Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-01-13 / 9. szám

34 összegével Pesten bérelt egy kisebb vendéglőt, és mindig azt mondo­gatta , hogy lesz még neki alkalma elmenni a nagyságos asszonyhoz, hogy öröme, vagy bánatában részvétét kifejezhesse. Ezekről mit sem tudott a szelid Ernő, így bár előtte nem volt szokatlan jelenet, de még sem sejthető magának anyja heves fölin­­dúlását; szőrnit kebellel kiséré annak ingerült lépteit, ki hosszas hall­gatás után végre ismert szigorú hangján újra megszólalt. — Kivánom, hogy a legúribb ízléssel válaszd gyászodat, édes, megható arcot igyekezzél ölteni, mert ebédre a főváros legkeresettebb ifját várom vendégül, kihez jogom van legszebb reményeimet, leg­merészebb terveimet fűzni. Igyekezzél legalább rokonszenvet kelteni, vagy legalább gyávaságod iránti szánalmat, szóval, hogy ne légy gyűlölt előtte. A többi az én gondom. A hirtelen távozó Vadasné léptei elhangzottak, s Erne hangos zokogásban tört ki. (Folytatása következik.) EGY GALAMB TÖRTÉNETE. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) Ön tudja, hogy atyám Párisban a királynál volt. Két társalgó nővel elutaztam azon ürügy alatt , hogy nagynénémet látogatom meg, ki rendfőnöknő volt Saint-Ponsban, valóban pedig azért, hogy köze­lebb legyek az események színhelyéhez, hová ön is szerepelni ment. Nyolc napra volt szükségem, hogy azon térségen keresztül jus­sak , mely Valencet Saint-Ponstól elválasztja. Augustus 20-ám értem a zárdába. Bármily kevéssé szokták is a szét nénék ma­gukat a körülöttük történő világi ügyekbe avatni, mégis eléggé fonto­sak voltak az események arra, hogy a társalgás tárgyát képezzék, s a szolgák újság után tudakozódjanak. íme mit beszéltek : Hogy a király testvére orleansi Gaston Montmorency herceggel egyesült és 2000 embert vezetett hozzá, kiket a trevesi herceg­ségben szedett, ezek Montmorency herceg négy ezer emberével egye­sülve, hat ezer főnyi sereget képeztek. Ezen hat ezer emberrel tartó Lód­évet, Albit, Urest, Alaist, Lunelt és Saint-Ponst, hol én valók. N­i­m­e­s, Toulouse, Carcassone és Beriers, jóllehet protestáns né­pességű helyek , vonakodtak hozzá csatlakozni. Azt is említék, hogy két hadsereg indul Montmorency hada ellen. Egyik Saint-Pons felöl Schömberg tábornok vezérlete alatt. A bibornok szükségesnek tartá­a többek közt, hogy XIII. Lajos a csata színhelyéhez közeledjék, és ő mint állíták Lyonba érkezett. Egy Valenceből hozzám érkezett levél nemcsak megerősíti ezen híreket, hanem azt is tudatá, hogy atyám, Lautrec báró Vele van. E levél egyenesen atyámtól jött. Közlé velem a közte s régi barátja Pontis gróf közt létrejött elhatározást, mely abból állott, hogy a barátság és rokonság kötelékeit, melyek a két házat egyesiték, Pontis gróffal­ egybekelésem által, még szorosabban összefűzzék. Mint emlékszem, már szólottam önnek e házassági tervről, s akkor azt mondá ön: Engedjen még három hónapot; e három hónap alatt nagy dolgok mehetnek végbe, melyek a sorson változtathatnak. Engedjen még három hónapot és én Lautrec bárótól megkérem kezét. A lélekfájdalomhoz, melyet a fölött éreztem, hogy ön azok közt volt, kiket atyám párttitoknek nevezett, e­lárult a félelem, midőn láttam ama gyűlöletet, mely az ön, s atyám háza között támadt, ki oly hű és derék szolgája vala a királynak , ki a bibornokot és őt egy és ugyanazon bámulatban téveszté össze, és a ki legalább egyszer el­mondta napjában azt, mit a király hetenkint mondott, hogy t. i. ki a bibornokot nem szereti, nem szereti a királyt. Augusztus 23-án egy rendelet jelent meg, mely a Montmorency herceget minden hivatalától s méltóságától megfosztottnak nyilvánitá, javainak elkobzását renddé és a toulousei parliamentnak meg­­hagyá, hogy kezdje meg ellene a vizsgálatot. Másnap ama hír terjedt el, hogy hasonló határozat jelent meg Önre, mint királyfira és Rieux úrra nézve is. Képzelheti