Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-11-19 / 265. szám

1154 szólt rajta.­­Marcsa majd holttá lett rémültében, ha jól hallott, a gaz­­dasszony az ő nevét említette. — Jere ki csak fiam, jere ki csak Marcsa, egy legény, a­ki hi­vat, csak egy minutára. Marcsát nagy rettegés fogta el. — Hát már itt van, hát már megjött, hát ily hamar jön a bün­tetés! — e gondolat futott lelkén keresztül. Panni kérdőleg nézett reá. — Nem! nem! — suttogó Marcsa Panninak — nem merek ki­menni. A többieknek mindez föl sem tűnt, a szomorú dalokon elérzéke­­nyülni, vagy egy leányt kihivatni, az mindennapi, szokásos dolog volt. — Hát mit gondolsz! ki az ? — kérdé Panni. — Jancsi! — szólt Marcsa szorongva, s mintegy vigasztaló tanácsot lesve Panni ajkairól, most midőn a végszükség megjött, sze­rette volna, hogy Panni mindent tudjon. Oh! mert nem is mondott ki neki mindent, most nem teheti, midőn nincs ahhoz elég lelki ereje. —­Jancsi! — szólt Panni kétkedve nézvén Marcsára, lesve arcát, ha váljon helyén beszél-e? — Marcsa! mit beszélsz? mit ke­resne Jancsi itt ? — Haza jön! haza jön ! — szólt remegve Marcsa, — írta, hogy haza jön. Panni látta, hogy mily rettegve mondja e szókat Marcsa, rög­tön értett mindent, s mosolyogva szólt. — Ne félj ! nem Jancsi az, ha ő volna, már régen, régen ide­­benn volna, nem várta volna azt, hogy te menj ki hozzá. Azután merőn Marcsára nézve szólt: — Az a ki hivat . . . bizonyosan olyan, a­ki nem volt még itt soha, a­ki nem szokott ide járni . . . s szeretne veled beszélni. Marcsa elpirult egy kissé e szavakra, de jól estek még­is neki e szavak; ez volt egyedüli igazi vigasz azok közt, a­miket ma hallott. — Menj! ne félj! —szólt Panni biztatva, csak, azért mivel sza­vaira egy kis örömsugárt vélt megpillantani Marcsa vonásaiban. — Hátha igaza van Panninak, hátha csakugyan ö­l gondolta Marcsa magában, fölkelt s az ajtó felé lépdelt, a gazdasszony már épen harmad ízben akarta hivni. . . . Marcsa a pitvarból az udvarra lépett ki, Panni kilopódzott utána a pitvarba, tudja isten, még is fél­tette azt a leányt, hátha valami baja esik! Marcsa már az udvar közepére ért, még akkor sem látott sen­kit, pedig nem volt nagyon sötét . . . megállt tehát ott, nem mert to­vább menni. (Folytatása következik.) SZERELEM SZERELEMÉRT. Eredeti beszély. Váradi Luizától. (Folytatás). — Igazad van, Blanka! — Mindent élveztek már, mi végzetesen nekik adva volt; érezték a napsugárt, a bús esti szellőt; a harmatcsöpben látták egy­mást; megfürödtek a csillagok, holdsugarak fényében; a lepke fölcsókolá himporukat , virágoztak, ez vala — végzetök ! Illatjuk megmaradt, mint nálam az emlékezet, mely azt súgja, hogy ma — boldog leszek. — És miért épen ma? Azt hiszed ez más lesz, mint a tegnap, és mint a többi számtalan lefolyt nap volt ? — Igen azt hiszem, hogy ez más leend! Lelkem sugalja: ez nem lesz hétköznap : ez ünnep leend anyi sok után, mialatt őt nem láttam! — Pedig hidd meg, legtanácsosabbak azok a hétköznapok, a szív soha sem szakadt meg miattok. — És én még sem adnám oda e mai nap lételét. — Szeretném tudni miért ? kérdé Amanda bámulva a lelkese­désen , melylyel Blanka beszélt. — Miért? — mondá előérzete tetőpontján, boldogságtól áthatva Blanka — miért? Óh ezt nem tudom neked szóval megmondani. — Azaz neked titkod van, melyet nem akarsz velem közleni ? — Titkolni boldogságomat, melyet talán a lég is susog? melyet minden virágnak elmondtam már ? — Kérlek, mondd el nekem is — mondá — , majd gúnyosan téve hozzá, — én