Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-11-21 / 269. szám
házakat, a fényes kirakatot boltokkal és a fényes öltözetű embereket, akik e házakban laknak. Pedig e nagy házakon kívül sok , sok kis ház is van, és a kis házakban nincsenek fényes kirakatok és nem laknak bennük fényes öltözetű emberek, hanem nagyon szegény emberek, annál inkább szegények, minthogy sorsukat a fényes szomszédság még kirívóbbá és fájósabbá teszi. Nagy lelki erő, vagy nagy lelki gyengeség kívántatik arra, hogy az ember nagy városban a szegénységet nyugodtan elviselje. Faluhelyen egészen máskép van ez. Ott minden ember magának él, tágasabb a tér és szépen ellehetnek egymás mellett. Városban nem. Ott szűkebb a tér és nagyobb a szorongás; nem férhetnek el egymás mellett, hanem vagy fenn , vagy alant; fenn az urak és a gazdagok, alant a szolgák és a szegények. Azért olyan nagy a nyomor a városban és olyan olcsó a becsület a gyengék között, és azért nagy azoknak lelki ereje, akik e sikamlós életben szilárdul megállnak. A józsefváros egyik félreeső utcájában kis, jelentéktelen ház áll; körülötte deszkakerítés, annak közepében nagy kapu , melyhez minden lakosnak külön kulcsa van, és mégis csak ritkán nyitják ki. Nem mintha kevesen laknának a házban , ők nem ! sőt anyian laknak benne, hogy minden héten dézmát szed belőlük a halál, hanem azért nem igen nyitogatják a kaput, mert úgy is ki-s bejárhatnak ott az emberek, a kerítésen át, mely félig le van szakadva, és senki sem gondol arra, hogy megigazítsa. A lakosok nem , mert nem igen van mit félteniük a rosz emberektől; a házigazda nem , mert az nagy úr; lovas márvány jászolból eszik az ablakot és tehát nincs pénze, a szegény emberek bátorságáról gondoskodnia. Aztán minek is így is jó ez a szegény embernek! Lett volna az ő házi paripája, vagy diszlova, nem kellene most ilyen rozzant, egészségtelen hajlékban tengődnie! (Folytatása következik). MINDEN CSAK LÁTSZAT. (Folytatás.) — Bármilyenek legyenek azok, hat hónap múlva a legnagyobb köszönettel szolgáltatom kamatostul kezei közé az öszeget. — Jó, jó, — de ezáltal ismét csak nagyobbodik adóssága, minthogy én öreg létemre kis kamatra, midőn csak tőkémből élhetek, kis kölcsönre nem adhatok, nagyra pedig lelkiismeretem és becsületem nem engedi. Tudja mit? ... tegyen máshol kísérletet, talán sikerülend. — Látom uram — szólt egészen áthatva Weinstein — ön nem más, mint az emberiség ügyeinek meghálálhatlan nemzete ; látom hogy tökéletesen akar segíteni szorult felebarátján , de ezt káromra tenni jó szive s becsülete nem engedi; vegye legnagyobb hálám, és köszönetemet. Látva helyzetét, az öszveg kamatait becsülete, s anyagi állapota arányához szabom — csak segítsen, de gyorsan helyzetemen — mondá ismét kétségbeesetten. Rubin úr pedig a becsületes ember, a szerencsétlennek palládiuma, Weinstein erős kérelmére megindult; felemelkedve helyéből egyet sóhajtott, hegyes szűk állát orra alá húzva, szemeivel fel alá hunyorítva, sovány két keze közé szokta Weinstein sokkal kövérebb kezét, s igy szólt: — Én mindig becsületes és emberszerető voltam ; társaimon — hacsak lehetett — a legnagyobb szívesség , és áldozatokkal segítek; önt sem akarom elbocsátani a nélkül, hogy szomorodott sorsán s helyzetén ne segítsek, és vagyonát, nemkülönben családját az uzsorás hitelezők körmei közül ki ne ragadjam. A becsületesség és a felebaráti szeretet szava ösztönöz erre. Oh a megtestesült becsületesség ! — Nekem ugyan sok pénzem nincs, de az ön kedvéért ötezer forintot öszeszedendek, — s tekintetbe véve szerencsétlen helyzetét, s családja jövő boldogságát — a kitett összeget önnek négy havi határidőre váltó mellett sokkal csekélyebb kamatra adandóm, mint ezt talán másnak tehetném. Weinstein e remény lett ugyan, de már nem várt kegyelemre majdnem lábaihoz borúit Rubin úr, a becsületes embernek. Rubin úr pedig csak az imént elhagyott ócska