Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-11-25 / 272. szám

1001 Anasztázius egy pompás palota mellett lakott, melynek tulajdo- nosa remek, válogatott szép lovakat tartott. E palota egy grófé volt kit nem akarok megnevezni. A gróf már nem volt fiatal, de mégis nagy arszlán és szép lovairól nagy hitben állt. Még nem régiben kalandjairól is beszéltek, de ez egy bevégzett tény, s a gróf más oldalról igyekezett hirnevét fentartani. Mivel igen jól lovagolt, s úgy nevezett déli lovag volt, — egy oly előny, melyet a lovagok a hajlott korral sem veszitenek el, — istáléiban a legnemesebb fajlovak voltak láthatók, melyekkel minden futtatási versenynél s még a steeple chaseken is megjelent. Ez utóbbiakon mindig „cerfvolant“ nevű lovával jelent meg s a legelső diíjakat nyerte, s e mellett még a gróf a régi lovagok azon tulajdonával is fel volt ruházva, hogy a versenyeknél nagy tételeket is kockáztatott. Ez arszlán mellett lakott a mi Trottin Anasztázius barátunk. Igen szerény padlás szobája volt neki, de innen a legfelségesebb kilátása, az Elizée mezők fő sorsait láthatta s gyönyörködhetett a száguldó lovagok szemlélésében. A szép lovak, melyeknek bámulásával soha jól nem lakhatott, igen sok fájdalmat okoztak neki, de azt mondják, az öröm és fájdalom igen közel járnak egymáshoz. Anasztázius is igen egyszerűen s váratlanul kivonatja len e példabeszédnek. Lakása egy másik ablaka épen a szomszéd palota udvarára nyílott. Ez udvarban volt egy rácsos vaskapu, melyből jobbra az istálót láthatta. Reggel korán a lovász kinyitá az istáló ajtaját és Anasztázius szintől szinte láthatta, melyik ló melyik helyet foglalja el. Látta mint nyergeit fel s mint nyergeit le a lovász, a kantárt, a zabolát, s az álladzót miként tisztítja és hova rakosgatja; egy szóval a déli lovak egész piperéjét végig leshette. Ezt naponkinti gyönyörévé tette , s bámulta folyvást oly figyelemmel, hogy az egész lovászi szolgálatot képes lett volna teljesíteni, minden legkisebb tárgy rendes helyét pontosan tudta s szükség esetén el nem tévesztette volna, hogy hol kelljen keresnie. (Folytatása következik). Hir ti a rang. Budapest. Ristori, Ristori és ismét Ristori. Ne csodálkozzanak önök szép vidéki olvasónőink, ha e héten tárcánk majd minden sora Ristoriról szól. A nagyszerű művésznő — kit egy költőnk igen jellemzőleg „nagy aszony“nak nevezett — jelenleg a tengely, mely körül a pesti irodalmi, művészi és társasélet forog. S megvalljuk ezenkívül, hogy nekünk jól esik e nagy aszonynak csak nevét is leírnunk, miután neki egyetlen és soha el nem feledhető élvezetet köszönhetünk. Ristorinak egy albuma van, melybe minden játékáról írt bírálatot gondosan bejegyez. (ah menyire nem hasonlít e tekintetben is egynémely mi művészünk és művésznőnkhöz , kik ambitiosoknak tartják , hogy bírálatot sohsem olvasnak.) Ez albumban eddigelé olasz, francia , angol , német, és lengyel bírálatok vannak. Most következnek a magyarok. De jaj nekünk, ha valahogy azon jó tudósunk (?) észrevételeit találja fölvenni, ki ezúttal is föltevé a német „naseweisheit“ okulárját, s valószínűleg úgy megijedt Ristori nagyságától, mint a római képcsarnokban az egyszeri tourista Michel Angelo fenséges groteszk alakjaitól. Ez a jó tudós (?) , ki azt hiszi, hogy valamiben hibát lelni igen bölcs és nagy érdem , ki nem tudja egy tragikai színésznőnk nevét leírni a „művészi“ epitheton nélkül, s ki végre átlelkesedésében Tóthnét is „kitűnő színésznő”nek nevezte, ime most Ristorica nagy szárazon és mégis vizenyősen azt mondja, hogy „kifejezése inkább jelképes, mint egyenesen jellemző, hogy az egyes állapotokat egyéni jellemegészszé nem kerekíti, hogy néhol túlzásba esik, hogy sokszor mozdulatai nem elég természetesek, sat. sat.“ Mindezekre kedvünk volna Fodrák Mihály becsületes csimadia inassal (a „Kísértedben) elkiáltatni: „Vivát!“ Ristorinál megszűnik a bírálat szigorú tiszte, hozzá a bíráló tanulni, okulni megy , hogy az általa nyújtott remek példák nyomán később majd a gyöngébb szini tehetségeket oktathassa. Ristorinak még eddigelé leckét tartani csak Gutzkov úr mert privát érdekből, és a mi jó tudósunk , (hanem ez már egészen más , és sokkal közönségesebb okból.) Lépjenek itt elő a költők, kik nemesen érezni tudnak , s ez érzéseket kifejezni bírják, kiknek szép tisztök az „eszményités.