Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-09-11 / 206. szám

Budapest, 8-dik évi folyamat. 206 Péntek, September 11-én. 1867. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep-és vasárna- Klöffselési *||J , pót kivévén, mindennap dél- .. . . Postán, után, divatképek- s egyéb KOZJODV­SZ 1 X 0 n & I 0 Dl . tárS&Sélet. művészet egész évre..............................Ife fri­m íi­m­e­ll­é­k­­­e­t­e­k­k­el és raj- * ’ ' félévre...................................9­z­o­k­k­a 1. évnegyedre..............................5 Szerkesztőségi ssállás: isitivat frm­Ahal Budapesten: Ujvilág utca, l-sö sz., 2-dik eme- r­e SUIVala UrBDUI. házhoz küldetéssel egész let, hová minden a lapot illető ...............................13frt. küldemények, kéziratok, előfize­­tésévre......................................7 ,­tés, és hirdetések utasítandók. . . évnegyedre .... 4 . Szerkesztőségi ügyekben Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Egy hónapra^_^j fi*. 30 kr. értekezhetni minden nap délelőtt soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat 9 től 1­ óráig. nak el, és gyorsan közöltéinek A S T R E A. (Beszély.) Irta: Dolores­z. (Folytatás). Fél év előtt a nápolyi követ táncvigalmán, tán még emlékezni fog ön — egy fiatal görög voná a közfigyelmet magára. Egyik tagja volt ez a legtekintélyesebb, régibb athéni családnak, s minden tekin­tetben a legritkább tünemény. Klassikus szépsége ép oly bámulatos volt, mint sok­oldalú miveltsége, s az emelkedett lélek, mely azok­nak életet adott, a történet, zene, miket ritka tökélylyel gyakoril, méltaták őt a hölgyektől nyert „Apolló“ névre. Kegyed iránt több alkalommal nagy figyelmet mutata, de oly feltűnőleg soha sem tanú­­sítá azt, mint ezen este. Lehetlen volt az egész társaságnak észre nem venni, hogy kegyed öt a legnagyobb mértékben érdekli, s elismerék, miszerint e kitűnő ifjú hódolatának méltóbb tárgyat mint kegyed, nem lelhetett volna. Épen néhány fiatal emberrel beszélgetek, kik fé­lig irigykedve, félig gúnyosan mondák, mily nagy lehet nem iránti bizalmam, menyire meg kell győződve lennem irántami szerelméről, hogy oly egykedvűen nézem a görög Don Juan udvarlását, s oly há­­boritlanul engedem csábmodorát nem meghódítására felhasználni... a mikre én szárazon, kitérőleg válaszoltam, midőn az új herceg hoz­zám lépve, egy ablak mélyedésbe vont. — Gróf, mond, ön túlságos közönye által egészen kiesik szere­péből. Hol látott ön egy anyira elnéző férjet, ki nejének oly udvar­lója mellett, mint jelenleg a grófnőé, el ne veszítené hidegvérűségét! Vigyázzon ön, ez feltűnő kezd lenni! a ne feledje, hogy annak nem szabad történni. Igen, igen, folytatá halkan, s egy parancsoló tekin­tettel kisérve szavait, önnek kissé a féltékenyt kell játszani, s ezzel hirtelen más tárgyról kezde hangosan beszélni, mintha egy meg­kezdett párbeszédet folytatna — s kevés perc múlva magamra hagyott. Évek sorozata alatt nem érezem helyzetem alávalóságát, csak ezen percben, midőn parancsként meghagyaték, hogy a féltékeny férjet játszam. Mig figyelmet, előzékeny szolgálatkézséget kell­ mu­tatnom, az legkevésbbé sem volt terhemre, mert azt nők iránti meg­szokott udvariasságból tettem; de féltékenységet mutatni, a­minek csak szintéjére sem volt legkevesebb okom, s jogom, lealázónak találtam. E gondolat elkomoritott, s kedvet veszítve járkáltam a te­­remekben. Egyik salonban egy jelenet tűnt elémbe, mely önkényte­lenül megragadá figyelmemet. Az itt összesereglett nők , s férfiakból álló csoportozatban, a legélénkebb társalgás folyt; de ennek dacára észre lehet­ venni, azon bizonyos, jól palástolt, hogy úgy mondjam , a 10 -­­­a­s kíváncsiságot, mely nem árul el ugyan semmi gyöngéd­­telen kémkedést, semmi terhelő kandiságot, de azért az érdeklők minden