ládához ment, s annak félben hagyott zárjait kinyitva, legeslegfenekéről egy csomag bankjegyet és egy váltót vont elé, mire midőn Weinstein a tízezer forintot aláírta, Rubin úr az ötezeret a váltóval együtt átadta. Weinstein a gyalázat-, és szerencsétlenségből ily felebarátilag kisegítetve roppant köszönetek és hálálkodások közt hagyta el a becsületes ember szegény lakát. A becsületes és jámbor öreg úr pedig tiszta lelkiismerettel indult a délutáni isteni szolgálatra, — hogy is nem hisz ismét egy felebarátján segített — s annál nagyobb áhítattal osztá a templom előtt elhelyezett szegény koldusoknak az alamizsnát. És ki a jó öreget ekkor látta, lehetlen volt ily szavakra nem fakadnia: — Ismét itt van Rubin úr a becsületes ember. II. A rosz ember. A Terézváros egyik mellékutcájában lakik Blutheisser Antal. Ezt tartja a környék legroszabb embernek, s bizonyára nem ok nélkül, a mint mindjárt meglátjuk. Már alakja is olyan, melytől minden jobb érzelmű embernek visza kell borzadnia. Öles termete oly izmos, oly erős, hogy akaratlan hódolatot gerjeszt maga iránt a veszekedéseknél. Két piros arcát s kettős állát roszült nyirbált tüske szakáll borítja, a világ divatával nem sokat látszik törődni, mert egész áldott nap hónaljig felgyúrt ingben láthatni őt. Ezenkívül, beszéljen bárkivel, fejét mindig egy ravasz zöldszínü bársonysapka födi, s az ugyan megkülönböztetett egyén lehet, kinek tiszteletére ő ezt a kivájt fél görögdinnyét megbillenti. Blutheisser mesterségére nézve mészáros. „Mily véres és emberhez nem illő foglalatosság!“ — mondják sokan olvasóink közül, melyre ugyan mi azt jegyezhetnék meg, ha mészárosok nem lennének, sem én, ki e sorokat irom, sem pedig ön, ki ezeket olvassa, soha egy falat beefsteaket, fasírozott húst vagy vesepecsenyét, de még tán kirántott bárányt sem ehetnénk. Mindazonáltal önnek is igaza van szép olvasónőm. Mert hősünknek amily véres foglalatossága van az életben, ép oly vérszomjazó ő maga is a társaságokban. Például: nem nyugodhatik le egy istenáldott ünnepen a nap anélkül, hogy Blutheisser ebben vagy amabban a csapszékben ne verekedett, vagy valakit ki ne dobott volna. Ilyenkor a jelenlevők félve suttognak egymással s lopva mutogatnak rája: — Oh, a rosz ember! Soha sem múlik egy nap , hogy ne hallanák a szomszédok az ő házában támadt zenebonát, és a szomszédok ilyenkor mindig nagyon igazságosan mondják : — Oh, az embertelen veszekedő ember! Hanem hogy egész mivoltát megismerjük, szükségesnek tartjuk itt róla egy rövid kis történetkét elbeszélni. Körülbelül tíz év előtt ugyanazon utcában, hol ő lakott, élt egy éltes szegény hivatalnok, leányával Adéllal. Ezen időben Blutheisser még fiatal legény volt, s találkozott nem egy fehér személy, ki azt is megvallotta róla (természetesen titokban) hogy derék, hogy eléggé csinos is. Többek közt ez volt Adél véleménye is. A nyugdíjazott jó öreg, leánya kedvéért néha vasárnap meglátogatta a szabad léget is, s ha a városligeti vendéglőben leültek egy asztal mellé, a véletlen mindig odavezetett hozzájuk egy fiatal embert, ki senki sem volt más, mint Antal. Antal, menyire ily véletlenből származott ismeretség legendé, igen jól el tudta mulattatni mindenféle beszéddel az öreget, s úgy látszott hogy Adél is nagy érdekeltséggel hallgatta minden szavát. Egy ily vasárnap délután, mint az többször is megszokott esni, nagy fergeteg keletkezett, mely nem akart megszűnni esti 10 óráig- Adélék és Antal várakoztak a vendéglőben, de eredmény nélkül. Végre hazamenetelt határoztak el, s Antal bátor volt magát, miután ő is azon utcában lakik, kísérőül ajánlani. E nap óta Antal a háznak rendes látogatója jön, de nem egyedüli látogatója, mert a másik bizonyos Weinstein Gusztáv nevű vasárussegéd volt. Ha nem is mondanám el, olvasóim már is eltalálnák, hogy Adél és Antal szerették egymást; úgy van, igen nagyon szerették. (Vége következik.) 1088