Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-11-19 / 267. szám

1080 matikai megbízást, minthogy most ezen üzenetet édes atyjának megvigye. Egész testén reszketve állt tehát nagyanyja előtt, és mert okosabb dolog nem jutott eszébe , megfogta nagyanyja elúszott, száraz kezét és rengő kebeléhez szoritva azt, sírva fakad. — Mit sírsz, te kis bohó! Ne félj semmit, míg engem látsz! Miért haragusznak e fiúra? Mert téged szeret? Én is szeretlek téged, hát tegyenek el engem is! És miért haragusznak te reád ? mert Gábort szereted? Én is szeretem őt, és ha ők elteszik, én veszem őt magamhoz. Mondd meg nekik, azt édes leányom! — mondá az öreg aszony mogorván. — Hallja tiszteletes uram ! Ezt is a maga részére hódította! Mondom , mind ellenünk zúdította az aszony okát a házban! — mondá Vass József uram. — Igaz ! Mégis különös, hogy mindnyájan olyan jó szívvel van- nak hozzá! — viszonzá a tiszteletes, megindult hangon , de csakhamar erőt véve magán, kiáltá. — De azért nem kell ám reájuk hallgatni! fojtsuk el a tüzet, míg szikrában ég! — Nos leányom , mit állsz itt előttem! mondom ! Ne félj semmit. Itt vagyok én, majd megvédelek! Eredj no, ha mondom ! El akarnák tenni a kis Gábort! — mondá újra az öreg, mogorva tekintetet vetve a férfiakra. (Folytatása következik). Eredj oda apádhoz, ha EGY ÁLARCOS BÁL. Irta Dumas Sándor, fordítá Abonyi Lajos. (Vége). Háromszor megkerültük nagy ügygyel bajjal áthatolva az álarcosokon, kik egymásba voltak fonódva; hölgyem minden illetlen szóra megrendült, én pedig pirultam, hogy egy nővel vagyok, ki ily szavakat jött hallgatni, így értünk a terem másik oldalára. Itt egy padra dőlt, én megálltam előtte, s kezemmel a pad karfájára támaszkodtam. -- Oh! mily bizarrnak tűnhet fel e bál önnek, de nem anyira mégsem , mint nekem , szólt hozzám s ezzel nézte a bált — s folytatá — fogalmam sem volt erről, még álmomban sem láthattam ily dolgokat. De azt írták nekem, hogy ő itt lesz egy nővel, és mily nő lehet az, ki ily helyre merészel jönni. Meg voltam lepetve. Megérté. — Hisz én is az vagyok, nemde azt akarja mondani ön! Oh! én is az egész más, én őt keresem, én az ő nője vagyok. S ezeket pedig itt a bohóság, s a dorbézolás csalja esze! Engem pedig a pokoli féltékeny-ség! Én elmennék mindenhová felkeresni őt, elmennék éjjel a temetőbe, elmennék megnézni egy kivégzést, pedig uram esküszöm önnek, hogy mint leány, anyám nélkül soha sem mentem az utcára ki, mint nőt mindég inas kisért, és én még is itt vagyok mint e nők, kik előtt ez az oly ismerős; itt vagyok karomat adva egy férfinak, kit nem ismerek, pirulva álarcom alatt azon vélemény miatt, melyet gondolatában ébresztek ! Én ezt mind tudom! volt ön valaha féltékeny uram ? — Iszonyúan! felelek. — Akkor megbocsátod, mert e szerint mindent tud. Úgy ismeri azon hangot, mely ránk kiált, mint az őrült fülébe ! Menj! Rohanj! úgy ismeri azon kart, mely taszít, lök a szégyen, a bűn felé , mintha csak a végzet karja volna. Ön tudni fogja, hogy ily pillanatban képesek vagyunk mindenre, csakhogy megbeszáljuk magunkat. Felelni akartam, de hirtelen felkelt , szemeit két dominóra függesztve, kik előttünk haladtak el. — Hallgasson ön szóra, s utánok vonszolt. Egy kaland közepébe sodortattam, melyből mit sem értek, mely-nek fonalai előttem voltak, de egy sem tudott célhoz vezetni; de e szegény hölgy oly izgatott volt, hogy érdeket ébresztett. Mint gyermek engedelmeskedtem , s követtük a két álarcost, kik közül természetes egyik férfi, másik nő volt. Halkan beszéltek, hangjaik alig érinték hall érzékeinket. — Ez ö! szólt dominóm! ez az ö hangja! . . igen igen! ez az ö termete. A nagyobbik dominó elkezde nevetni. — Ez az ö nevetése szólt dominóm — ez ö! . Uram! ez ö! a levél igazat mondott. Oh istenem, oh istenem! Ezalatt az álarcosok tovább mentek, s mi követtük őket; a teremből kiléptek , mi utánok; a páholyok lépcsőin felcsavarodtak , mi utánok; csak épen a közepén állottak meg s mi valódi árnyékaik voltunk. Egy kis függönyös páholy nyilt meg előttük , beléptek , az ajtó reájuk