Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-02-25 / 45. szám
letszavukat adták, hogy visszatérnek, de kardjaikat és egyéb fegyvereiket nem akarták odaadni. Végül Brúnó egy ájtatos fohászt bocsátott fel az éghez, melynek csodatévő segélye által sikerült neki, egy ártatlan leány lelkét a kárhozattól megmenteni. — Köszönöm Montiérnél százados úr, szólt Richelieu szilárd hangon, eleget tudok. Kérem uraim, szólt a két ifjúhoz fordulva, adják át irataikat. Az abbé halálsápadt lett. Gaston egy pecsétes levelet vont ki nyakából, és átadá Richelieunek. — Kérem vicomte úr, nézze meg, talán a köpeny zsebében is lesz valamely irat. Gaston meglepetve tekintett Richelieure , és zsebébe nyúlt, honnét még nagyobb meglepetésére egy iratot vett elő. — Kérem olvassa, szólt Richelieu. Gaston fennhangon olvasó. „Amit hivünk, Montferrant százados cselekszik, legfelsőbb parancsból viszi véghez. Akarjuk és parancsoljuk, hogy azért semmi bántása ne legyen, és senkitől kérdőre ne vonassék. XIII. Lajos.“ — Köszönöm, szólt Richelieu hidegen. És most számolunk önökkel uraim. A százados urat illeti az elsőség. Montferrant úr, ön nálam már rég jegyezve van. Ezen utolsó merénye kötelességemmé teszi, hogy önt jövőre ártalmatlanná tegyem. Jól ismerem azokat, kik már hosszúnak találják életemet, de Franciaországnak még szüksége van reám. Ez éjjel szoros őrizet alatt itt fog maradni. Holnap Párisba megy, hol a Bastille és vérpad várnak önre. Ami önt illeti Eustache.. . — Bocsánat kegyelmes úr ! szólt Gaston egy pillantást vetve a remegő emberre, ő ártatlan, s csupán az ő felfedezéseinek köszönhetjük a szerencsét, hogy kegyességed életét megmenthettük. — A mi önt illeti abbé, folytatá Richelieu hidegen, az ön számára egy — gondolkozni fogok egy — jövedelmező apátságról. — Kegyelmes úr — hebegé a szegény ember, ki örömében úgy megijedt, hogy alig birt beszélni, ez volt egész éltem legfőbb vágya. — Önök uraim szólt Richelieu a lovagokhoz fordulva, két nagy vétket követtek. Az egyik az, hogy egy fiatal leányt a zárdából elszöktettek . . . ezért isten bocsásson meg önöknek ; a másik az, hogy az én életemet megmentették .... ezért elleneim aligha fognak megbocsátani önöknek. — De Richelieu ép úgy tud jutalmazni, mint büntetni. Saint-Elvan vicomte, én önnek adom unokahugomat. De előttem még nagy hivatás áll, melyhez két oly szivre és karra van szükségem, mint az önöké uraim. Álljanak önök hozzám, legyenek enyimek ! — Szivből lélekből! kiáltá Vernieux Lajos. — Boldogságomat ön adta, szólt Gaston, Leonát átkarolva, én szivemet, karomat és életemet adom érte cserébe! — És önök nem bocsátanak meg nekem ? kérdé Antal Guilbichautékhoz fordulva, azon ijedelemért, melyet önöknek okoztam ? Teréz asszony kezét nyújtá neki. — Én is szivesen megbocsátok, szólt Jeromos mester, kit semmi se birt kihozni sodrából, de csak egy feltétel alatt, ha ezentúl békében élsz nemmel, és soha se fog eszedbe jutni, hogy házamat elhagyd. ARTHUR: Beszély. Török Sándortól. (Folytatás.) A pezsgő vérű Arthur,mint ketrecbe zárt oroszlánynál már szenvedélyes kezdett lenni. Arthur néhány pillanat helyett, két hosszú óra múlva távozott el, midőn Irmának néhány évnyi szerelmi vallomást elmondott, és hűséget esküdött. Az ajtónál még egy bucsu-csók és elváltak. Alighogy Arthur átlépte a küszöböt, legott átalakult, és a legkeserűbb szemrehányásokat kezdé tenni önmagának, viseletéért. — Mi történt azalatt honn? Hogy lépjen, mint lépjen, csak félórával ezelőtt szenvedélyesen imádott Luizája szemei elé ? Az orvos labára sietett, ennek személyével óhajtván védetni, két órai kimaradtatását. E terve azonban meghiúsult, mert az orvost nem lelte honn. Kimondhatlan fájdalom, valami sajgó előérzet fogta el keblét és komoran indult