Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-01-29 / 23. szám

Budapest, 8-dik évi folyamat. 23. Csütörtök, Január 29-kén. 1851. A. Megjelenik ünnep- és vasárna­pét kivévén, mindennap dél­után , divatképek­ s egyéb mümellékletekkel és raj­­z­o­k­k­a­l. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág utca, 1-ső sz., 2-dik eme­let , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfize­tés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­ óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KALMAN. Előfizetési díj : Postán: egész évre . . . . . 16 frt. félévre.....................9 „ évnegyedre................5 „ Budapesten, házhozküldetéssel egész évre.......................13 frt. félévre......................7 „ évnegyedre .... 4 „ Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat­nak el, és gyorsan közö\\n e\-nek, és divat köréből. EGY BOLOND, A­KI SZERET. Beszély. Vajda Jánostól. (Folytatás.) Ilyenné azonban az ember absolute — nem születik, hanem a végzet bonyolíthatja sorsát úgy, hogy a fönebbi átok teljesül rajta, a midőn fáj neki a meddő jóság. Minden ember jó akar lenni önmagához, s boldogságot keres. Hadonai még eddig nem tudta, mi által lehetne az emberek legbol­­dogabbika. De midőn Adriénn képét hónapokig bámulta, midőn ész­revette , hogy minden iránt közönyös kezd lenni, s a tenger szenve­dély, mely erős keblében majd e majd ama tárgy iránt időnkint fel­váltva föllobbant, egy tárgy iránt kezde öszpontosulni — érezte és tudta, hogy csak e tárgy leírása által lehet boldog, de egyszersmind megdöbbenve gondolt rá, hogy hát­ha ezt soha nem bírhatja ? Ha tudta volna, hogy a nő úgy van alkotva , miszerint annak szerelmét pusztán szerelemmel megnyerni nem lehet, sőt hogy pusztán szerelemmel csak visszatetszést idéz elő benne a férfiú ; ha tudta vol­na , hogy előbb, mintsem szeresse Adriénát, előbb valamely szeretet­reméltó kalandorságban kell kitűnnie; ha ismerte volna a prózai ha­sonlat igazságát, miszerint a nőt, ha szerelmét költeni akarjuk, előbb kínozni kell; ha tudta volna, hogy a nő a természettől szolga­ságra van teremtve, s azért oly férfiút nem is szerethet, kinek szen­vedélye oly határtalan, hogy e miatt bájainak rabjává lesz, a­helyett, hogy azokon uralkodnék — ha mindezt tudta volna, úgy vagy kö­vette volna ez igazságok útmutatását, vagy jó eleve főbe lőtte volna magát, de semmiesetre oly vak bolond nem lett volna, hogy Adriéná­­ért őrjöngjön... a boldogtalan... Egyszerre csak azt vette észre Hadonai, hogy a szó szoros ér­telmében meg van rontva Adriénától, a boszorkányok leghatalmas­­bikától és legszebbikétől. És kit ronthatnak meg leginkább, s legát­­kosabban a boszorkányok, ha nem épen azokat, kik legvigyázat­lanabbak , kik erre készülve sem voltak, kikben l­e­g­t­ö­b­b a meg­rontani való ? Hadonai oly ép, oly erőteljes, oly rengeteg őserdő volt, kivel eddig a szerelemmel hozzá vándorlók egész serege nem birt — most egy meleg nyár meggyújtja , és a rengeteg lángba borúl — s az ég, Adriénn szeme — nem lágyul el, hogy esőjével eloltsa. Hogy és hogy nem — magyarázzák meg a delejesség tanul­­mányzói — Manó éjjelenkint ébren és álmában Adriéna hasonlíthat­­lan szép hangját hallotta szünet nélkül, nappal pedig Adriéna sze­meitől semmit se látott. Arcképén