Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-11-21 / 269. szám

házakat, a fényes kirakatot boltokkal és a fényes öltözetű embereket, a­kik e házakban laknak. Pedig e nagy házakon kívül sok , sok kis ház is van, és a kis házakban nincsenek fényes kirakatok és nem laknak bennük fényes öltözetű emberek, hanem nagyon szegény emberek, an­nál inkább szegények, minthogy sorsukat a fényes szomszédság még kirívóbbá és fájósabbá teszi. Nagy lelki erő, vagy nagy lelki gyengeség kívántatik arra, hogy az ember nagy városban a szegénységet nyugodtan elviselje. Faluhe­lyen egészen máskép van ez. Ott minden­ ember magának él, tágasabb a tér és szépen ellehetnek egymás mellett. Városban nem. Ott szűkebb a tér és nagyobb a szorongás; nem férhetnek el egymás mellett, ha­nem vagy fenn , vagy alant; fenn az urak és a gazdagok, alant a szol­gák és a szegények. Azért olyan nagy a nyomor a városban és olyan olcsó a becsület a gyengék között, és azért nagy azoknak lelki ereje, a­kik e sikamlós életben szilárdul megállnak. A józsefváros egyik félreeső utcájában kis, jelentéktelen ház áll; körülötte deszkakerítés, annak közepében nagy kapu , melyhez min­den lakosnak külön kulcsa van, és mégis csak ritkán nyitják ki. Nem mintha kevesen laknának a házban , ők nem ! sőt anyian laknak ben­ne, hogy minden héten dézmát szed belőlük a halál, hanem azért nem igen nyitogatják a kaput, mert úgy is ki-­s bejárhatnak ott az embe­rek, a kerítésen át, mely félig le van szakadva, és senki sem gondol arra, hogy megigazítsa. A lakosok nem , mert nem igen van mit fél­teniük a rosz emberektől; a házigazda nem , mert az nagy úr; lovas márvány jászolból eszik az ablakot és tehát nincs pénze, a szegény emberek bátorságáról gondoskodnia. Aztán minek is­­ így is jó ez a sze­gény embernek! Lett volna az ő házi paripája, vagy diszlova, nem kellene most ilyen rozzant, egészségtelen hajlékban tengődnie! (Folytatása következik). MINDEN CSAK LÁTSZAT. (Folytatás.) — Bár­milyenek legyenek azok, hat hónap múlva a legnagyobb köszönettel szolgáltatom kamatostul kezei közé az öszeget. — Jó, jó, — de ezáltal ismét csak nagyobbodik adóssága, mint­hogy én öreg létemre kis kamatra, midőn csak tőkémből élhetek, kis kölcsönre nem adhatok, nagyra pedig lelkiismeretem és becsületem nem engedi. Tudja mit? ... tegyen máshol kísérletet, talán sikerülend. — Látom uram — szólt egészen áthatva Weinstein — ön nem más, mint az emberiség ügyeinek meghálálhatlan nemzete ; látom hogy tökéletesen akar segíteni szorult felebarátján , de ezt káromra tenni jó szive s becsülete nem engedi; vegye legnagyobb hálám­, és köszöne­­temet. Látva helyzetét, az öszveg kamatait becsülete, s anyagi állapota arányához szabom — csak segítsen, de gyorsan helyzetemen — mondá ismét kétségbeesetten. Rubin úr pedig a becsületes ember, a szerencsétlennek pal­ládiuma, Weinstein erős kérelmére megindult; felemelkedve helyéből egyet sóhajtott, hegyes szűk állát orra alá húzva, szemeivel fel alá hu­nyorítva, sovány két keze közé szok­ta Weinstein sokkal kövérebb ke­zét, s igy szólt: — Én mindig becsületes és emberszerető voltam ; társaimon — hacsak lehetett — a legnagyobb szívesség , és áldozatokkal segítek; önt sem akarom elbocsátani a nélkül, hogy szomorodott sorsán s hely­zetén ne segítsek, és vagyonát, nemkülönben családját az uzsorás hite­lezők körmei közül ki ne ragadjam. A becsületesség és a felebaráti szeretet szava ösztönöz erre. Oh a megtestesült becsületesség ! — Nekem ugyan sok pénzem nincs, de az ön kedvéért ötezer forintot öszeszedendek, — s tekintetbe véve szerencsétlen helyzetét, s családja jövő boldogságát — a kitett összeget önnek négy havi határ­időre váltó mellett sokkal csekélyebb kamatra adandóm, mint ezt ta­lán másnak tehetném. Weinstein e remény lett ugyan, de már nem várt kegyelemre majdnem lábaihoz borúit Rubin úr,­­ a becsületes embernek. Rubin úr pedig csak az imént elhagyott ócska