záródott. — A szegény teremtés, kit karomon tartottam, elrémített izgatottságával. Arcát nem láthattam, de amint hozzám simult, érzem hogy szive nagyon ver, teste reszket, s tagjai ingadoznak. Valami szokatlan volt az, a mint e dominó fájdalma reám hatott; e fájdalom, melynek drámája előttem látszatot, de melynek okait, bonyodalmait nem értem , s áldozatát nem ismerem. Mindazáltal a világ minden kincséért sem hagytam volna el e nőt ily pillanatban. Midőn hölgyem a két álarcost a páholyba lépni, s megették az ajtót bezárulni látta, egy percig mozdulatlan maradt, mint villámtól sújtott , azután oda rohant az ajtóhoz hallgatózni. Amint ott állt, a legkisebb mozdulat elárulta volna, azért megfogtam karját, élénken elvonom, s a szomszéd függönyös páholy ajtaját a rúgóval felnyitom , bevontam magammal, behúztam az ajtót, s a függönyöket leeresztem. — Ha hallgatózni akar, szólok neki — legalább itt hallgatózzék. Térdeire ereszkedett és fejét a közfalhoz helyezé, én mellette álltam öszefont karokkal és leeresztett fővel. Minden amit e nőn láthattam, a szépség mintája volt. Allacskája, melyet álarca fedetlen hagyott, fiatal friss és gömbölyded volt, ajkai finomak és biborszinük, fogai, melyeknek fehérsége a bársony mellett még szembeötlőbb volt, ragyogók és rendesek valónak; keze puha, parányi, termete egy araszszal átfogható; fekete finom selyem fürtös domino kámzsájára omlottak, testét mely bármily könyed, légies és kecses volt, alig látszottak bírni gyermekies pici lábai. Oh! ennek egy remek teremtésnek kellett lennie. Oh! az aki karjaiban tarthatta őt, ki szemlélte e szerelemre teremtett alakot, ki szemlélte e szerelemre teremtett lélek minden tehetségét, ki a kebel pihegéseit szive felett érzette, ki érzé reszketegségét e tagoknak, az idegek élves rángásait és mondhatta: mindez mindez szerelem, szerelem én irántam, s egyedül én irántam mindenek közül. ... És ez az ember! . . ez az ember! Íme ezek valónak gondolataim, midőn hölgyem hirtelen fölkel, felém fordul és ingerült szakgatott hangon szól hozzám. — Uram én szép vagyok, esküszöm önnek; fiatal vagyok, tizenkilenc éves. Mindeddig tiszta voltam mint a teremtés angyala . . . itt vagyok ! ezzel nyakamba borult, két karját nyakamra fűző . .. itt vagyok ! öné vagyok! . . szeressen ön ! . E percben ajkait ajkaimra forrasztani érzem, és inkább egy csípés, mint csókteli rángás futtott végig reszkető daléit tagjain. . . egy láng felhő vonult el szemeim előtt. Még tíz perc után is eldőlve, áléivá tartom karjaim közt, félholtan és zokogva. Lassanként magához jött, szemei lázasan forogtak álarca alól, arca látható része holt halavány volt, fogai vacogtak, mintha lázban lett volna Mintha még most is látnám. Magához tért, eszébe ötlött minden a mi történt, s lábaimhoz rogyott. — Ha van önnek egy kis szánalma uram! szólt ő zokogva, fordítsa el tekintetét rólam, ne igyekezzék engem ismerni soha, hagyjon távoznom, s feledjen mindent; én úgy is kétszeressen fogok emlékezni. E szavak után mint egy elröppenő gondolat felugrott, kirohant az ajtón, s még egyszer viszafordult. -- Ne kövessen Ön az ég nevére uram! ne kövessen ön. Az ajtót élénken viszalöké, s ez zárfalat képeze köztem és közte, eltüntetve öt mint egy álombéli visiót. Én nem láttam öt többé soha! Nem láttam öt többé soha, és azon tíz hó óta, mely ez időtől lefolyt, kerestem mindenhol, bálokban , színházakban , sétányokon. Ha mesziről láttam egy nőt, oly finom termetűt, oly kis kézzel, oly pici lábakkal, fürtökkel, követtem, megközelítem , szemébe néztem, remélve, hogy arca pirulása el fogja őt árulni. Sehol nem találtam , sehol sem láttam viszont, csak éjjel álmaimban. Oh! itt itt megjelent, itt érzem karjaim közt, érzem lázas szorításait, égető nyájaskodásait, csipésszerű csókjait, melyekben valami pokolias volt; azután az álarc lehullt, s a legkülönösebb arc tűnt elém, majd homályosan mintegy ködfátyol, majd ragyogó dicsfénynyel övezve, majd halványan fehér és kopasz fővel, üres üveges szemekkel, vacogó ritka fogakkal. . . Ez éj óta úgy