ama kezeket csókolgatta, melye­ket mester barátja nagyoknak állított. Egyszer ily váratlan pillanat­ban a főúr lepte meg, ki Manó háta mögött sokáig nézte a képet. — Ki és hol e kép eredetije ? — kérdé Manótól. Manó meglepetve, de egyszersmind dühösen ugrott föl he­lyéből. — E képnek nincs eredetije — feleső szünet múlva — e kép csak eszmény. — Azért csókolgatja ön kezeit, melyeket nem hiszem, hogy parányiságukért csókolgatna. — Akarom tudni, ki e nő ? — Uram — mondom hogy e kép csak eszmény, én nem láttam, nem ismerek ily nőt. — Eh — hazudik ön — s hogy mer ön nekem hazudni ? Hadonai lélekzete szorult e szavakra, de egyebet nem tett, minthogy a főúrnak felmondotta szolgálatát. ------Mehet ön isten hírével — e képet megtartom. — E képnek nincs ára. — Megbecsültetem, s hatszoros áron fizetem ki. Hadonai egy mérges folyadékkal végig öntötte a képet, hogy annak többé vonásait senki nem vehette ki. A főúr, ki mellesleg mondva, indulatos, de különben], mint főr­­eszélyre, vagy ellenállásra , soha nem találván , bátor csak szolgái előtt volt — oly dühbe jött, hogy Manó felé indult fölemelt kézzel. Manó pedig, kiről szinte mellesleg megjegyezve, bábszerüleg szép ugyan nem volt, de arca oly erőteljes vonásokkal birt, melyek a haragnak megdöbbentő kifejezést tudtak adni, egy lépést hátrált, és öklét emelve föl, az elszántság oly határozott hangján kiáltá: — Uram — ne akarjon ön meghalni! Hogy X. főúr, dühében jónak látta megelégedni egy két „Can­­ville"-­ féle kitétellel, s a fenyegetéssel, hogy majd meglakol e vak­merőségéért — és azzal hirtelen távozott. Hadonai pedig a „Canaille“ szónál keserűen emlékezett feje­delmi származására, mit ha titkolnia nem kelle, most édes elégtételt vehetett volna e szavakért. A főúr valóban — ön­maga előtti szégyene is növelvén dühét — kész volt jogtalan bántalomra Manó ellen, s szolgáival akarta ki­dobatni Manót. A lépcsőn találkozik a maestróval. — Mondja meg ön nekem ama nő adreszét, kinek Manó szobá­jában láttam arcképét A maestró mindent hűségesen elmondott. A főúr egyet gondolt, aztán lemondott szándékáról, hogy Ma­nót kivettesse palotájából. Sőt egy jó csomó bankjegyet külde Ma­nónak, rövid bár de szelíd s megnyerő hangon írt levélkében. Manó azt szintén engesztelő szavakkal töltött levélben visszaküldötte, miu­tán megtudta maestrójától, hogyan állanak a dolgok, s összepakol­ván holmiját, útnak indult volna még azon este, de nem volt elég költsége rá. Ha tán későn érkezem, gondolám és veleje meggyuladt. Nem csoda, ha ez állapotban oly esztelenséget követett el, hogy Ad­­riénának levelet írt. Elszakgatott vagy tizet, mert maga is érezte, hogy nincs mit írnia Andriénának. De írnia mégis kellett, mert a föld égett alatta — hanem itt. Tehát itt, és mit írhatott volna mást, mint a legvadabbat, legoktalanabbat: t. i. szerelmet vallott. Midőn a postára tette, már szívesen visszavette volna a szek­rényből, mert úgy tetszett neki, mintha Adriénn hangos gúnykacaját hallaná Pesttől Bécsig! És azt ugyan jól sejtette. IV. — Ez a Manó már most is meglehetős kötni való örült, hanem hadd legyen még őrültebb — gondolá a főúr. Amint maestrom leírta e leányt, nem kell féltenem, hogy e szegényházi fráternek megengedje csak kezét is csókoltatni. Lakását ugyan még nem tudom, de az

Next