hazafelé. Ha anyja fölébred, utána kérdezősködik, hosszas kimaradásán tán aggódik, s ez aggódás tán életébe is kerülhet ? — Ilyen a kényelmű, egyik végletből a másikba tér át, most meg már azon tépelődött Arthur elméje, hogy távolléte, anyja halálát okozhatná. Midőn haza érkezett, szive hangosan dobogott, csak félve, egészen nesztelenül haladott föl a hágcsókon, melyeken ezelőtt két órával, azon szándékkal távozott, hogy az orvost sietteti a beteghez. Az ajtóhoz érve hangos zokogást véle hallani, — nem jót kezde sejteni, e siró hang Luizáé — hátha — a vér fejébe tolult, reszketve tévé kezét a kilincsre, és a kinyílt ajtón pillanata Luiza kétségbeesett arcával, az orvos, feddő tekintetével, — és anyja élettelen tetemével találkozott. * * * Leirhatlan a gyötrelem, mely Arthurt anyja halála napjától hosszú időn át kínozta, — a gondolat, hogy e csapást vétkes hanyagsága talán sietteté, majdnem őrültté tette. Luizához, ki anyja utósó lehelletét és ezzel együtt áldását is fölfogta, határtalan ragaszkodással, mondhatni gyermeki engedelmességgel viseltetett,— mindenkit, még legjobb pajtásait is félre kerülte, azt hívén, hogy mindenki homlokáról olvashatja ez iszonyú szót: hálátlan fiú. Zalkay iránt — noha nem magyarázhatta ki miért, iszonyú ellenszenvet érzett, mi az utóbbit azonban épen nem gátolta, hogy Arthurt gyakorta meglátogassa. Irma az Arthurra nézve oly súlyzó esemény után örökre feledve volt, Zalkay pedig ha nem is gyöngédségből, tán szégyenérzetből szóval sem emlékezett meg felőle, és így néha Irma írt még egy két föllengés levelet, melyben esküszegésről, gyalázatos elhagyatásról, megcsalatásról és több effélékről panaszkodott; azonban választ nem nyervén, a levelezéssel is fölhagyott, a kényelmű nők szokása szerint, újabb hódításban keresvén kárpótlást. Arthur teljesen megváltozott; könynyelmű gondatlanságáért férfias elhatározás és szilárd kitartással igyekvők, a jó anya szellemét kiengesztelni, s a ki ezelőtt az atyjáról maradt csekély vagyont,anyja gyakori nélkülözéseivel mitsem törődve, tékozolta, most kenyérkereset után látott, és fáradhatlan szorgalma és takarékossága által csakhamar oly összegecskét takarított félre, hogy őt Luiza házias gazdálkodása mellett, ha nem is fényes lét és bőség, de a legszükségesebb kényelem környezte, sőt egyszer másszor Luizát egy rózsatövel vagy egyéb ajándékkal meg is lephető. Zalkay még mindig járatos volt a házhoz, és ami Arthurnak épen nem volt ínyére, Luiza részéről — neki legalább így látszik —■ előzékenyen fogadtatott. Luizának azonban ezért nem mert szemrehányásokat tenni. Zalkayval pedig nem lett okot kikötni, miután ez hozzá, habár csak némileg, a legnagyobb barátság és ragaszkodással viseltetett, — tehát csak tűrt, legközelebb örökre véget hívén vethetni Zalkay hivatlan tolakodásának; ugyanis kilátása volt jövedelmezőbb állomásra jutnia, a mikor komolyan és ünnepélyesen szándékozók Lujzánál kérőként föllépni. Hogy a kilátásban levő állomást elnyerhesse, különösen főnökének támogatására volt szükség, s hogy erre mentül nagyobb bizonyossággal számolhasson, az utosó időkben rendkívüli szorgalmat és tevékenységet fejtett ki, sem éjét sem nappalt nem kimért, épen egy sürgős munkán dolgozott, és ezt a rendes hivatalos órákban el nemvégezhetvén, késő éjig maradt irodájában, s midőn már haza indult, feje szédült és lázas reszketegség futotta át egész testét. Másnap a lelki szenvedések alatt elcsigázott test, túlfeszített idegrendszere megtagadta a szolgálatot, s Arthur komolyan megbetegedett. Az állomásra közel kilátás és az ezzel összekapcsolt reményeket azonban végső erőfeszítésre készték, felöltözködék és megindult; a lépcsőn lefelé azonban összeroskadt és csak alig vánszoroghatott vissza ágyába. (Vége következik).