Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-04-08 / 79. szám
314 — Nem nevezett-e a kisasszony testvérjének, szólt a legény viszszafordulva, lehetnék-e e nevezetre érdemetlen ? s e szavakkal eltűnt. — Oh, mily nemes szív, mily mély érzelem lakik a természet ez egyszerű gyermekében! susogá az ifjú hölgy, elérzékenyblten tekintve a tározó után. Áldd meg őt jó isten ! V. Több hó telt el az elmondottak után. Marci megtartotta Bartának adott szavát: érdemessé tette magát az ifjú hölgy szives bánásmódjára, testvéri nevezetére. A lánykát ritkán látható, ki ha nem kevésbbé nyájas is, de viszszavonultabb len s kevés mulatságban vett részt. De ha találkozott olykor vele az ifjú, mindig szelid mosolylyal fogadta köszöntését, s néha néhány nyájas szót is váltott vele. S a természet egyszerű fiának volt anyi gyöngédsége, hogy nem terhelé Bertát gyakori megjelenésével, habár minden boldogsága, öröme abban állott, ha csak távolról is látható őt, vagy legalább ablakát. S igy téve, hogy gyakran késő este, midőn az egész falu csendes volt, belopódzott az éji legelőről, csak hogy a tiszttartó ház egyik félreeső ablakát, hol még világ derengett, megláthassa, s hol olykor a fehér függönyön keresztül egy árnyat is vélt kivehetni. Órákig képes volt az átelleni nagy akácfa alatt állni, szemeit le nem vonva az ablakról, míg az el nem sötétedett. Aztán nehéz sóhajjal, de könnyűű kebellel lassan ballagott vissza lovaihoz, csendesen dalolva vagy furulyázva Berta kedves dalait; azokat a keserves szép nótákat, melyek hallatára a szív gyönyörben , fájdalomban úszik, s még ajkunk mosolyog, a könytelt szemek az eget keresik. E mellett a nyári időszakkal járó mezei munkák is némi elszóródást nyújtanak a rendtartó dologszerető fiatal gazdának, ki egész szenvedélylyel adá oda magát szorgalmának. S igy szinleg nyugodtnak, némileg gyógyúltnak látszék lenni, s a jószivü Rózsi asszony örömmel mondá a részvéttel tudakoló Bertának, hogy az a szegény fiú majd csak kivergődik bajából. S az ifjú hölgy megnyugtatva, vigasztalódva a derék ifjú kedélyállapota fölött, mindig könyebbült szívvel hagyá el a kocsmárosnét. Szegény lányka jószívűsége, mások iránti részvéte elfeledteté vele olykor önsorsa fölötti aggodalmát, amire nem kevés oka volt, ha szerelmére , jövőjére gondolt. Kedvese , Pataki Lajos, egy derék becsületes szorgalmas, de vagyontalan árva ifjú, ki iskoláit végezve egy pártfogó ajánlatára alkalmazva jön ugyan egy hivatalnál, de még nem ismerve képességét, haszonvehetőségét az alig 20 éves — fiatal embernek — fizetés nélkül. (Folytatása következik.) TERÉZ: Achard beszélje. (Folytatás.) Midőn az est elérkezett, egészen szomorúan haladt a kert felé! Alig ért a kapuhoz, Teréz már eléje szaladt s megragadván kezeit, igy szólt: tehát te is elutazol, te is elhagysz engem ? ! — Ki mondta azt neked ? Kérdé Gérard élénken. — Senki sem mondta, hanem én mégis tudom ! Erre fejét ismét kezeibe vette, — ezt szokta tenni, valahányszor szenvedett. — Egy ismeretlen hang súgta azt nekem álmaimban — folytatá — különben az első naptól kezdve sejtettem már, midőn viszont láttalak. Tehát már mindenki elutazik, mindenki elhagy engem ? ! Úgy látszott ezen gondolat nagyon meghatotta. —- Igen — folytatá, mintha csak magával beszélt volna — első Rudolfom is elutazott, most meg a második is elmegy,-------mind, mind elhagynak ! —• — s csak én maradok ! Ha tudnák menyire fáj ez én nekem! mintha mindig él volna körülöttem. Nehéz könyek gördültek le arcáról, de ő azt nem is vévé észre. Mélyen maga elé bámult. A langy esti szellő meg megcsörteté a fák leveleit. Végre fölemelé fejét s keserűen mosolygott. — Lám! a szellő is sir velem együtt! szólt fájdalmasan. Erre elhagyta Gérardot s egyedül bolyongott a kert fasoraiban. Meglátszott a benső fájdalom szép vonásain. Gérard nem merte követni, szerette volna ugyan vigasztalni, de nem akart hazudni. Azért inkább elhallgatott, félvén, hogy valami véletlenül kibocsátott szóval még inkább növelné Teréz fájdalmát. Pár perc múlva visszatért Teréz Gérardhoz. Miután elutazol — szólt — egy kis médaillont fogok neked adni, melyben arcképem van, — azt mondják nagyon jól vagyok találva. Azonban ígérd meg, hogy sohasem fogsz tőle elválni ? — Esküszöm! szólt ünnepélyesen Gérard. Vigyázz rá! mert ha elveszíted, avagy elajándékozod, azt én meg fogom érezni.