Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-10-09 / 230. szám

Budapest, 8-dik évi folyamat. 230. Péntek, Október 9-én. 1851. • • HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárna­pot kivévén, mindennap dél­után , divatképek­ a egyéb mümellékletekkel és raj­­z­o­k­k­a­l. Seerkettztőségi szállás , újvilágutca, l-nő­sz.­ 2-dik eme­let , hová minden a lapot illető küldemények , kéziratok, előfize­tés, és hirdetések utasítandók. 8zerkesztő­ségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­ óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Postán: egész évre ...................... félévre........................... 16 frt évnegyedre ...................... 5 . Budapesten: házhozküldetéssel egész évre................................. 13 frt. félévre............................ 7­­ évnegyedre .... 4 . Egy hónapra . . t frt.30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat­nak el, és gyorsan közöltétnek. HOPPON MARADT! Beszély. Kovács Páltól. (Folytatás). — Helyesen ! az én vagyok. Nos? Gyula urfit irtóztató borzadály lepé meg, s ideiglegesen némá­vá tévé azoni félelme, hogy vele a gonosz lelkek űzik Kálmán ki­rályunk boszorkányüző bölcs törvényének dacára is, pogány játé­kukat, — s még utóbb kényszeritendik őt, az igazi helyett, ezen ide csempészett vuklis fejet, minden ráncával, s tubákos orrával együtt elszöktetni! — Uram, ne vigy a kisértetbe! — ezt Gyula urfi csak úgy ma­gában, hosszabb imádság helyett sóhajtá el! — Kicsoda ön ? — kérdé végre türelmetlenül a mogorva arc. Bár az intonatio kissé hamis volt is ez inprovizált recitativó­ban , Gyula urfit mégis egyszerre az igaz útra terelé, ki most már elég töredelmes szívvel ugyan, de mégis hitelesen bevallá, hogy ő a szomszéd helységbeli közbirtokos, Iharosy János, vagy — Gyula, — vagy — a hogy ő méltóságának jobban tetszik ! — Ah ! tehát ön az a szép madár, — kezdé az elébbi rozsdás ált hang, egy oktávával fölebb — ki az én Náncsimat, hű és eré­nyes (?) komornámat elcsábitá, s most öt magával elszöktetni készült ?! Gyulával most már csakugyan hármat fordult a szoba, s hogy a fényes, sikamlós padlaton magát e percben hányát nem vágá, csak is annak köszönhető, hogy az igazi báróné asszonyság csöngetésére, rögtön két izmos inas rohant a terembe, kik őt, a már ingadozót, erős karjaikkal fölfogák, s miután úrnőjök szilárd parancsát, mi­szerint ezen fiatal embernek mutassák meg a kastély legnagyobb kapuját , vették volna; őt csakugyan elég kímélő módon a lépcső­kön levezetve , saját kocsijába ülteték, meghagyván a kocsisnak, hogy most már csak forduljon meg, s nyargaljon urával olyan sebe­sen, a mint tetszik, oda vissza, a honnét jött! Tehát a bárónénak vélt urhölgy Náncsi, a komorna volt, ki ez álarc alatt szeretett volna legalább tekintetes asszonysággá avan­­zsírozni. Az igazi báróné pedig még jókor megérkezék, s az irigy cselédek által a dolog mibenállása felöl értesülvén, a hű és erényes, de kissé nagyravágyó komornának, ki az ő méltóságos személyét felvenni merészelé­s talpa alá úti füvet köte, — a jámbor lovagot pedig, mielőtt a legnagyobb bakot meglőtte volna, mamájához, ép­ségben, egészségben visszautasitá! Gyula urfi csak akkor tért egészen magához, midőn már saját udvarán, a tiszteletére összegyűlt tisztes vendégkoszoru , őt harsány vivátokkal fogadá. — Más­nap azonban még hajnalban jónak látá a világ gonosz nyelve elöli elillanást, jól tudván annak azon kérlel­­hetlen