hang és taglejtését, arcjátékát figyelemmel kiséri. E figyelem tárgyai — kegyed a Grekizeno valának. Most is emlékszem a szép látványra, mit e tarka csoport mellett ön s­ a görög ifjú nyujtanak. Ily tökéletes szép két alakot egymás mellett látva, kiknek szépségét a lélekteljes szemek sugárai, a szellemdús társalgás élénksége leir­­hatlan érdekessé­gen — mindinkább elmerültem e gyönyörködtető szemléletben. Láttam e megelevenedett antik szobor — a szép görög alig mérsékelhető exaltatióját beszédében, láttam e költői lélek is­teni tüzét az ifjú szív egész szenvedélyével a szerelemben fellobbant; a zsibongó csevegés közt hallani véltem zengzetes hangján elmon­dott csábszavait, midőn kegyed támlányához támaszkodva le leha­jolt, s lehelletével érinté önnek illatos ragyogó fürtjeit. Aztán önt kezdém szemlélni... a mint ott ült ábrándos bús mosolylyal, mely olykor felváltá arcán a gúny árnyalatát... Oh asszonyom, ön bámu­latos szép volt! S én csodálkozom, hogy azt most veszem észre elő­ször, begyökerezetten áltam helyemen... szemeimet nem bírtam le­vonni önről, s midőn később Grekszeno karján a táncterembe indult, gépileg követem oda is. Itt újra alkalmam volt észrevételeket tehetni. Társalgása alatt szépsége, kellemmel párosult méltósága tűnt vola fel; táncában a ke­cses magatartást, elragadó bájos mozdulatait, silphid könnyűségét volt okom bámulni. Mindez újszerű benyomást ten rám. Úgy tetszett, mintha ezen felfedezéseket nem csak szemeimmel, hanem szívemmel is tettem volna. E különös, előttem megmagyarázhatlan hangulat mindinkább erőt von rajtam, midőn a kotillon egyik figurájához egy hölgy által táncosnak választottam. A legjobbkor történt ez, mert a keringő néhány fordulása könnyített szokatlan eszméktől elfoglalt fejemen. Hanem e könnyebbülés csak percekig tartott, tánc végeztével kimerültnek, fáradtnak érezem magamat, s a legnagyobb készség­gel engedek ön felszólításának, midőn a hazamenetelt említé. Régóta férfi szerepem egyik figyelemre méltó pontja volt: többnyire, önnel egyszerre érkezni s távozni valamely társaságból, hogy annál való­színűbb legyen jó egyet­értésünk. Soha anyi örömmel nem tevem azt, mint azon este. Magam sem tudtam miért, de jól esett kegyedet — nem a szép görög közelében látnom. Csak midőn haza érkezve, ön szokott hideg köszöntésével vonult termeibe, akkor érezem helyzetem sajátszerűségét , kellemetlenségét egész mértékében..., s a lehető legroszabb kedvvel léptem szobáimba. Ingerült, boszús­zalék, s még boszúsabb azért, hogy nem bírtam annak okát adni. Végre eszembe jutott a herceg figyelmeztetése , miszerint illő volna féltékenységet mutatnom ön iránt. E gondolat sokáig elfoglalt s azt hivem vezérfonalul szolgáland zavart eszméim, izgatott érzel­meim labyrinthjéből tiszta eszméletre, kibontakozhatnám. Téved­tem : feloldhatlan csomóvá bonyolódott az. Ezen este két fölfedezést tevék, mely hét év óta elkerülé figyel­memet , hogy helyzetem kegyed irányában a lehető leglealázóbb, s hogy ön­­ páratlan szép. Csak e két gondolat világlott ki olykor lázas agyam tömkelegéből. Cikázó villám volt az első, mely tüzes kardként hasita át borús lelkemet; a másik fényes csillag a kéte­lyek, tévelyek ködrétegein keresztül tündöklő, mely fájó gyönyörrel, epedő vágygyal tölté el keblemet, s elérhetlensége bánatos tűnő­désbe este. A következő napokban szokott életmódomat folytatom, de minden igyekezetem mellett sem voltam képes ama est sajátságos benyomását eltörölni. Szerettem volna önérzetem e helytelen mozza­natát kikacagni; szerettem volna magammal elhitetni, hogy ama estén csupán a ritka ízlésű pompás öltözék emelé­s tévé oly ragyo­góvá ön szépségét... de hasztalan: az elsőhöz hiában kerestem szo­kott könnyelműségemet, az utóbbit meghazudtolá önnek utóbbi látása.

Next