Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-11-19 / 265. szám
1154 szólt rajta.Marcsa majd holttá lett rémültében, ha jól hallott, a gazdasszony az ő nevét említette. — Jere ki csak fiam, jere ki csak Marcsa, egy legény, aki hivat, csak egy minutára. Marcsát nagy rettegés fogta el. — Hát már itt van, hát már megjött, hát ily hamar jön a büntetés! — e gondolat futott lelkén keresztül. Panni kérdőleg nézett reá. — Nem! nem! — suttogó Marcsa Panninak — nem merek kimenni. A többieknek mindez föl sem tűnt, a szomorú dalokon elérzékenyülni, vagy egy leányt kihivatni, az mindennapi, szokásos dolog volt. — Hát mit gondolsz! ki az ? — kérdé Panni. — Jancsi! — szólt Marcsa szorongva, s mintegy vigasztaló tanácsot lesve Panni ajkairól, most midőn a végszükség megjött, szerette volna, hogy Panni mindent tudjon. Oh! mert nem is mondott ki neki mindent, most nem teheti, midőn nincs ahhoz elég lelki ereje. —Jancsi! — szólt Panni kétkedve nézvén Marcsára, lesve arcát, ha váljon helyén beszél-e? — Marcsa! mit beszélsz? mit keresne Jancsi itt ? — Haza jön! haza jön ! — szólt remegve Marcsa, — írta, hogy haza jön. Panni látta, hogy mily rettegve mondja e szókat Marcsa, rögtön értett mindent, s mosolyogva szólt. — Ne félj ! nem Jancsi az, ha ő volna, már régen, régen idebenn volna, nem várta volna azt, hogy te menj ki hozzá. Azután merőn Marcsára nézve szólt: — Az a ki hivat . . . bizonyosan olyan, aki nem volt még itt soha, aki nem szokott ide járni . . . s szeretne veled beszélni. Marcsa elpirult egy kissé e szavakra, de jól estek mégis neki e szavak; ez volt egyedüli igazi vigasz azok közt, amiket ma hallott. — Menj! ne félj! —szólt Panni biztatva, csak, azért mivel szavaira egy kis örömsugárt vélt megpillantani Marcsa vonásaiban. — Hátha igaza van Panninak, hátha csakugyan öl gondolta Marcsa magában, fölkelt s az ajtó felé lépdelt, a gazdasszony már épen harmad ízben akarta hivni. . . . Marcsa a pitvarból az udvarra lépett ki, Panni kilopódzott utána a pitvarba, tudja isten, még is féltette azt a leányt, hátha valami baja esik! Marcsa már az udvar közepére ért, még akkor sem látott senkit, pedig nem volt nagyon sötét . . . megállt tehát ott, nem mert tovább menni. (Folytatása következik.) SZERELEM SZERELEMÉRT. Eredeti beszély. Váradi Luizától. (Folytatás). — Igazad van, Blanka! — Mindent élveztek már, mi végzetesen nekik adva volt; érezték a napsugárt, a bús esti szellőt; a harmatcsöpben látták egymást; megfürödtek a csillagok, holdsugarak fényében; a lepke fölcsókolá himporukat , virágoztak, ez vala — végzetök ! Illatjuk megmaradt, mint nálam az emlékezet, mely azt súgja, hogy ma — boldog leszek. — És miért épen ma? Azt hiszed ez más lesz, mint a tegnap, és mint a többi számtalan lefolyt nap volt ? — Igen azt hiszem, hogy ez más leend! Lelkem sugalja: ez nem lesz hétköznap : ez ünnep leend anyi sok után, mialatt őt nem láttam! — Pedig hidd meg, legtanácsosabbak azok a hétköznapok, a szív soha sem szakadt meg miattok. — És én még sem adnám oda e mai nap lételét. — Szeretném tudni miért ? kérdé Amanda bámulva a lelkesedésen , melylyel Blanka beszélt. — Miért? — mondá előérzete tetőpontján, boldogságtól áthatva Blanka — miért? Óh ezt nem tudom neked szóval megmondani. — Azaz neked titkod van, melyet nem akarsz velem közleni ? — Titkolni boldogságomat, melyet talán a lég is susog? melyet minden virágnak elmondtam már ? — Kérlek, mondd el nekem is — mondá — , majd gúnyosan téve