“ Gyulai ily költőileg irta meg Berlinből azon hatást, mit rá Ristori Mirrája tön ; s azok kik gyönyörű és igaz szavait megtámadni merészkedtek , most már rútul szégyenelhetik magukat, s elmondva a vezeklő „mea culpát“ , átláthatják, hogy az igaz szó őszinte kimondásánál mindig nagyobb vétek az, midőn saját gyöngeségeinket leplezve magunkat és másokat ámítunk. Tavaly a Magyar Sajtóban hasonló költői leírásokat találunk Ristori bécsi előadásairól, Székely József tollából. Most meg (B. Hírlapban) Salamon F. írja le szépen és hoszasabban a nagy művésznő Stuart Máriáját. Idézi többek közt Scudo a nagy francia zene bíráló fölkiáltását Ristori fölött „óh, ha megérhetnők, hogy valaha az énekben ily tökéletes művésznőt hallhassunk. Míg Rachel lantjának csak két húrja van (irónia és gyűlölet) , Ristori az érzelmek és indulatok egész skáláját a maga teljességében bírja.“ Nevezetes e bírálat alatt egy szerkesztői csillag, egy nem igen ragyogó csillag , mely Ristori szavallatát és plasztikáját sok részben Rachel szerencsés kopirozásának nevezi. E két öszeütköző nézet egymás mellett igen különös. A kopirozást illetőleg csak anyit mondhatunk, hogy a francia és olasz színiskola anyira hasonlítanak egymáshoz , hogy annak kis különbségeit idegen ember egy hamarjában nem veszi észre, s innen támad aztán a Rachel utánzási térfogalom. Különben csak anyit mondunk mi mindenkinek , ki Ristorit kicsinyítő üvegen nézi, hogy ne igyekezzünk a nagy világvélemény ellen harcolni, mihez nem vagyunk elég—erősek. Báró Sina Simon — hírszerint — igen nagy és nemes adományokkal kívánta közelebb is bebizonyítani, hogy szíve a nemzeti közügyekért dobog. Mint mondják az akadémiának nyolcvanezer, a gazdasági egyletnek harmincezer, s más célokra szinte harmincezer forintot ajándékozott. Ritka esemény a mai önző világban. Honnan vette a Local Blatt nem tudjuk, de azt írja, hogy jeles regényírónk b. Kemény átadván a P. Napló szerkesztését másnak , azonnal egy egyiptomi útra indul, főtisztelendő Dök nagytudományú kanonok úrral. -- A kereskedő világból közelebb többen Lipcsébe utaztak, karácsonyi és új évi ajándékokat vásárlani. Egyszer már valamelyik derék írónknak is eszébe juthatna egy új évi albumot szerkeszteni, minek hajdan az „Aurorák“ és „Emlények“ voltak. Az idén nem igen korcsolyázunk a városerdei tón,miután vízhiány miatt annak csak göröngyös iszapja fagyott be. Ez még különben nem volna nagy baj, hanem a cukrászok et comp is megértendik a városerdei jég hiányát, s majd rajtunk (az az erszényünkön) állnak boszút e boszúságok miatt. s A nemzeti színpad volt tagjai Fektér úr, és Ács Sarolta k. a prágai színházhoz szerződtettek. Rohn Alajos úr litograph intézetet nyitand. Eddig is már szép kőrajzok jelentek meg nála, s kivált a fametszésekben nagyon ügyes volt. A fametszéssel azonban fölhagy, miután ebben a prózai világban a favágók nagyobb becsben állanak, mint a fametszők. Érdekes tudni, hogy a birodalomban eddigelé az idén ezerszázmillió szivar fogyott el. Valószínűleg csak magas álom és hiú remény ment több füstbe. Elhúnyt jeles költőnk Garay János édes szülei Garay János és Valter Suzsánna tegnapelőtt ünnepelték meg Szekszárdon arany menyegzőjüket.- Közeleg a két sas utcai Sturm vendéglő utósó ítélete. A lipótvárosi polgárok jövő tavaszszal aligha fognak többé ez ismeretes mulatóhelyen rántott csirkézni, miután az ottani kis épület május hóban három emeletes palotává fog emeltetni, isten után Tarcalovics Antal úr erszénye segélyével. Egy pár szomorú esetről is írhatnánk , miután közelebb néhány véletlen halál és öngyilkosság gazdagítá a fővárosi temetőket és újdonsági rovatokat, de mi ily gyásztörténetekkel nem akarjuk megfosztani szép olvasónőinket legfőbb bájoktól, a vidám mosolytól. Vidék. Nyitrán, nov 21-kén. Szerkesztő úr! Én ugyan haragszom önre, hogy verseimet ignorálni látszik, de azért hibáját kész vagyok elfeledni, ha befogad egy időre Kakas Mártonnak *). Nálunk három éve hogy nem voltak magyar színészek, elhiheti tehát hogy megörültünk Kétszeri József társaságának, mely e hó Ifikán kezdé meg előadásait, s új évig itt marad, ha t. i. a részvét oly szép lesz mint eddig. Szinte került már Cigány, Hazatértek és Liliomfi. Önök jobban ismerik e darabokat mint mi, amit azzal bizonyítok be, hogy a második előadáskor némelyek a változásokat felvonásoknak véve , ismételve akartak távozni, mert azt nem kívánhatni tőlük, hogy a szövegből okoskodjék ki a végét, főkép oly fickók, mint egy szomszédom, a ki jóizan elnevette magát, midőn Zalánfy grófné ügynöke anyja sirján azt mondá hogy : „itt hideg van“. *) Azon reményben, hogy jobb kakas lesz Önből , mint a fütemire. Szerk. A TÁRCA.