-08 / 258. szám
1044 Ő nagysága férjétől távozván, a mint boudokjába lépett, Vanill arra talált ott. — Önnek valami mondani valója van? — kérdésdél meglepetve. — Úgy gondolom, tudhatja nagyságod. — Valóban ! Ha nem csalatkozom, Gyula? — Igen, Gyuláról kívánok szólani, — felelt sötét arckifejezéssel Vanill. — Nagysád eltiltotta őt házától, s ő mégis újra be fogja lábát abba tenni. — Az én meghívásomra ! — Úgy van. S megbocsásson, ez engem boszant. — De akaratom, tudtom nélkül történt az egész, — s most szavamat visza nem vonhatom. — Tudja önaszonyom, — kezdé el Vanill úr szemrehányásait — mi oknál fogva nem okoz nekem legkisebb örömet sem Gyulát ön házánál láthatni ? Én és meglátok nagysádat, s ön iránti tiszteletünk imádássá változott, s becsületemre mondhatom, az én érzeményeim hevükből egy szikrányit sem vesztettek. — Ah! arról meg vagyok győződve. (Folytatása következik.) AZ ÁLOM KISEGÍT. Humoreszk. Huszt Jenőtől. (Folytatás.) Ez a Miklós benyitott hát hozzám, s elförmedvén a gyilkolási merény látásánál, felém rohan kiáltván fuldokolva: — Mit akarsz te Julia? E név fölött szükség megállanunk. Ez az én nevem v.o 11 reám lett ruháztatásának története pedig emigy következik : Születésem azon korra esvén , a midőn a nyelvművelő tudományos világ e pár szót hozván forgalomba. „Ön és kegyed“ nem tudott afölött megállapodni: lehetne é ezeket — különbség nélkül—a hím és nőnemre alkalmazni? - apám — ki, különösen délutánokon rettenthetlen irodalmi barát, s titokban iszonyú nyelvész volt — hogy a tudományos világot kirántsa a kétkedés hínárjából: engem — figyelmekét Júliának ! iker — nővéremet pedig — kik soha apropóbb nem is születheténk — Júliusnak keresztelteté ; így akarván az „Ön és kegyed“ határtalan uralmát példamutatással megszilárdítani! Leánytestvérem szerencsére meghalt, s egy magamnak jutott a keserű pohár! Jean Jaques Rosseau — magából indulva ki — azt állítja, hogy a születés az embernek a legelső szerencsétlensége! . . . Rajtam meg az telt be, hogy a keresztelés egy mákszemnyivel se kisebb malheur a születésnél !! Nem is emlitve az ezeralakú gúnyt, melyet nevem miatt gyermektársaimtól el kelletett nyelnem; s mellőzve, hogy mikor nekem is csak úgy feljött a szerelem napja, mint azon boldogoknak, kik fekete hajjal, két szemmel, s félcolos selyem szempillával jönek a világra: a leányok — ha egyéb kivető nem lett volna is rajtam — már nevemért ki nem állhatának, azt sem tudván egész biztonsággal: fiú vagyok ő vagy leány ? — egyedül azon kényelmetlen helyzetet hozom fel, a melybe egykor — utazásaim közben — nevem miatt jutok. Beszálltam egy kis városnak csapszékszerű fogadójába. A fogadós — nem tekintvén azt, hogy magam lábán jövök — beiratá nevemet a rendszerezett utazók lajstámába; — alighogy ez megtörtént: körül vesznek a törvény emberei, s nevemet mégegyszer megkérdezvén — anélkül hogy legkisebb okát is adnák — bekísérnek egy ingyen szállásra, ahonnan másnap reggel a törvényszék elibe állitatám !.. S ha a jegyző — az előtte fekvő személyes leírásból — fel nem világosítja a törvényszéket, hogy a keresett személy nő , s hozzá még barna is, s egyik megismertető jele: a feltűnő szépség — mai napig pör alatt állok mint gyermekvesztő nő! . . mivel a csavargó nőszemélyt — kit gyermekgyilkolási gyanúból köröztetett a hatóság, betűről betűre úgy hivták mint engem! Nevemet eddig is csupán azért tűrtem , mivel azt remélem, hogy majd a szerkesztők — kik engem személyesen nem ismertek — a nevem aláírásával hozzájuk jutott költeményeket női szép