Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-09-11 / 206. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. 206 Péntek, September 11-én. 1867. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep-és vasárna- Klöffselési *||J , pót kivévén, mindennap dél- .. . . Postán, után, divatképek- s egyéb KOZJODVSZ 1 X 0 n & I 0 Dl . tárS&Sélet. művészet egész évre..............................Ife frim íimelléketekkel és raj- * ’ ' félévre...................................9zokka 1. évnegyedre..............................5 Szerkesztőségi ssállás: isitivat frmAhal Budapesten: Ujvilág utca, l-sö sz., 2-dik eme- re SUIVala UrBDUI. házhoz küldetéssel egész let, hová minden a lapot illető ...............................13frt. küldemények, kéziratok, előfizetésévre......................................7 ,tés, és hirdetések utasítandók. . . évnegyedre .... 4 . Szerkesztőségi ügyekben Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Egy hónapra^_^j fi*. 30 kr. értekezhetni minden nap délelőtt soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat 9 től 1 óráig. nak el, és gyorsan közöltéinek A S T R E A. (Beszély.) Irta: Doloresz. (Folytatás). Fél év előtt a nápolyi követ táncvigalmán, tán még emlékezni fog ön — egy fiatal görög voná a közfigyelmet magára. Egyik tagja volt ez a legtekintélyesebb, régibb athéni családnak, s minden tekintetben a legritkább tünemény. Klassikus szépsége ép oly bámulatos volt, mint sokoldalú miveltsége, s az emelkedett lélek, mely azoknak életet adott, a történet, zene, miket ritka tökélylyel gyakoril, méltaták őt a hölgyektől nyert „Apolló“ névre. Kegyed iránt több alkalommal nagy figyelmet mutata, de oly feltűnőleg soha sem tanúsítá azt, mint ezen este. Lehetlen volt az egész társaságnak észre nem venni, hogy kegyed öt a legnagyobb mértékben érdekli, s elismerék, miszerint e kitűnő ifjú hódolatának méltóbb tárgyat mint kegyed, nem lelhetett volna. Épen néhány fiatal emberrel beszélgetek, kik félig irigykedve, félig gúnyosan mondák, mily nagy lehet nem iránti bizalmam, menyire meg kell győződve lennem irántami szerelméről, hogy oly egykedvűen nézem a görög Don Juan udvarlását, s oly háboritlanul engedem csábmodorát nem meghódítására felhasználni... a mikre én szárazon, kitérőleg válaszoltam, midőn az új herceg hozzám lépve, egy ablak mélyedésbe vont. — Gróf, mond, ön túlságos közönye által egészen kiesik szerepéből. Hol látott ön egy anyira elnéző férjet, ki nejének oly udvarlója mellett, mint jelenleg a grófnőé, el ne veszítené hidegvérűségét! Vigyázzon ön, ez feltűnő kezd lenni! a ne feledje, hogy annak nem szabad történni. Igen, igen, folytatá halkan, s egy parancsoló tekintettel kisérve szavait, önnek kissé a féltékenyt kell játszani, s ezzel hirtelen más tárgyról kezde hangosan beszélni, mintha egy megkezdett párbeszédet folytatna — s kevés perc múlva magamra hagyott. Évek sorozata alatt nem érezem helyzetem alávalóságát, csak ezen percben, midőn parancsként meghagyaték, hogy a féltékeny férjet játszam. Mig figyelmet, előzékeny szolgálatkézséget kell mutatnom, az legkevésbbé sem volt terhemre, mert azt nők iránti megszokott udvariasságból tettem; de féltékenységet mutatni, aminek csak szintéjére sem volt legkevesebb okom, s jogom, lealázónak találtam. E gondolat elkomoritott, s kedvet veszítve járkáltam a teremekben. Egyik salonban egy jelenet tűnt elémbe, mely önkénytelenül megragadá figyelmemet. Az itt összesereglett nők , s férfiakból álló csoportozatban, a legélénkebb társalgás folyt; de ennek dacára észre lehet venni, azon bizonyos, jól palástolt, hogy úgy mondjam , a 10 -as kíváncsiságot, mely nem árul el ugyan semmi gyöngédtelen kémkedést, semmi terhelő kandiságot, de azért az érdeklők minden hang