Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-03-26 / 69. szám
Hogy azonban boszúja kéjét teljes mértékben élvezhesse, elhatározá magában, hogy bevárja, míg csordultig telik meg a pohár. Mérsékli tehát hevét. Visszahúzódik az omladványok közé, s oda vonta magát egy csonka oszlop mellé, honnan mindent láthatott, és hallhatott. Kiváncsi lévén, miként fog e jelenet a lányka, s egykori visszautasított kérője között megkezdődni. Mert hogy miként fog végződni, azt ifjú uram úgy is előre tudta. Figyelt. A következő percben már észrevehette miként vndorulnak föl itélőmester uramnak eddig oly fanyar kifejezésű vonásai, miből a lesbenálló ifjú eltalálhatta, hogy épen e pillanatban kellett a lánykának a toronyszoba nyílását elhagyni, s ott a kőrakás szétszórt darabjainak ellenében megjelenni. A bárány szemközt állott a farkassal, az angyal az ördöggel. XX. Azonnal lehet hallani beszédüket. Fekete Lőrinc uram vastag, s elhízott ajkai megnyilanak. Egész sor foga kifehérlett nemtelen örömet eláruló vonásai közül. És mondá: — Egy kicsit nehéz munka lesz ez, ilyen gyöngéd alkotású kisasszonykának. Talán nem volna szerénytelenség tőlem, ha bátorkodnám segítségemet fölajánlani"? Néhány másodpercnyi csönd állt be. A meglepetett lányka szótlanul állott meg a torony fala alatt. Testét reszketegség fogta el, lelkének bátorsága azonban legkevésbbé sem csökenhetett. És felesé : — Köszönöm. Elvégeztem, mi teendőm volt. Fekete Lőrinc uram éhes szemeket vetett, majd a kezébe került áldozatra, még inkább a földuzzadt bőrzsákokra, melyeknek tartalmát gyaníthatta. Mielőtt azonban kezeit a kész prédára nyújtaná, néhány közönyös szót akara előbocsátani. Épen mint az útonállók szokták , kik elsőbben köszöntik az utast, aztán megkérdik hányt az óra, s csak azután kezdenek erőszakos támadásukhoz. — Nem resz gondolat Kassai István uramtól— mondá erőtetett elméncséggel — ő kegyelme csöndesen ül Magyarország valamelyik falujában a besütött kandaló mellett; leányát pedig beküldi, hogy az, elásott kincseit megkezdje apródonként hazahordani. Ismét rövid szünet következik, mialatt a lányka talán arról gondolkodott, feleljen ezen embernek, vagy nem ? S aztán nem tagadhatva meg magától azon elégtételt, hogy legalább meg ne mondja menyire haladott elő eddig munkájában, mondá: — Nagyon elkésett észrevételével Fekete Lőrinc uram, mert ezúttal már utójára vagyok itt. Istennek hála, túl vagyok a nehezén, s most csak e maradék volt még hátra. Itélőmester uram, ki e válaszra nem volt egészen elkészülve, dühében fölfutta magát; kapzsi szemeket vetett a bőrzsákokra, mintha azok terjedelméből a tartalom menyiségét akarná kiszámítani. Úgy viselé magát, mint valami károsodott, ki csak most veszi először eszébe, hogy kiraboltatott. Aztán hivatalos szigort színlelve mondá : — Szép történetecskének jövök nyomába. Kisasszonyom itt rút kelepcébe véré magát, ha csakugyan merészlette volna ujjaival az ország közvagyonát érinteni. — Lelkiismeretem nem vádol; e pénz atyám sajátja. — Csalódik kisasszonyom. Azon perctől kezdve , hogy elárulta hazáját Kassai uram, mindene, mivel biit, az ország törvényes és sérthetlen tulajdona lett. S bízom is benne, miszerint még van e földön igazság, s ő nagysága kegyes fejedelmünk birandanyi hatalommal, és befolyással, hogy birodalma közkincstárának ilyetén vakmerő megkárosítóit, a határokon túl is utolérheti. — Kisértse meg e nagysága, ha jónak látja. —■ Nem fogunk elmaradni keresetünkkel. Közös ügye ez minden szomszéd hatalmaknak , hogy az idegen vagyonnal átszökött menekvőket egymás kezébe visszaszolgáltassák. Veszedelmes merénylet az eféle kalandorkodás, s utoljára is nem tudom, ha nem leszek e kénytelen , kisasszonyomat, mint tetten kapatott vétkest, azonnal