hozzá, — én tégedet féltelek , hogy lelked igen magasan repked, honnan nagyon keserű lesz a bukás. — Bukni ? Óh nem — mondá Blanka fájdalmasan a gúnyos szavakért — bukni csak az bukhatik, ki elveszté az egyensúlyt. Csak az a hajó veszhet el, melynek iránytűje nincs. — De mit beszéljek én neked a szerelemről ? holott nem hiszem, hogy valaha szerettél volna. Amanda arcán sötét rángás futott végig , mint vész kezdetén a tenger sima tükrén az első hullám, de majd ismét fagyasztó nyugalom szólt arra; munkáját azonban hanyagabbul folytatá mint előbb, s hidegen, illetődés nélkül mondá: — Csalódd, én is szerettem és szeretek most is; hogy is kétkedhetni ezen, midőn tudod hogy férjem.... — Szeretsz ? mondá Blanka hevesen, s midőn igy elmerengsz, akkor szerelmedre gondolsz , nemde ? — Csalódol; én akkor munkám kivitelén vagy terveimen törődöm; én azt hiszem, egy nőnek más kötelességei is vannak mint a szerelem, azt hiszem, szeretni tudok hévvel én is, de csak ha szerelmem tárgya közelemben van, ábrándozni róla nem tudok, sőt azt hiszem, hogy ez vétek is volna, mert minden más kötelességet háttérbe szorít, magát a józan értelmet is; korlátolni kell tehát szenvedélyeinket, minden indulatnak megvan a maga óvszere. Nézde csurgót itt lábainknál, közelében nagyon búján tenyészett minden növény, s ez által kora nyílást és kora hervadást okozott; a gazda nem tűrheté azt, ime e követ gördite elébe, s nézd mily sikerrel: a csurgóból kis öböl lett, s többé nem veszedelmes, mert gazdájának hatalmában áll korlátozni. — Hova célzasz, nem értem, de példádat, mit felhozál, könnyű megdönteni. Jön az ár a csurgóra, nagyobb erővel mint valaha, az öböl megküzhödt vizével egyesülve tova ragadja a gátul tett követ, és egyszerre önti el az egész növényzetet, a gazda egyetlen reményét. — S jaj neki, ha elönté — mondá magában sötéten Amanda. — Lásd, jobbat tett volna a gazda, ha hagyta volna a csurgót szabadon folydogálni, s a kevésbé szép és bujábban tenyésző növényzetet irtatta volna ki. — Adja az ég, hogy mindig ilyeszélyes légy, ily jó tanácsot tudj adni magadnak, és leginkább pedig, ha érteni és érzeni fogod most mondott szavaid súlyát. — Te rég időtől oly sötét és mégis hideg vagy, pedig volt idő, midőn igen vidám s meleg halál. Akkor tudtam okát melegségednek, most nem kérdem: mért e hidegség ? Nem is kárhoztatom. Mindenki tegyen úgy, mint legjobbnak gondolja. Azért kérlek, ne rójj meg te se engemet, hagyd meg érzelmem oly tisztán és oly gyermekesnek, mint ahogy alkotva van. Azt hiszem, legjobb ez így, mert így természetes. Egy felsőbb hatalom úrát érzem én fölöttem, s ez a szerelem nemtője. Ez most is azt susogja: higgj nekem, s ha hiszesz, látni fogod őt még ma... — Mégis igen szeretném tudni, ha komolyan hiszed azt, mit most mondál, vagy csak tréfálsz ? — Hiszem! és boldogságom merném rá tenni hogy eljő. Alig hangzottak el e szavak, midőn a bokrok a kert kerítésén megingottak s két férfi lépett a sűrűségből elő. Hogy egyik a várt ifjú volt, azt Blanka halvány vonásaiból egyszerre gyanitni lehetett. Egyike a jövevényeknek, (magas barna férfiú, érdekes vonásokkal) meglepetettnek látszott, leginkább pedig szokatlan megjelenésük miatt, mely egyenesen a zöld kerítésen áttörve történt. A másik épen semmi megütközést sem árult el, csak keskeny ajkain futott egy mosoly át, mely által azok még keskenyebbekké lettek, míg zöldes szemei egy szúró tekintetet takartak a reszkető szempillák alá. (Folytatása következik.)