tégedet féltelek , hogy lelked igen magasan rep­ked, honnan nagyon keserű lesz a bukás. — Bukni ? Óh nem — mondá Blanka fájdalmasan a gúnyos szavakért — bukni csak az bukhatik, ki elveszté az egyensúlyt. Csak az a hajó veszhet el, melynek iránytűje nincs. — De mit beszéljek én neked a szerelemről ? holott nem hiszem, hogy valaha szeret­tél volna. Amanda arcán sötét rángás futott végig , mint vész kezdetén a tenger sima tükrén az első hullám, de majd ismét fagyasztó nyu­galom szólt arra; munkáját azonban hanyagabbul folytatá mint előbb, s hidegen, illetődés nélkül mondá: — Csalódd­, én is szerettem és szeretek most is; hogy is két­kedhetni ezen, midőn tudod hogy férjem.... — Szeretsz ? mondá Blanka hevesen, s midőn igy elmerengsz, akkor szerelmedre gondolsz , nemde ? — Csalódol; én akkor munkám kivitelén vagy terveimen törő­döm; én azt hiszem, egy nőnek más kötelességei is vannak mint a szerelem, azt hiszem, szeretni tudok hévvel én is, de csak ha sze­relmem tárgya közelemben van, ábrándozni róla nem tudok, sőt azt hiszem, hogy ez vétek is volna, mert minden más kötelességet háttér­be szorít, magát a józan értelmet is; korlátolni kell tehát szenve­délyeinket, minden indulatnak megvan a maga óvszere. Nézde csur­gót itt lábainknál, közelében nagyon búján tenyészett minden nö­vény, s ez által kora nyílást és kora hervadást okozott; a gazda nem tűrheté azt, ime e követ gördite elébe, s nézd mily sikerrel: a csurgóból kis öböl lett, s többé nem veszedelmes, mert gazdájának hatalmában áll korlátozni. — Hova célzasz, nem értem, de példádat, mit felhozál, könnyű megdönteni. Jön az ár a csurgóra, nagyobb erővel mint valaha,­­ az öböl megküzhödt vizével egyesülve tova ragadja a gátul tett követ, és egyszerre önti el az egész növényzetet, a gazda egyetlen reményét. — S jaj neki, ha elönté — mondá magában sötéten Amanda. — Lásd, jobbat tett volna a gazda, ha hagyta volna a csurgót szabadon folydogálni, s a kevésbé szép és bujábban tenyésző növény­zetet irtatta volna ki. — Adja az ég, hogy mindig ily­eszélyes légy, ily jó tanácsot tudj adni magadnak, és leginkább pedig, ha érteni és érzeni fogod most mondott szavaid súlyát. — Te rég időtől oly sötét és mégis hideg vagy, pedig volt idő, midőn igen vidám s meleg halál. Akkor tudtam okát melegségednek, most nem kérdem: mért e hidegség ? Nem is kárhoztatom. Minden­ki tegyen úgy, mint legjobbnak gondolja. Azért kérlek, ne rójj meg te se engemet,­­ hagyd meg érzelmem oly tisztán és oly gyerme­kesnek, mint ahogy alkotva van. Azt hiszem, legjobb ez így, mert így természetes. Egy felsőbb hatalom úrát érzem én fölöttem, s ez­ a szerelem nemtője. Ez most is azt susogja: higgj nekem, s ha hi­­szesz, látni fogod őt még ma... — Mégis igen szeretném tudni, ha komolyan hiszed­­ azt, mit most mondál, vagy csak tréfálsz ? — Hiszem! és boldogságom merném rá tenni hogy eljő. Alig hangzottak el e szavak, midőn a bokrok a kert keríté­sén megingottak s két férfi lépett a sűrűségből elő. Hogy egyik a várt ifjú volt, azt Blanka halvány vonásaiból egy­szerre gyanitni lehetett. Egyike a jövevényeknek, (magas barna férfiú, érdekes vonások­kal) meglepetettnek látszott, leginkább pedig szokatlan megjelené­sük miatt, mely egyenesen a zöld kerítésen áttörve történt. A másik épen semmi megütközést sem árult el, csak keskeny ajkain futott egy mosoly át, mely által azok még keskenyebbekké lettek, míg zöldes szemei egy szúró tekintetet takartak a reszkető szempillák alá. (Folytatása következik.)

Next