------- akkor meg fogok halni ! Látszott szemei fényéből s hangjáról, hogy lázas állapotban van , Gérard meg fogá forró kezecskéit. — Miért babonáskodol ? — szólt Gérard mosolyra erőltetvén ajkait — azt hiszed hogy egy arcképtől függhet az élet ? — Oh ! vannak dolgok, miket te nem tudsz s nem is érthetsz Nekem megvolt Rudolf arcképe; minden reggel legelőször is hozzá siettem, üdvözöltem, beszélgettem vele, mintha csak látott s hallott volna. Egy reggel a földön találtam , midőn leesett, keretéhez hozzá ért a tűz, s a vászonnak felét megemésztik a lángok. Szivem összeszorult, — s iszonyú sejtelmek támadtak bennem ! Ezen nap óta nem beszéltek többé róla ; ezen nap óta érzem ezt a nehéz főfájást, mitől nem tudok szabadulni. Te megérkeztél, •—• — s én még sem gyógyultam meg egészen ! Erre elhagyá Gérardot, a házhoz futott s onnan pár perc múlva egy kis médaillonnal tért vissza, mely kék szalagra volt fűzve. — Itt van, tedd el, — s vigyázz rá ! Ajkaimon nem látsz többé mosolyt, azonban ne aggódjál, — szivem nem változott. A kék szalagot gyöngéden Gérard nyakába téve, s megfogván kezeit, csendesen felvezeté a salonba, hol Mme. Lubner támlányában olvasgatott. Lázas izgatottsága következtében egészen kipirult Teréz különben halvány arca. Leült a zongorához s elkezdé énekelni Schubert Marguerite au rouet-ját, először csak lassan, de utóbb oly tűzzel, oly lelkesedéssel, hogy Mme. Lubner bámulatában kiejté a könyvet kezeiből s igy szólt súgva Gérardhoz : úgy hiszem, eszméletre fog majd nemsokára térni! Nem tudom mit csinált volna Gérard, ha pár nap múlva nem kapott volna levelet barátjától, Parisból, melyben azt írták neki, hogy azon vállalat, melybe minden vagyonát fekteti, nagyon veszélyes állapotban van. Ha tehát nem akarja elveszteni vagyonát, jöjjön rögtön vissza Párisba. Gérard nem habozott többé, s elhatározta, hogy vissza fog menni. Teréz megérezte elhatározását. Bármenyire ragaszkodott is Terézhez, nem lehetett máskép, nem élhetett vissza a leány álomszerű csalódásával, s hogy vehette volna el Rudolf nevében ? Az órát sem várta meg, rögtön oda sietett, mint az olyan ember, ki fél, hogy ha nem végez rögtön, még megváltoztatja szándékát. Teréz még akkor delejes álomba volt merülve, azonban csakhamar felébredt s Gérard karjai közé rohant. — Tudtam, hogy el fogsz hagyni, de azt még sem hittem, hogy ily hamar! Pár percnyi csönd állt be; Teréz fejét Gérard vállára hajtá . Gérard érezhető keblen Teréz szivének lázas dobogását. — Tehát isten veled!... isten veled!... _ Minek e búcsú ? — szólt gyorsan belevágva Gérard — hisz én vissza fogok térni, még pedig a legrövidebb idő múlva! — Soha, soha! szólt Teréz fejét csóválva. — Azt hiszed tán, hogy el tudnálak valaha felejteni ? — Nem tudom, elfelejtesz-e, — de hogy nem fogsz visszajönni, — azt bizonyosan tudom! s szomorúan csüggeszté le fejét. Gérard gondolkozóba esett: várjon visszamenjen-e Párisba ? szeretett volna itt maradni, avagy elvenni Terézt, s elvonulni a világtól , hogy egyedül csak neki élhessen! de hát szereti-e őt Teréz s nem-e valakit mást szeret ő benne ? — Legalább ígérd meg, hogy örökre fogsz szeretni! ■ szólt Teréz fájó hangon — azt könnyen megteheted s nekem oly jól esik azt hallanom! Erre elővevé kis ollóját s levagdalá ruhájáról a kék szalagokat. (Folytatása következik.)