Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-03-26 / 69. szám

Hogy azonban boszúja kéjét teljes mértékben élvezhesse, elhatá­­rozá magában, hogy bevárja, míg csordultig telik meg a pohár. Mérsékli tehát hevét. Visszahúzódik az omladványok közé, s oda vonta magát egy csonka oszlop mellé, honnan mindent láthatott, és hallhatott. Kiváncsi lévén, miként fog e jelenet a lányka, s egykori visszautasított kérője között megkezdődni. Mert hogy miként fog végződni, azt ifjú uram úgy is előre tudta. Figyelt. A következő percben már észrevehette miként vndorul­­nak föl itélőmester uramnak eddig oly fanyar kifejezésű vonásai, mi­ből a lesbenálló ifjú eltalálhatta, hogy épen e pillanatban kellett a lánykának a toronyszoba nyílását elhagyni, s ott a kőrakás szétszórt darabjainak ellenében megjelenni. A bárány szemközt állott a farkassal, az angyal az ördöggel. XX. Azonnal lehet­ hallani beszédüket. Fekete Lőrinc uram vastag, s elhízott ajkai megnyilanak. Egész sor foga kifehérlett nemtelen örömet eláruló vonásai közül. És mondá: — Egy kicsit nehéz munka lesz ez, ilyen gyöngéd alkotású kisasszonykának. Talán nem volna szerénytelenség tőlem, ha bátor­kodnám segítségemet fölajánlani"? Néhány másodpercnyi csönd állt be. A meglepetett lányka szótlanul állott meg a torony fala alatt. Testét reszketegség fogta el, lelkének bátorsága azonban legkevésbbé sem csökenhetett. És felesé : — Köszönöm. Elvégeztem, mi teendőm volt. Fekete Lőrinc uram éhes szemeket vetett, majd a kezébe került áldozatra, még inkább a földuzzadt bőrzsákokra, melyeknek tartal­mát gyaníthatta. Mielőtt azonban kezeit a kész prédára nyújtaná, né­hány közönyös szót akara előbocsátani. Épen mint az útonállók szok­ták , kik elsőbben köszöntik az utast, aztán megkérdik hányt az óra, s csak azután kezdenek erőszakos támadásukhoz. — Nem resz gondolat Kassai István uramtól­— mondá erőtetett elméncséggel — ő kegyelme csöndesen ül Magyarország valamelyik falujában a besütött kandaló mellett; leányát pedig beküldi, hogy az, elásott kincseit megkezdje apródonként haza­hordani. Ismét rövid szünet következik, mialatt a lányka talán arról gondolkodott, feleljen­ ezen embernek, vagy nem ? S aztán nem tagadhatva meg magától azon elégtételt, hogy leg­alább meg ne mondja menyire haladott elő eddig munkájában, mondá: — Nagyon elkésett észrevételével Fekete Lőrinc uram, mert ezúttal már utójára vagyok itt. Istennek hála, túl vagyok a nehezén, s most csak e maradék volt még hátra. Itélőmester uram, ki e válaszra nem volt egészen elkészülve, dühében fölfutta magát; kapzsi szemeket vetett a bőrzsákokra, mintha azok terjedelméből a tartalom menyiségét akarná kiszámítani. Úgy viselé magát, mint valami károsodott, ki csak most veszi először eszébe, hogy kiraboltatott. Aztán hivatalos szigort színlelve mondá : — Szép történetecskének jövök nyomába. Kisasszonyom itt rút kelepcébe véré magát, ha csakugyan merészlette volna ujjaival az ország közvagyonát érinteni. — Lelkiismeretem nem vádol; e pénz atyám sajátja. — Csalódik kisasszonyom. Azon perctől kezdve , hogy elárulta hazáját Kassai uram, mindene, mivel biit, az ország törvényes és sérthetlen tulajdona lett. S bízom is benne, miszerint még van e föl­dön igazság, s ő nagysága kegyes fejedelmünk birand­anyi hatalom­mal, és befolyással, hogy birodalma közkincstárának ilyetén vak­merő megkárosítóit, a határokon túl is utolérheti. — Kisértse meg e nagysága, ha jónak látja. —■ Nem fogunk elmaradni keresetünkkel. Közös ügye ez minden szomszéd hatalmaknak , hogy az idegen vagyonnal átszökött menek­­vőket egymás kezébe vissza­szolgáltassák. Veszedelmes merénylet az eféle kalandorkodás, s utoljára is nem tudom, ha nem leszek e kény­telen , kisasszonyomat, mint tetten kapatott vétkest, azonnal elfo­gatni , s mint foglyot őrizet alatt a városba küldeni. Itélőmester uram nagyot pislantott, várván mi lesz fenyegető szónoklatának hatása. A lányka mosolyogva felelt: — A­mint tetszik; úgy hiszem azonban Fekete Lőrinc uram meg fogja előbb gondolni, mit cselekedni akar. Nem tudnám, miben kellene kétkednem , midőn ezzel csak hivatalos kötelességemet teljesítem. Fekete Lőrinc uramnak több oka van félni Fejérvárott az én jelenlétemtől, mint nekem e fenyegetésektől. — Meg kell vallanom, igen kiváncsivá tesz, kisasszonyom, beszédével. Ám hivassa itélőmester uram poroszlóit, ha szüksége lesz Fejérvárott tanúra, ki elbeszélhesse, miként lopózkodott be kegyel­med hamis kulcsokkal atyám házába, hogy ott némely elfogott le­veleit megégethesse. — Ha elégethettem leveleimet, a bizonyság ellenemben csak anyit nyomhat, mint azon megmaradt csekély hamu, melyet tenye­rembe vehetek, s egy fuvallatomra szétszórhatok a levegőben. — Járul hozzá más is. Tanú vagyok reá, hogy kegyelmed az öreg Horváth Ádámot orozva meggyilkolta. — Ki mondhatná ezt szemembe ? — Én, és atyám jelen voltunk, midőn Fekete Lőrinc uram a tett végrehajtás után a meggyilkolt hajlékából eltávozott. Az itélőmester nevetni kezdett, hogy hahotásra az ég boltozait meghallanának. És mondá: — Na hiszen, meglátszik kisasszonyom okoskodásán, hogy Er­délyben nem tanítják a fehér népet törvényre. Láttak engem a meg­gyilkoltnak hajlékából kijönni ? Nagyon jól van. Én pedig láttam másokat oda bemenni. Az lesz tehát a kérdés, kinek van igaza. Azok­­nak-é, kik a meggyilkolttól titkaik felfedeztetését féltették ? Vagy nékem, ki éjét nappallá teszek­, s otthon Kassai István uram major­házát kövenként, és tőből széthányattam, csakhogy az ország kétség­telen tulajdonát még a föld sötét gyomrából is felkutathassam. — Próbálja meg, Fekete Lőrinc uram, s bocsássa ügyünket vizs­gálatra, a törvény­ek­be. — Nem folytatom tovább e vitát,hanem csak anyit mondok hozzá befejezésül: Térjen ki utamból, kisasszonyom; menjen ki Erdélyből, mig ideje van ; mig mások is észre nem vették jelenlétét; nehogy meg­kötve legyek , s azt kelljen cselekednem, mit elnézésből, s puszta jó akaratomból örömest elmúlasztani óhajtanék. — Fekete Lőrinc uram tanácsa, mindenben megegyezik saját szándékommal. — Azért ha nem állja írtamat kegyelmed, felsze­dem a mi atyám sajátja ; elővezetem paripámat, s aztán többé soha se lássuk egymást. — Nem akadályozom kisasszonyom elmenetelét. E pénznek azonban itt kell maradni. Hűséget esküdtem fejedelmemnek, s az or­szágnak­­ kötelességemet meg nem szeghetem. — Ezen esetben nem mozdulok helyemből. Atyám igaz keres­ményéhez csak holt­testemen át vezet az út. Az itélőmester vállat vont, s nevetve felelé: — Holt­testemen át­ minő elkoptatott szóbeszéd! mintha bi­zony szükségem volna rá, hogy egy erőtlen leány ellenében kardot rántsak. — A hetven éves öreg ember, kit meggyilkolt Fekete Lőrinc uram, nálamnál is kevésbbé védhette magát. — Kisasszonyom engem olyasmire kényszerit, mihez különben nem volna kedvem. — Mindegy. E pénzt élve át nem adom. Az itélőmestert csaknem mulattatni kezdé e kü­zködés, s mondá : — Élve . . . élve! mindig ezen izetlen szószaporitás. Ki beszél itt vérről, halálról ? midőn ha célomhoz akarok jutni, elég lesz rá, ha karon kapom az ilyen makrancoskodó gyerkőcét, s egy hajtásra félredobom utamból legalább húsz lépésnyire. Ezzel mégis in­dult, hogy fenyegetését teljesítse. A lányka a­nélkül, hogy haszontalanul segítségért sikoltott vol­na, mint társnői közöl tán százan is teendték, hirtelen lehajlott a föld­re s ingerültségében egy olyan követ kapott föl, hogy máskor ily nagy­ságút tán helyéből se tudott volna kimozdítani. És várta ellenét, hogy amint az közeledik, a támadót mellbe sújtsa. . . (Folytatása következik.)

Next