Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-01 / 174. szám
770 szakítja, de nem állhat ellen nagy vágyódásának jobban kiképezni maflát; mások által azt is megtudták, hogy Dobokay még aznap hagyta el a várost. Csak a legnagyobb óvatossággal közölték leányukkal e váratlan eseményt, nehogy fejlődő egésségének megártson; de Jolán megfoghatlan nyugodtan vette e hírt. Csak szemeiben tetszett föl egy pár köny, de utána még inkább derültté vált arca, és csak anyit mondott reá, hogy: a becsületes ember! Azután előkereste imádságos könyvét, ott lapozgatott, míg két összeragadt lapra talált, azt szétbontotta és ott volt az a virágbimbó , melyet Vilmostól kapott. Szegény bimbó! Nem jutott neki ideje, kifejlődni. Úgy halt meg bánatjában. Jolán most napról napra jobban érezte magát. Csak arcának rózsái nem akartak újra kifejelni. Olyan halovány volt mindig, időről időre szive szorongott, úgy vágyódott valami után, amit nem tudott megnevezni, de arról nem szólt senkinek. Majd el fog múlni. Sokat andalgott a kertben, az ő kedves virágai között. Oh, azok igen háladatosoknak mutatták magukat iránta. Olyan szépen virítottak, minden nap új bimbókat fakasztott ki, pedig nem igen tudta őket ápolgatni az idén. Nagyon gyöngének érezte magát. Mikor aláhajolt, a vér fejébe szökkent, azután egész testén reszketett, és elszorult a lélekzete, hogy köhögnie kellett. De nem szólt semmit. Minek szomorítani szüleit? Egy kis gyöngeség az egész. Majd el fog múlni. Hisz máskép olyan jól érzi magát! így töltötte a nyarat. A szülők aggódó lélekkel várták, mikor fog már teljesen helyre állni drága gyermekek egészsége, és mikor nem győzték többé várni, orvosokhoz folyamodtak. Ezek nagy figyelmes lélekkel vizsgálták meg a leány arcát, tekintetét, és biztató hangon mondák : majd jobban lesz, csak nem kell elcsüggedni. Legjobb lesz egy kis légváltoztatás. Tegyenek vele egy kis sétautazást, teszem Olaszországba, Nizzába, Nápolyba, ott mindjárt jobban lesz. De Jolán erről mit sem akart tudni. Ő nem hagyja el szülőföldjét. Kedvesebb neki az ő kertje, és a kertben a kőpad, egész Olaszországnál; ő nem beteg, csak gyönge; azt is csak testileg, míg lelke egyre erősködik ; mindig több világosságot lát maga körül. Nem akart távozni. (Vége következik). EGY ARISTOKRATA NŐ. (Beszély.) Boz Dickens Után angolból szabadon ford. Dabos Gyulától. I. FEJEZET. Digby Eveline kisasszony műtereme. Ismertél már, szép olvasónőm, egy igen-igen aristokratikus nőt, ki a történet ködfátyolos őskorába fölérő eldödjett, és származási tábláját csak úgy tudja könyv nélkül, mint a miatyánkat ? Ha nem, van szerencsém olyat miss Eveline Digby becses személyében neked bemutatni. Midőn ez ily érdemes nő magányosan marad, vagy másképen mondva, midőn a huszadik, huszonötödik, harmincadik évét éri el, a nélkül, hogy valamely hozzá hasonló, vagy még magasb születésű főúr boldogíttatná magát kristály tisztavérű kezével, akkor még szorosabban ragaszkodik egyetlen maradt kincse, magas születéséhez, és hogy könnyebben tűrhesse el magánylétét, rendesen valami szenvedélyes nemes foglalkozása van. Az egyik páratlan whistjátékos, a másik hirhedett lovag, a harmadik a füvészetet tanulmányozza, és gyógyítja a szegényeket, végre egy — mi a ritkább esetek közé tartozik — a festészettel foglalkozik. Ezt téve Miss Eveline Digby. Először is műtermében találkozunk vele. Ez a lehető legnagyobb kényelem- és fényűzéssel van elrendezve; meglátszik rajta, hogy benne sem kenyérszerzésért, sem — mi a művészvilágban sokszor még nyomasztóbb — égető dicsvágyból nem dolgoznak. A nemes kisasszony kizárólag arcképezéssel foglalkozik. A tájképfestészetet, s a természetet könnyen eltalálható oknál fogva gyűlöli: kiterelt gulyák, legelésző juhnyájak, sütkérező