és taglejtését, arcjátékát figyelemmel kiséri. E figyelem tárgyai — kegyed a Grekizeno valának. Most is emlékszem a szép látványra, mit e tarka csoport mellett ön s a görög ifjú nyujtanak. Ily tökéletes szép két alakot egymás mellett látva, kiknek szépségét a lélekteljes szemek sugárai, a szellemdús társalgás élénksége leirhatlan érdekességen — mindinkább elmerültem e gyönyörködtető szemléletben. Láttam e megelevenedett antik szobor — a szép görög alig mérsékelhető exaltatióját beszédében, láttam e költői lélek isteni tüzét az ifjú szív egész szenvedélyével a szerelemben fellobbant; a zsibongó csevegés közt hallani véltem zengzetes hangján elmondott csábszavait, midőn kegyed támlányához támaszkodva le lehajolt, s lehelletével érinté önnek illatos ragyogó fürtjeit. Aztán önt kezdém szemlélni... a mint ott ült ábrándos bús mosolylyal, mely olykor felváltá arcán a gúny árnyalatát... Oh asszonyom, ön bámulatos szép volt! S én csodálkozom, hogy azt most veszem észre először, begyökerezetten áltam helyemen... szemeimet nem bírtam levonni önről, s midőn később Grekszeno karján a táncterembe indult, gépileg követem oda is. Itt újra alkalmam volt észrevételeket tehetni. Társalgása alatt szépsége, kellemmel párosult méltósága tűnt vola fel; táncában a kecses magatartást, elragadó bájos mozdulatait, silphid könnyűségét volt okom bámulni. Mindez újszerű benyomást ten rám. Úgy tetszett, mintha ezen felfedezéseket nem csak szemeimmel, hanem szívemmel is tettem volna. E különös, előttem megmagyarázhatlan hangulat mindinkább erőt von rajtam, midőn a kotillon egyik figurájához egy hölgy által táncosnak választottam. A legjobbkor történt ez, mert a keringő néhány fordulása könnyített szokatlan eszméktől elfoglalt fejemen. Hanem e könnyebbülés csak percekig tartott, tánc végeztével kimerültnek, fáradtnak érezem magamat, s a legnagyobb készséggel engedek ön felszólításának, midőn a hazamenetelt említé. Régóta férfi szerepem egyik figyelemre méltó pontja volt: többnyire, önnel egyszerre érkezni s távozni valamely társaságból, hogy annál valószínűbb legyen jó egyetértésünk. Soha anyi örömmel nem tevem azt, mint azon este. Magam sem tudtam miért, de jól esett kegyedet — nem a szép görög közelében látnom. Csak midőn haza érkezve, ön szokott hideg köszöntésével vonult termeibe, akkor érezem helyzetem sajátszerűségét , kellemetlenségét egész mértékében..., s a lehető legroszabb kedvvel léptem szobáimba. Ingerült, boszúszalék, s még boszúsabb azért, hogy nem bírtam annak okát adni. Végre eszembe jutott a herceg figyelmeztetése , miszerint illő volna féltékenységet mutatnom ön iránt. E gondolat sokáig elfoglalt s azt hivem vezérfonalul szolgáland zavart eszméim, izgatott érzelmeim labyrinthjéből tiszta eszméletre, kibontakozhatnám. Tévedtem : feloldhatlan csomóvá bonyolódott az. Ezen este két fölfedezést tevék, mely hét év óta elkerülé figyelmemet , hogy helyzetem kegyed irányában a lehető leglealázóbb, s hogy ön páratlan szép. Csak e két gondolat világlott ki olykor lázas agyam tömkelegéből. Cikázó villám volt az első, mely tüzes kardként hasita át borús lelkemet; a másik fényes csillag a kételyek, tévelyek ködrétegein keresztül tündöklő, mely fájó gyönyörrel, epedő vágygyal tölté el keblemet, s elérhetlensége bánatos tűnődésbe este. A következő napokban szokott életmódomat folytatom, de minden igyekezetem mellett sem voltam képes ama est sajátságos benyomását eltörölni. Szerettem volna önérzetem e helytelen mozzanatát kikacagni; szerettem volna magammal elhitetni, hogy ama estén csupán a ritka ízlésű pompás öltözék emelés tévé oly ragyogóvá ön szépségét... de hasztalan: az elsőhöz hiában kerestem szokott könnyelműségemet, az utóbbit meghazudtolá önnek utóbbi látása.