Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-02-26 / 46. szám

MARI ÉS MARI KISASSZONY. Beszély. Abonyi Lajostól. (Folytatás). — De a hangversenyben s estélyben soká fogunk ám mulatni, jó ha éjfél haza vet bennünket. — Tehát ne menjünk a hangversenybe. — A mint akarod — folytatá Károly — én csak neked akartam élvet okozni, s mint látom a zugliget több csábbal bír előtted, — tehát az estély most elmarad. — Jó !.. három órakor hajnalban itt a Fillingernél. —* Úgy van!.. három órakor pontban. Az Isten áldjon meg... Éj !. Éj!. Íme mindjárt itt az idő . . . még két perc . . . borzasztó ! . . azonban semmit sem tesz ... öt perc alatt ott vagyok. . . Ezzel hóna alá kapta a könyveket, s szokatlan sietséggel el­rohant a zöldfa utcán. III. Jaj de puszta, jaj de rideg hely az a Pest úgy reggel, napfel­kelte előtt. Csak a nyomor és szegénység jár idestova, éhen és szál­lás nélkül. Csak az izzadók kelnek fel korán, hogy elbújva ehessék meg fekete kenyereket, s isznak reá jó izűen abból az ingyen kútfő­ből , abból a csúnya borzalmas temetőből, a dunából. . . -A fény , a zaj alszik az utcák elhagyott szomorúak. Az élet nyomorúsága ke­serűn gúnyolja a gazdagság, a boldogság álmait. Úgy örültem, hogy kiértünk e rideg kőhalmazok közül. Arcunkat illatos hüs­­ég csapkodta; tiszta és lágy hullámzás volt az, mintha az angyalok lehellette lett volna. . . Lábaink puha füvet tapostak, s szinte örültünk a harmatnak, mely cipőinket ned­­vesitette; bámultuk a városmajor sugár fáit, s nem láttunk soha szebb, zöldebb lombokat. Az akácok hó­fehér bodor virágaikkal az óceán mesés szigeteinek bámulatos fáiként tűntek fel, illatjuk valami soha nem érzett meglepetést szült. . . Az akácfa jön a legszebb fa előttünk. Az akácfa télen nyáron ezüst virágokkal van fedve, virágai olyanok, mint a hó­pelyhek , mint a zúzmara, mely a fák téli lom­bozata. Ah... az akácfánál nincs szebb , költőibb kinézésű fa! Nem birtunk betelni bámulásával. . . Azonban az akácfák közül egy fa magaslott ki, kibivólag merészkedve szét szálas ágaival; apró gömbölyded levélkéi vol- L, it, mindegyik egy egy szivalak parányban; — a nap első sugá­­rai e lombokat keresték fel legelébb, s mint a mesebeli ezüst fa, úgy ragyogott, csillámlott az egész lombozat. . . Hogy ne ragyogott volna, midőn minden levélnek egyik oldala a természet által ezüst fényű hálózattal volt bevonva. S e levélkék mindegyike játszian rezgett mozgott, mintha egy felső titkos rúgó mozgatta volna, miután a legkissebb szellő suhant lombjai közé. Megreszkettem , s egy pár könycsepp futott pilláimra. Mert e szép ezüstös fa nyárfa volt, azok a szép ezüstös levelek pedig nyárlevelek voltak. Szinte várta a képzelet, miként csendülnek meg ez ezüst leve­lek , ha összeütődnek szellemi táncaikban, de legkissebb lombsuho­gás sem volt hallható , csak nesztesen rezgettek, mint rezegni fog­nak addig, míg elsárgulnak, s lehullnak... E kedvetlen benyomást, mit e fa látása okozott, egy sokkal kellemetlenebb látvány űzte el lelkemből.. . A temető mellett haladtunk el... A temető mellett, melynek eszméje az emberek bölcsészetét kifárasztja, felcsigázza, megkínozza, utoljára még­is szomorú le­mondással akarja pihentetni. Egy dombocska tetején oszlopos emlék állt, kiválva az alacso­nyabb oszlopok közül, aranyos betűkkel homlokzatán, melynek értelme az egész élet