Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-08-01 / 174. szám

770 szakítja, de nem állhat ellen nagy vágyódásának­­ jobban kiképezni maflát; mások által azt is megtudták, hogy Dobokay még az­nap ha­gyta el a várost. Csak a legnagyobb ó­vatossággal közölték leányukkal e váratl­­­an eseményt, nehogy fejlődő egésségének megártson; de Jolán meg­­foghatlan nyugodtan vette e hírt. Csak szemeiben tetszett föl egy pár köny, de utána még inkább derültté vált arca, és csak anyit mondott reá, hogy: a becsületes ember! Azután előkereste imádságos könyvét, ott lapozgatott, míg két összeragadt lapra talált, azt szétbontotta és ott volt az a virág­bimbó , melyet Vilmostól kapott. Szegény bimbó! Nem jutott neki ideje, kifejlődni. Úgy halt meg bánatjában. Jolán most napról napra jobban érezte magát. Csak arcának rózsái nem akartak újra kifejelni. Olyan halovány volt mindig, idő­ről időre szive szorongott, úgy vágyódott valami után, a­mit nem tudott megnevezni, de arról nem szólt senkinek. Majd el fog múlni. Sokat andalgott a kertben, az ő kedves virágai között. Oh, azok igen háladatosoknak mutatták magukat iránta. Olyan szépen virítottak, minden nap új bimbókat fakasztott ki, pedig nem igen tudta őket ápolgatni az idén. Nagyon gyöngének érezte magát. Mi­kor aláhajolt, a vér fejébe szökkent, azután egész testén reszketett, és elszorult a lélekzete, hogy köhögnie kellett. De nem szólt sem­mit. Minek szomorítani szüleit? Egy kis gyöngeség az egész. Majd el fog múlni. Hisz máskép olyan jól érzi magát! így töltötte a nyarat. A szülők aggódó lélekkel várták, mikor fog már teljesen helyre állni drága gyermekek egészsége, és mikor nem győzték többé várni, orvosokhoz folyamodtak. Ezek nagy figyel­mes lélekkel vizsgálták meg a leány arcát, tekintetét, és biztató han­gon mondák : majd jobban lesz, csak nem kell elcsüggedni. Legjobb lesz egy kis légváltoztatás. Tegyenek vele egy kis sétautazást, te­szem Olaszországba, Nizzába, Nápolyba, ott mindjárt jobban lesz. De Jolán erről mit sem akart tudni. Ő nem hagyja el szülő­földjét. Kedvesebb neki az ő kertje, és a kertben a kőpad, egész Olaszországnál; ő nem beteg, csak gyönge; azt is csak testileg, míg lelke egyre erősködik ; mindig több világosságot lát maga körül. Nem akart távozni. (Vége következik). EGY ARISTOKRATA NŐ. (Beszély.) Boz Dickens Után angolból szabadon ford. Dabos Gyulától. I. FEJEZET. Digby Eveline kisasszony műtereme. Ismertél­­ már, szép olvasónőm, egy igen-igen aristokratikus nőt, ki a történet ködfátyolos őskorába fölérő eldödjett, és szárma­zási tábláját csak úgy tudja könyv nélkül, mint a miatyánkat ? Ha nem, van szerencsém olyat miss Eveline Digby becses szemé­lyében neked bemutatni. Midőn ez ily érdemes nő magányosan marad, vagy másképen mondva, midőn a huszadik, huszonötödik, harmincadik évét éri el, a nélkül, hogy valamely hozzá hasonló, vagy még magasb születésű főúr boldogíttatná magát kristály tisztavérű kezével, akkor még szorosabban ragaszkodik egyetlen maradt kin­cse, magas születéséhez, és hogy könnyebben tűrhesse el ma­­gánylétét, rendesen valami szenvedélyes nemes foglalkozása van. Az egyik páratlan whistjátékos, a másik hirhe­­dett lovag, a harmadik a füvészetet tanulmányozza, és gyógyítja a szegényeket, végre egy — mi a ritkább esetek közé tartozik — a festészettel foglalkozik. Ezt téve Miss Eveline Digby. Először is műtermében találkozunk vele. Ez a lehető legna­gyobb kényelem- és fényűzéssel van elrendezve; meglátszik rajta, hogy benne sem kenyérszerzésért, sem — mi a művészvilág­ban sokszor még nyomasztóbb — égető dicsvágyból nem dolgoznak. A nemes kisasszony kizárólag arcképezéssel foglalkozik. A tájképfestészetet, s a természetet könnyen eltalálható oknál fogva gyűlöli: kiterelt gulyák, legelésző juhnyájak, sütkérező pász­torok, csipkedő