pásztorok, csipkedő aprómarha, halászó pórfiúk, csörgő patakok partján regényeket olvasó szerelmes diákok, s több efféle haszontalan plebejusi dolog többékevésbé elkerülhetlen a tájkép festészetben, és a nemes Eveline kisasszony gondosan őrizkedik a legkisebb érintkezéstől ilyesmivel. Arcképet sem festett ő soha mást, mint magasrangú emberét, ecsetre örökítette rokonait és baráti körét; kivételt e szabály alól csak akkor jön művésznőnk, midőn valamely csonka emberre tehetett szert, kik iránt valódi művészi szenvedélylyel viseltetett. Egy láb- vagy karvesztette harcsinak, egy félszemü koldus- hegedűsnek, vagy más ezekkel egy kategóriában álló érdemes egyénnek festése, fenkölt ihletett művészi élménye! Ilyenek sokszor a művészek különhajlamai, és nekünk, laikusoknak, nincs jogunk azok ellen tiltakozni! — Tíz óra elmúlt már 50. perccel, dörmögé Eveline kisaszszony magában, és ő még sincs itt, csak kényelmű, rendetlen egy ember az az Eduard! S látszó nyugtalansággal meg- megszemlélé, az egy új kép festésére tett készületeket. Végre kopogtak az ajtón, és a „szabad“ szó alig hangzott el Eveline kisasszony ajkain, midőn egy magastermetű, érdekes külsejű fiatalember nyitott be, sebes léptekkel a művésznőhez haladván, s neki kezét odanyújtva. A belépő, a művésznő unokaöccse, K. Singleton Eduard. — Bocsánatot kérek, kedves nagynéném, hogy anyira várakoztattam, mondá, saját kezével oly módon elrendezve, mint azt neki Eveline nagynénje néhány nap előtt , mint különös genialist megmutatta ; de higye meg, hogy valami különös fontosságú ügy tartoztatott a „City“-ben. — Talán bizony a Cityben 37. sz. a pénzt kellett fölvenned pogány kamatokra ? kérdé Eveline festékeit keverve. — Nem — még eddig nem jutottunk anyira, viszontá Eduard mosolyogva. De, honnan tudja ön, édes kedves nagynéném, hogy az ilyen ügyeket a „City“-ben az ön által nevezett házban szokták elvégezni ! — A te boldogult nagybátyád, az ezredes, felese, a művésznő, sokszor regélt nekünk arról, amit ő „fiatalkori küzdelmeinek“ szokott nevezni. Ő kitűnő szép ember volt (ez az arcképe itt, melyet ugyan Lawrence festett, de istenemre mondom, nagyon roszul, de egyszersmind azon férgek egyike, melyek a papiroson sa papirossal*) élnek; ő gyakran tiszteséges nevén is nevezte azt a kedves papirpusztitó bogarat, de én bizony elfelejtettem. És midőn e fiatalkori pénzpusztitásairól beszélni szokott, nem egyszer jegyzé meg pajzánkodva, hogy kibocsátott és elfogadott váltói hosszában egymásután elrakva, a börzétől egészen a„Freetbörtönig“**) érnének. — Azt hiszem, jegyzé meg Eduárd nevetve, hogy boldogult nagybátyám, az úr isten őt nyugassza, a váltónyom nélkül is megtalálta ezt az utat ? — Nem, Eduard — felesé Eveline kisasszony, mert midőn a válóponton volt már, éppen akkor vette el boldogult nővéremet, a te jó nagynénédet, Margitot, roppant vagyonával együtt, melynek csekély maradványa te rád szállott örökségül, és mely szinte nyom nélkül — úgy hiszem — útját találandja a többihez ; nemde ? — Bizony, kedves nagynéném, gyűlölöm is telkemből azt az ocsmány pénzt; minél hamarább szabadulhatok az enyimtől, anál jobb! — Hogy aztán az enyimet kezdhesd pusztítani, úgye bár ? — kérdé a nagynéne hevesen. Abból bizony nem eszel, édes öcsém, folytatá kissé gúnyosan. A pazarlónak utoljára is csak a száraz hüvely, és héj jut, a takarékosnak a bab és szalonna, a kövér kacsa zöld borsóval! Az istenért, mit is tennél te pénz nélkül?! — Én? — kiálta lelkesülten a kérdett, én? Mindent megtennék, a mi erélyemet, tehetségeimet venné igénybe, és azokat kifejlesztené, s mi által magamnak kellene pénzt szereznem! — Eredj hát és keress , hiszen mi sem akadályoz abban ! biztató a nagynéne. *) Célzás a bankjegyekre. **) Adósok börtöne. (Folytatása következik.)