rosz szokását, miszerint ily botrányok után a legártatlanabb lelkeket is rozsdás pontokkal szokta megpettyegetni. Szegény feje e szerint ez­úttal — hoppon maradt! De hisz majd helyre hoz ő mindent Pesten, csak tűrni kell addig, míg az emberszóló nyelvek gépezete, elfogyván alóla a tüzelő, önmagától meg fog állani! Úgyis lett! Pár hétig minden ember Gyula urfi kalandjáról mesélt, é­s miután rá senki vissza nem felelt, elnémult magától a mindent felforgatni készülő vihar. Gyula urfi pedig sokkal távolabb volt a színhelytől, hogy nem csak hajaszála is meggörbült volna, a honi darabig kimélytelenül dúdoló szélvésznek miatta! Hősünk csakugyan megérkezett Pestre szerencsésen, — tárcá­jában a kishidi árendás pénzével, — szivében — néhány üresen ma­radt, de minden percben kiadandó hónapos szállással! —Szerencsé­jére — vagy inkáb­ban megfordítva — a teleerszényt akaszthatá ki cégévül, minek következtében joggal reménylhető, hogy nem sokáig fog az üresen állani, — s mire tárcája kiürülend, szive bizonyosan tele lesz — hónapos vendéggel. Hanem jelenleg a nővilágra kegyetlenül megharagudván, anyira, hogy ha az akkor már irodalmi lap lett volna, annak ő sem­mi esetre előfizetője nem leendő, most már el­határozó szilárdul, hogy szivébe lakosokat, csak is a nemszép nemből, az­az a férfi vi­lágból fogadand! Ezekben sincs hiány Pesten; csak tudja az ember a módját, hogyan kell ott jó barátokat szerezni? ! Gyula barátunk ugyan nem igen dicsekedhetett ezen hasznos tudománnyal, de a vak sors, gyakorta helyettesíti gyarló emberek­nél a bölcseséget, megragadá hát ez orránál fogva hősünket is, s ve­­zeté őt több kutykaringós utcán keresztül, egyenesen a — Komló­kertbe! Esti tíz óra lehetett, a színházból már kijöttek. — Gyula úrfi alig talált magának egy üres széket, melyen fáradt tagjait kipihen­tesse ! Hallott ő már valamit erről a nevezetes kertről, melynek kö­zepén képzelé virítani a hajdani paradicsomi minden jónak tu­dásának fáját, — alatta pedig az irodalom nehéz és könnyű lovagjait, lesve szent áhitattal a tiltott almát, mely minden kígyós ármány nélkül, magától, annak szájába hullandó, ki legjob­ban föl tudá azt reája tátani! Miután letelepedett, s szemeit a tarka vegyületű vendég töme­gen szakértőleg megjártatá, azt kezdé a különféle arcvonalakból ta­lálgatni : ki, miféle napszámosa a nemzetnek ? tulajdonkép, melyik ír drámát, melyik regényt ? s ki legyen az a félelmetes vitéz, világ­mozgató jupiteri szemöldökkel, ki a másik kettőnek munkáit pár tollvonással megsemmisíteni képes, hogy ne maradjon azokból csak hírmondó is a jövő kornak, internáltatván egy szatócs szűk boltjába, jóféle illatos kvárgli takaróknak?! Mind­ezen épületes dolgokat szépen elképzelé magában a mi Gyulácskánk, bár nem a legtalálóbban, mert a­kit kritikusnak szánt, az csak a tányérján gőzölgő rostélyos minéműségét bírálgatá magában, é­s az előtte fogytán álló seres palackot méregető, oly világ­mozgatóknak látszó nagy szemekkel! Az, kinek arcáról regényeket olvasó, nem volt egyéb, mint egyik város­negyed ismertebb figarója, ki eseményeket, adomá­kat böngésze holnapra, melyekkel kedélyesen mulattathassa bóbis­koló kundsehaftjait — borotválás közben ! Hát az a drámaíró, kiben minden toll, egy Sh­akespearenek tetszik Gyula urfi előtt, váljon ki lehetett­­ ? Sem több, sem keve­sebb, mint egy becsületes timár­ mester ember, ki cserr­el dolgozik ugyan ,de cserkoszrut munkájáért sem nem vár, sem nem kap !

Next