ládához ment, s annak félben hagyott zárjait kinyitva, legeslegfenekéről egy csomag bankjegyet és egy váltót vont elé, mire midőn Weinstein a tízezer forintot aláírta, Rubin úr az ötezeret a váltóval együtt átadta. Weinstein a gyalázat-, és szerencsétlenségből ily felebarát­i­­lag kisegítetve roppant köszönetek és hálálkodások közt hagyta el a becsületes ember szegény lakát. A becsületes és jámbor öreg úr pedig tiszta lelkiismerettel indult a délutáni isteni szolgálatra, — hogy is ne­m hisz ismét egy fele­barátján segített — s annál nagyobb áhítattal osztá a templom előtt elhelyezett szegény koldusoknak az alamizsnát. És ki a jó öreget ekkor látta, lehetlen volt ily szavakra nem fakadnia: — Ismét itt van Rubin úr a becsületes ember. II. A rosz ember. A Terézváros egyik mellékutcájában lakik Blutheisser Antal. Ezt tartja a környék legroszabb embernek, s bizonyára nem ok nélkül, a mint mindjárt meglátjuk. Már alakja is olyan, melytől minden jobb érzelmű embernek visza kell borzadnia. Öles termete oly izmos, oly erős, hogy akaratlan hódo­latot gerjeszt maga iránt a­­ veszekedéseknél. Két piros arcát s ket­tős állát roszült nyirbált tüske szakáll borítja, a világ divatával nem sokat látszik törődni, mert egész áldott nap hónaljig felgyúrt ingben láthatni őt. Ezenkívül, beszéljen bárkivel, fejét mindig egy ravasz zöldszínü bársonysapka födi, s az ugyan megkülönböztetett egyén le­het, kinek tiszteletére ő ezt a kivájt fél görögdinnyét megbillenti. Blutheisser mesterségére nézve mészáros. „Mily véres és em­berhez nem illő foglalatosság!“ — mondják sokan olvasóink közül, melyre ugyan mi azt jegyezhetnék meg, ha mészárosok nem lennének, sem én, ki e sorokat irom, sem pedig ön, ki ezeket olvassa, soha egy falat beefsteaket, fasírozott húst vagy vesepecsenyét, de még tán ki­rántott bárányt sem ehetnénk. Mindazonáltal önnek is igaza van szép olvasónőm. Mert hősünk­nek a­mily véres foglalatossága van az életben, ép oly vérszomjazó ő maga is a társaságokban. Például: nem nyugodhatik le egy istenáldott ünnepen a nap a­nélkül, hogy Blutheisser ebben vagy amabban a csapszékben ne vere­kedett, vagy valakit ki ne dobott volna. Ilyenkor a jelenlevők félve suttognak egymással s lopva muto­gatnak rája: — Oh, a rosz ember! Soha sem múlik egy nap , hogy ne hallanák a szomszédok az ő házában támadt zenebonát, és a szomszédok ilyenkor mindig nagyon igazságosan mondják : — Oh, az embertelen veszekedő ember! Hanem hogy egész mivoltát megismerjük, szükségesnek tartjuk itt róla egy rövid kis történetkét elbeszélni. Körülbelül tíz év előtt ugyanazon utcában, hol ő lakott, élt egy éltes szegény hivatalnok, leá­nyával Adéllal. Ezen időben Blutheisser még fiatal legény volt, s találkozott nem egy fehér személy, ki azt is megvallotta róla (természetesen titokban) hogy derék, hogy eléggé csinos is. Többek közt ez volt Adél véle­ménye is. A nyugdíjazott jó öreg, leánya kedvéért néha vasárnap megláto­gatta a szabad léget is, s ha a városligeti vendéglőben leültek egy asz­tal mellé, a véletlen mindig odavezetett hozzájuk egy fiatal em­bert, ki senki sem volt más, mint Antal. Antal, menyire ily véletlenből származott ismeretség legendé, igen jól el tudta mulattatni mindenféle beszéddel az öreget, s úgy lát­szott hogy Adél is nagy érdekeltséggel hallgatta minden szavát. Egy ily vasárnap délután, mint az többször is megszokott esni, nagy fergeteg keletkezett, mely nem akart megszűnni esti 10 óráig- Adélék és Antal várakoztak a vendéglőben, de eredmény nélkül. Végre hazamenetelt határoztak el, s Antal bátor volt magát, miután ő is azon utcában lakik, kísérőül ajánlani. E nap óta Antal a háznak rendes látogatója jön, de nem egyedüli látogatója, mert a másik bizonyos Weinstein Gusztáv nevű vasárus­­segéd volt. Ha nem is mondanám el, olvasóim már is eltalálnák, hogy Adél és Antal szerették egymást; úgy van, igen nagyon szerették. (Vége következik.) 1088

Next