mint remegett szegény szívem e hírekre. Augusztus 24-kén a bíbornok egyik hírnökét láttam Saint- P­o­n­s -­n keresztül menni, kinek mint mondák, az volt a föladata, hogy Montmorency hercegnek békeajánlatot tegyen. Nagy­nénémtől kinyerem, hogy frissítőket ajánla neki. Ő el­fogadta s pár percig késett a beszélgetéssel. Kérdezősködtem tőle, és meggyőződtem róla, hogy a­mit beszéltek igaz volt. Ennek követ­keztében remélni kezdettem. E reményem még inkább növekedett, midőn hallom, hogy a noibannei érsek , Montmorency meghitt barátja, ugyanazon cél­tól , hogy a hercegtábornokot fegyverletételre bírja, Carcasso­ne­b­a utazott. Az ajánlatok, melyeket a lenguedoci kormányzó­nak előterjesztendő vala, mint h­irték, nemcsak elfogadhatók, hanem becsületét és javát illetőleg előnyösek is voltak. Csakhamar azon hír terjedt el, hogy a hercegtábornok mindent visszautasított. Mi önt illeti, — mert láthatja, hogy sokat beszéltek önről, mi rám nézve egyik oka volt a rettegésnek és vigasznak, — azt mondák, hogy ön a bibornoktól egy sajátkezűleg irt levelet kapott, de ön azt felelte, hogy szavát már rég a Monsieur­nak adta, és hogy egye­dül az adhatja azt vissza. Ah­­­a hitvány és önző, nem adta vissza ön szavát. Augustus 29-én tudtuk meg, hogy Schamberg és Montmorency hadai egymással szemközt állanak. Azonban az öreg tábornok nem feledé, hogy Richelieu csak minister, és minthogy a király is ember, tehát mégis halhat. Akkor, ki ellen ő indult trónörökös és Franciaor­szág királya. Tehát új egyezkedést kezdett, és Carolet kü­ldé el alkudozni. Mi mindezt tudtuk. Lelkem minden reményen csüggött, mely azt égbe emelé. Aggódva vártam Montmorency végválaszát. Vagy kétségbeesésből, vagy elbizakodottságból, a szerencsétlen önvitézségében bízva , mint ön is tudja, azt válaszolá: „Előbb harcoljunk, majd a csata után alkudozhatunk!“ Ettől fogva minden kedvező kimenetel iránti reményem elve­szett , és mivel önnek Montmorency egy győzelme egyedüli üdve volt, elfeledem gyermeki, elfeledem alattvalói kötelességemet, s az oltár zsámolyához borulva könyörögtem a seregek urának, hogy tekintsen le kegyelmesen a v­a 11 e n­ó i hősre, s az J o­r y hős fiára. E perctől fogva még csak egy tudósítást vártam a csatáról. Oh ! September elsején este öt órakor megérkezett a borzasztó, szerencsétlen, s a kétségbeejtő hír. A csata elveszett; a herceg-tábornok fogságba esett, és önről azt mondák némelyek, hogy halálosan megsebesült, mások pedig, hogy meghalt! Nem tudakozódtam tovább ; a kertészt hivatám, kit részemre, már előbb megnyertem. Meghagyom neki, hogy két lóról gondoskod­jék, s engem az éj beálltával a kert ajtónál várjon. Az éj elérkezett, lementem, lóra ültünk s hosszasan nyargaltunk a hegyek alatt, néhány patakon átmentünk, Laviniere falucskát balra hagytuk, és este nyolc órakor Cannesbe értünk. Lovam megsértette magát, sántított, tehát ujjal cseréltem föl s ez idő alatt némi újságokat gyűjtöttem. Azt mondák Montmorency meghalt, Rieux szinte. Önről a hírek még mindig ingadoztak: némelyek azt álliták, hogy meghalt, mások, hogy halálosan megsebesült. Ha halálosan sebesült, szemeit akarom lezárni; ha meghalt, szemfödéllel letakarni. Cannesból fél kilenckor indultunk, minden út nélkül a mezőségen keresztül; a kertész s a i­s a c-i volt, s igy ismeré a tájat. Egyenesen Montolieu felé tartunk. Az idő egészen hasonló volt ahoz, melyben egymástól elváltunk; az égen sötét felhők száguldoztak, a vihar sivitott az olajfák közt; a nehéz fojtó szél időnkint csillapult, és függélyesen engedé lehullani az esőcseppeket; az ég dörgött Castelnaudaig mögött. M o n t o r i e u-n csak átnyargalunk, anélkül, hogy megállót­ta volna. E kis város előtt találkozunk Schömberg előőreivel. Ismétlem kérdéseimet. A csata délelőtt 11 órakor vette kezdetét, s körülbelül egy óráig tartott, alig estek el százan. (Folytatása következik.)

Next