apró­marha, halászó pórfiúk, csörgő patakok partján regényeket olvasó szerelmes diákok, s több efféle haszontalan ple­­bejusi dolog többékevésbé elkerülhetlen a táj­kép festészetben, és a nemes Eveline kisasszony gondosan őrizkedik a legkisebb érintke­zéstől ilyesmivel. Arcképet sem festett ő soha mást, mint magasrangú emberét, ecsetre örökítette rokonait és baráti körét; kivételt e szabály alól csak akkor jön művésznőnk, midőn valamely csonka emberre tehe­tett szert, kik iránt valódi művészi szenvedélylyel viseltetett. Egy láb- vagy karvesztette harcsinak, egy félszemü koldus- he­gedűsnek, vagy más ezekkel egy kategóriában álló érdemes egyénnek festése, fenkölt ihletett művészi élménye! Ilyenek sokszor a művészek különh­ajlamai, és nekünk, laiku­soknak, nincs jogunk azok ellen tiltakozni! — Tíz óra elmúlt már 50­. perccel, dörmögé Eveline kisasz­­szony magában, és ő még sincs itt, csak kényelmű, rendetlen egy ember az az Eduard! S látszó nyugtalansággal meg- megszemlélé, az egy új kép festésére tett készületeket. Végre kopogtak az ajtón, és a „szabad“ szó alig hangzott el Eveline kisasszony ajkain, midőn egy magastermetű, érdekes külsejű fiatal­ember nyitott be, sebes léptekkel a művésznőhez haladván, s neki kezét odanyújtva. A belépő, a művésznő unoka­öccse, K. Singleton Eduard. — Bocsánatot kérek, kedves nagynéném, hogy anyira várakoz­tattam, mondá, saját kezével oly módon elrendezve, mint azt neki Eveline nagynénje néhány nap előtt , mint különös genialist meg­mutatta ; de higye meg, hogy valami különös fontosságú ügy tartoz­tatott a „City“-ben. — Talán bizony a Cityben 37. sz. a pénzt kellett fölvenned pogány kamatokra ? kérdé Eveline festékeit keverve. — Nem — még eddig nem jutottunk anyira, viszontá Eduard mosolyogva. De, honnan tudja ön, édes kedves nagynéném, hogy az ilyen ügyeket a „City“-ben az ön által nevezett házban szokták el­végezni ! — A te boldogult nagybátyád, az ezredes, felese, a művésznő, sokszor regélt nekünk arról, a­mit ő „fiatalkori küzdelmei­­nek“ szokott nevezni. Ő kitűnő szép ember volt (ez az arcképe itt, melyet ugyan Lawrence festett, de istenemre mondom, nagyon roszul, de egyszersmind azon férgek egyike, melyek a papiroson sa papirossal*) élnek; ő gyakran tiszteséges nevén is nevezte azt a kedves papirpusztitó bogarat, de én bizony elfelejtettem. És midőn e fiatalkori pénzpusztitásairól beszélni szokott, nem egyszer jegyzé meg pajzánkodva, hogy kibocsátott és elfogadott vál­tói hosszában egymásután elrakva, a börzétől egészen a„Fre­e­t­­börtönig“**) érnének. — Azt hiszem, jegyzé meg Eduárd nevetve, hogy boldogult nagybátyám, az úr isten őt nyugassza, a váltónyom nélkül is megta­lálta ezt az utat ? — Nem, Eduard — felesé Eveline kisasszony, mert midőn a válóponton volt már, éppen akkor vette el boldogult nővéremet, a te jó nagynénédet, Margitot, roppant vagyonával együtt, melynek cse­kély maradványa te rád szállott örökségül, és mely szinte nyom nélkül — úgy hiszem — útját találandja a többihez ; nemde ? — Bizony, kedves nagynéném, gyűlölöm is telkemből azt az ocsmány pénzt; minél hamarább szabadulhatok az e­n­y­i­m­t­ő­l, anál jobb! — Hogy aztán az e­n­y­i­m­e­t kezdhesd pusztítani, úgy­e bár ? — kérdé a nagynéne hevesen. Abból bizony nem eszel, édes öcsém, folytatá kissé gúnyosan. A pazarlónak utoljára is csak a száraz hü­vely, és héj jut, a takarékosnak a bab és szalonna, a kövér kacsa zöld borsóval! Az istenért, mit is tennél te pénz nélkül?! — Én? — kiálta lelkesülten a kérdett, én? Mindent meg­ten­nék, a mi erélyemet, tehetségeimet venné igénybe, és azokat kifej­lesztené, s mi által magamnak kellene pénzt szereznem! — Eredj hát és keress , hiszen mi sem akadályoz abban ! biz­­tató a nagynéne. *) Célzás a bankjegyekre. **) Adósok börtöne. (Folytatása következik.)

Next