reményét, boldogságát, jutalmát fejezte ki... Ez emlékre csupán ez egy szó volt írva... Feltámadunk!.. Szivemhez kaptam, arcom kiragyogott, Ünnepies mosoly ját­szott ajkaimmal, szemem előtt ragyogó lett minden, boldogittattam, vigasztalva lettem a túlvilág fensége által. Az, halálában is bízott, és hitt az élet boldogságában , a rész a végzet csapásait édes mosolyok közt tűrte, a­ki e szót oda tetet­te. E szót, mely összekötő láncszem az istenséghez, s véd paizs a bűnök zsarnoksága ellen. Pedig az egy szelid, egy gyenge leány volt, talán az élet kese­rűségei elöl menekült e vigasztaló szó mögé, s halála után még is menyi boldog és boldogtalan kebelt dérit fel e nagyszerű gondolat által. Mari is ily szelid, ily gyöngéd, ily fiatal lehetett, s talán... Mari is boldogtalan volt.. Feltámadunk!.. Ez volt gondolatom az egész úton, erről fecsegtünk Károlylyal, vitatkoztunk, pártoltuk, és cáfoltuk egymást a hogy jött. De ez igen jól esett, mert azon láncolatot éreztem erősödni, mely a túlvilági leánnyal összekötött. A zenészetet párhuzamba s rokonságba helye­­zem a delejességgel, szivemet egy éreharanghoz hasonlítom, mely hangot ad, ha a fuvola alap hangját eltalálja. Minden feltárult előt­tem. .. A természet s a falusi ábrándos esték után sóvárogtam egy­kor. A nyárlevelek, e képzetek alvó képeit ébreszték fel lelkem­ben. .. -Ez volt a búr, mely megvolt illetve ; ebből fejlett azon kü­lönös megfejthetlen vonzalom, mely szivemmel e varázslatot vég­hez vitte. (Folytatása következik.) 194­ 2 Beder Khán- Bej, Beder- Kh­án- Bej! Sátram messze nincs már , ott lesz „Szép ezüst hab légy te párnánk !“ Ha megölted testvérinket, Számotokra selyem, bársony“ És a tiz tijári lányka Hagyj meghalni, veszni minket! „Kapjon más a ragyogáson , Reábordj egy a másra, A holtak magukhoz vinnek.“ Jobb nekünk a durva vászon.“ Megöleli utójára. „Paradicsom szép virági ! Aranyból lesz karperectek , Korán nektek még a halál, Gyöngyöt fonok hajatokba“ Hideg a hab, mély az örvény ; Hideg halál, sárga halál , Tégy inkább a koporsóba, Ott alusznak a hős lányok. Rátok gyönyör hajnala vár. Pár deszka nem kerül sokba. “ Kurd vezér, van bátorságod ? Ha vitéz vagy, menj utánok ! Paradicsom szép virági! Harmadnapja már, hogy mennek. Ajkitok mért nem mosolygnak ? Harmadnap érnek Lizanba. Zápor árt a liliomnak, Ott fut el a Zab rohanva, Vértesi Arnold. Köny megárt hóarcotoknak./jíSk­y. Csörög- csattog ezüst habja. ---------------------- _'■ A KIS TEMPLOMI KARDALNOK Boz Dickens elbeszéléseiből. (Folytatás.) A nap alább szállott az égen, és fénye veszni kezdett, a min­­denség búskomoly szint öltött fel , hasonlólag az eltűnő remény su­­gáraihoz. Angelo elfáradtan és kimerülten az elhalasztott remény miatt, leült egy különösen kifaragott kőkút mellé, mely közepén ál­lott azon helynek, hol négy utazó találkozott, s itt, noha sok ember ment el mellette, s temérdek hangnak susogása volt hallható, még is egyedül érezé magát. Az eltűnő nap világában ült, mely megaranyo­­zá baját, s a háta mögött szüntelen előbugyogó vizet, mint gyémántot ragyogtató, és rátekintve a lenyugvó nap fényére, úgy tetszett neki, mintha messze elláthatna, messze, túl ezen a világon. Elgondolá, hogy mily könnyű volna azon dicsőséges nap, jó, bölcs, és kegyes teremtő­jének, az ő kis szívét boldogítani, és megadni neki, hogy szeretnes­

Next