kezektől írottaknak tekintvén , elnézik azoknak belső gyöngeségét, s csupa udvariasságból is ki fogják nyomatni. . . azonban ebben sem érhetvén vele célt, — s nehogy valami új — a fentebbihez hasonló — bajba keveredjem miatta: — kiadtam a szerencsétlennek az úti levelet s más nevet vettem fel! ... de az én Miklós barátom legtöbbyire a réginél maradt , azért kiáltott most is ekkép hozzám: — Mit akarsz Júlia ? — Mit akarok? . . . azt akarom hogy nem leszek én többé bolond!. . . — Lehetetlen! — Nem lesz én. . . . — Ah! Ah! Ah! — S te ezen még csodálkozni is tudsz ? ! — Az az : teljességgel nem tudom megfogni, hogy mi a szándékod! . . . — No tehát értsd meg jól : a tűzbe akarom vetni minden munkáimat. .. . — Csak nem ettél gombát! Mit vétettek azok te ellened? S mit beszél majd felőled a világ? — Világ ?! . . gondolok is én a világgal! . . Mit én bánom, ha azután agyonsirja is magát! . . . Majd meg fogja látni magaviseletének következményeit; tudom hogy a hamuból is kikaparná még elégett betűimet , — de a jövő óra is azt fogja fülébe dörgeni: már késő !.. mert én nem engedem magamat többé orromnál fogva hurcoltatni!. . Költeményeim, drámám, novelláim mind meganyi remekei az irodalomnak ! S még is ezek közül soha csak egy sem láthat napvilágot! mig azoknak neveik, kik holmi avúlt regény vagy novella után valamely színmű formát öszefércelnek — azonkívül hogy naponkint följegyeztetnek a különféle hírlapok hasábjain : learcképeztetnek, bealbumoztatnak s a tűrő, s kitartó közönségnek áradatnak mint valami nevezetes, a világnak más irányt adó talentumok — csak azért, hogy a szerkesztőt dicsérték ki, álnév alatt valamely rég feledékenységnek indult művéért! a valódi érdem pedig — mely nem folyamodik ilyen fogásokhoz — még csak szoba se jő! . . . a lángészmére ismertetik. . . . Nem Miklós, én ezt nem tűrhetem! Munkáimra ki van mondva a halálos ítélet — ők áldozat lesznek. . . . — Barátom ! . . — Barát nem barát! az oltár készen. . . — Julia! . . vagy Gyula! . . Nem magad is azt mondod-e gyakorta, hogy ez a világ—• nem a te világod? .. s műveid a jövendőség számára készitvék! . . Lásd! én veled ebben is egyet értek! . . Tűrj, bízzál barátom, s meg fog jönni a kor, a midőn majd a hálás maradék fölismervén műveidben igazi nagyságodat, fölkeresi a sirt, melyben porod pihen, s lekaszálván arról a feledés kóreit, helyébe az emlékezet márványját emeli, melyhez az utószázadok ezred éveken keresztül fognak búcsút járni! . . . — Nagy ... de badar beszéd! hallottad-e valaha hogy a kigyó tojásból galamb kelt volna ki ? .. a kritikusnak — kárhozat, vagy kedvezésből — fia, unokája is mind-mind kritikus lesz! .. s ezek öröklik apáik természetét, s a gyöngét marják úton útfélén, — az erős előtt meg kitérnek mesziről, vagy megalázzák magukat előttük — a földnek poráig! . . Oh Miklós, nincs remény !.. bocsáss . . hadd végezzem elkezdett munkámat. . . Most az én Miklósom kiragad egy maroknyi írást a nyalábból, s belőle egy költeményt oly szivrehatóan kezdett előttem felolvasni, hogy keblem lassanként lágyulásnak indult, s az erős föltétel oszlopa ingadozásba jött, melyet hogy észrevett az én jó Miklósom, rám veti kérőleg kéklő nagy szemeit s szól ilyeténképen : — Gyula !.. ezek a zengzetes kadenciák... — Áh !.. és azok a gyönyörű eszmék ... — Ezek az eredeti gondolatok... — Az a szép folyó nyelv... — S nézd... ime drámában azok az ügyes bonyolódások... — De az a páratlan kifejtés... — Ezek a drasztikus kifejezések... — S az az élethű jellemzés. (Folytatása következik.)