Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-07-15 / 159. szám

Budapest. 8-dik évi folyamat. 159. Szerda. Julius 15-én. 1857 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág utca, 1-a. sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények , kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9 től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetés! dij : Postán: egész évre ..... 16 frt félévre...............................9 évnegyedre .................... 5 Budapesten, házhozküldetéssel egész évre...................................13 frt. félévre................................7 évnegyedre .... 4 Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. KASBUNKULUS TORONY. Kárpáti monda. Vachott Sándornétól. (Folytatás.) Minden szív úgy megszokja saját anyanyelvét szeretni, hogy szinte megfoghatlannak tetszik, ha azt valaki nem érti. A jámbor bocskorost hihetőleg ezen előszeretet ejté tévedésébe , melyből kiragadni, a szélvész sem lett volna őt képes. De szerencsére az ősz vitéz türelmét nem kockáztató több próba, mivel alig jutának a völgybe. Zoltán és Zele azonnal észre vevék, hogy magyar ember az érkező, 8 nyájas gyermek arcuk szives üdvözletével, közelgének felé. A jó öreg bámulva állapodék meg, szemeit elbájolá, földerité a sok bérc és szikla között , a sugár fiú , és szemeits fürteivel mellette az angyalhoz hasonló kis szőke leány. — Hozott a jó ég! Szólott Zoltán, kezét nyájasan nyújtván a vitéz felé. — Légy Üdvöz jövevény! Jer, pihenj meg hajlékunkban, — egészité ki vele, hasonló szívességgel. Az aggastyán válasz helyett leemelé fövegét, s illetődött hangon ekként szólott: — Áldassék az urunk szent neve! Végre a zord hegyek között is hallottam magyar szót! — Kit keressz bátya, s mi jó hozott hegyeink közé ? Kérdé Zoltán. — Pernyesi Zsigmond uramat keresem. Szólott az ősz, nem vehetvén le szemeit az ifjú arcáról. — Úgy jó helyen jársz, Zsigmond bátya barátságos tanyája,im előtted áll. — Ki vagy te fiú ? — Kérdé a jövevény — hogy tündöklő szemeid üdvözlete oly ösmerős, s oly jól esik vén szivemnek. — Nevem, mától fogva : Zoltán az íjász. — Zoltán? nemde Zoltán ! Kiáltott az öreg, keblére ragadván ifjú hősünket. — Hála neked teremtem, hogy ily ép, nemes ifjú vált belőle, s hogy igy vihetem őt magammal! A két gyermek meglepetve tekinte egymásra. — Igen fiam. — Kezdő újra az ősz — én messze úti vándor vagyok, s csupán azért fáradék idáig, hogy veled együtt mehessek el innen. Zele elhalványodék, s remegve simáit a kedves fiú keblére. — De hiszen bátya, nagy dolognak kellene annak lenni, amiért én elhagynám gyermekségem és örömeim völgyét. Szólott Zoltán, kis Zeléjét megölelvén. Az öreg bámulva tekinte az ifjúra, azután kebléről iratot von elő, s átnyújtván azt, eként szólt: — Menj fiam, add át e levelet Pernyesi Zsigmondnak, s kérdezd meg tőle, valljon követheted-e szüleid küldöttét, a vén Bálintot ; ha azt mondja nem, ám maradj. Zoltán kipirult arccal ránta el az iratot, s szó nélkül sietett a ház felé. Az öreg, vezetőjével együtt követé lépteit. Zele visszatért Jolán sirhalmához, s ráborulván, keservesen zokogott. A barátságos tanya békés kebelét, fájdalom dúlá föl. Sára könyei szakadatlanul omolnak, miközben Zoltán táskáját bőven ellátja sódar, sajt, lágy kenyér, és pogácsával. A vén Gáspár mogorva bánattal tisztogatja kedvence fegyverét és ifját. Zsigmond keresztbe font karokkal sétál Bálint mellett, néha egy-egy rövid kérdést intézvén hozzá, vagy Zoltánra tekint, ki szó nélkül ül a székek egyikén, kezében tartván a nyílt lapot, melynek rövid sorait, könyein át, ismét és ismételve átfutja. A levél tartalma következőleg hangzik : — Szent zálog vala az, melyet tizenöt év előtt kazeidbe tettem, Pernyesi Zsigmond is most, midőn az apa sirszéléről terjeszti felé áldó kezeit , s a megtörött anyai szívnek végvigaszra van szüksége, ime vissza kívánom őt rövid időre. Gerezdi Bálint, mint tudod, ha emberünk, ő biztosan hozzánk vezérli óhajtott gyermekünket. Fogadd hálám s köszönetemet addig is, még ha gondjaidat fia számára újra igénylem, s kérni fogja Ilona. A válás pillanata elérkezik. — Ég áldása reád jó bátya! — szólott Zoltán, Zsigmond keblére borúlva. — Te mindég atyailag bántál velem, s én, ha gyermeked volnék, sem távozhatnám tőled nehezebb s fájóbb szívvel.“ Zsigmond könyös szemekkel áldá meg a fiút. — Isten veletek hű öregeim ! Jó Sárám, s te vén Gáspár, isten veletek ! Folytatá az ifjú egyiket a másik után megölelvén. — Bár merre űzzön a sors, s bármit nyújtson az élet, mindig szeretettel fogok gyermek korom ápolóira emlékezni. A két öreg áldó csókokat hinté az ifjú dús fürtéit, kezeit és öltönyét. A pásztorok és cselédek, mind, mind, szívből megsiraták a jó, a nyájas ifjút, s útját áldással hinték. Zelétöl szó nélkül, némán bucsúzék el az ifjú. Szive tele volt, s nehéz búját, szó úgy sem fejezhető valaki. — Isten veled Zoltánom! — Zokogá a lyányka, midőn az ifjú elszakitá magát kebléről, és ment, ment, merre a kötelesség vonta őt. Zele térdre rogyott Jolán halma mellett, és imádkozék. Már az est is leszállt, s utána az éji homály, Zoltán sugár alakja már rég eltűnt a tetőről, s a kislány még mindig térdelt, és imádkozék. Végül a fájdalmat elringata a közelgő álom, és Zele lerogyott, anyja sirhalmára. A bánatba merült Sára csak akkor vette észre, hogy nem csupán Zoltán, de Zele is hiányzik, midőn lefekvés idején, megpillantá a kis lyány üres ágyacskáját. És a kis völgyet, ijedség, s lárma tölté meg, — Zsigmond kétségbeesve kérése gyermekét, s nevét kiáltozván, vadul járt kelt, a néma éjben. Végre a szaladozók fáklya lángja , Jolán sirhalmára veté világát, s a csendesen szunnyadó lyányka skangyalhoz hasonló alakját, megvilágitá.