elfogatni , s mint foglyot őrizet alatt a városba küldeni. Itélőmester uram nagyot pislantott, várván mi lesz fenyegető szónoklatának hatása. A lányka mosolyogva felelt: — Amint tetszik; úgy hiszem azonban Fekete Lőrinc uram meg fogja előbb gondolni, mit cselekedni akar. Nem tudnám, miben kellene kétkednem , midőn ezzel csak hivatalos kötelességemet teljesítem. Fekete Lőrinc uramnak több oka van félni Fejérvárott az én jelenlétemtől, mint nekem e fenyegetésektől. — Meg kell vallanom, igen kiváncsivá tesz, kisasszonyom, beszédével. Ám hivassa itélőmester uram poroszlóit, ha szüksége lesz Fejérvárott tanúra, ki elbeszélhesse, miként lopózkodott be kegyelmed hamis kulcsokkal atyám házába, hogy ott némely elfogott leveleit megégethesse. — Ha elégethettem leveleimet, a bizonyság ellenemben csak anyit nyomhat, mint azon megmaradt csekély hamu, melyet tenyerembe vehetek, s egy fuvallatomra szétszórhatok a levegőben. — Járul hozzá más is. Tanú vagyok reá, hogy kegyelmed az öreg Horváth Ádámot orozva meggyilkolta. — Ki mondhatná ezt szemembe ? — Én, és atyám jelen voltunk, midőn Fekete Lőrinc uram a tett végrehajtás után a meggyilkolt hajlékából eltávozott. Az itélőmester nevetni kezdett, hogy hahotásra az ég boltozait meghallanának. És mondá: — Na hiszen, meglátszik kisasszonyom okoskodásán, hogy Erdélyben nem tanítják a fehér népet törvényre. Láttak engem a meggyilkoltnak hajlékából kijönni ? Nagyon jól van. Én pedig láttam másokat oda bemenni. Az lesz tehát a kérdés, kinek van igaza. Azoknak-é, kik a meggyilkolttól titkaik felfedeztetését féltették ? Vagy nékem, ki éjét nappallá teszek, s otthon Kassai István uram majorházát kövenként, és tőből széthányattam, csakhogy az ország kétségtelen tulajdonát még a föld sötét gyomrából is felkutathassam. — Próbálja meg, Fekete Lőrinc uram, s bocsássa ügyünket vizsgálatra, a törvényekbe. — Nem folytatom tovább e vitát,hanem csak anyit mondok hozzá befejezésül: Térjen ki utamból, kisasszonyom; menjen ki Erdélyből, mig ideje van ; mig mások is észre nem vették jelenlétét; nehogy megkötve legyek , s azt kelljen cselekednem, mit elnézésből, s puszta jó akaratomból örömest elmúlasztani óhajtanék. — Fekete Lőrinc uram tanácsa, mindenben megegyezik saját szándékommal. — Azért ha nem állja írtamat kegyelmed, felszedem a mi atyám sajátja ; elővezetem paripámat, s aztán többé soha se lássuk egymást. — Nem akadályozom kisasszonyom elmenetelét. E pénznek azonban itt kell maradni. Hűséget esküdtem fejedelmemnek, s az országnak kötelességemet meg nem szeghetem. — Ezen esetben nem mozdulok helyemből. Atyám igaz keresményéhez csak holttestemen át vezet az út. Az itélőmester vállat vont, s nevetve felelé: — Holttestemen át minő elkoptatott szóbeszéd! mintha bizony szükségem volna rá, hogy egy erőtlen leány ellenében kardot rántsak. — A hetven éves öreg ember, kit meggyilkolt Fekete Lőrinc uram, nálamnál is kevésbbé védhette magát. — Kisasszonyom engem olyasmire kényszerit, mihez különben nem volna kedvem. — Mindegy. E pénzt élve át nem adom. Az itélőmestert csaknem mulattatni kezdé e küzködés, s mondá : — Élve . . . élve! mindig ezen izetlen szószaporitás. Ki beszél itt vérről, halálról ? midőn ha célomhoz akarok jutni, elég lesz rá, ha karon kapom az ilyen makrancoskodó gyerkőcét, s egy hajtásra félredobom utamból legalább húsz lépésnyire. Ezzel mégis indult, hogy fenyegetését teljesítse. A lányka anélkül, hogy haszontalanul segítségért sikoltott volna, mint társnői közöl tán százan is teendték, hirtelen lehajlott a földre s ingerültségében egy olyan követ kapott föl, hogy máskor ily nagyságút tán helyéből se tudott volna kimozdítani. És várta ellenét, hogy amint az közeledik, a támadót mellbe sújtsa. . . (Folytatása következik.)