Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-01-13 / 9. szám
34 összegével Pesten bérelt egy kisebb vendéglőt, és mindig azt mondogatta , hogy lesz még neki alkalma elmenni a nagyságos asszonyhoz, hogy öröme, vagy bánatában részvétét kifejezhesse. Ezekről mit sem tudott a szelid Ernő, így bár előtte nem volt szokatlan jelenet, de még sem sejthető magának anyja heves fölindúlását; szőrnit kebellel kiséré annak ingerült lépteit, ki hosszas hallgatás után végre ismert szigorú hangján újra megszólalt. — Kivánom, hogy a legúribb ízléssel válaszd gyászodat, édes, megható arcot igyekezzél ölteni, mert ebédre a főváros legkeresettebb ifját várom vendégül, kihez jogom van legszebb reményeimet, legmerészebb terveimet fűzni. Igyekezzél legalább rokonszenvet kelteni, vagy legalább gyávaságod iránti szánalmat, szóval, hogy ne légy gyűlölt előtte. A többi az én gondom. A hirtelen távozó Vadasné léptei elhangzottak, s Erne hangos zokogásban tört ki. (Folytatása következik.) EGY GALAMB TÖRTÉNETE. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) Ön tudja, hogy atyám Párisban a királynál volt. Két társalgó nővel elutaztam azon ürügy alatt , hogy nagynénémet látogatom meg, ki rendfőnöknő volt Saint-Ponsban, valóban pedig azért, hogy közelebb legyek az események színhelyéhez, hová ön is szerepelni ment. Nyolc napra volt szükségem, hogy azon térségen keresztül jussak , mely Valencet Saint-Ponstól elválasztja. Augustus 20-ám értem a zárdába. Bármily kevéssé szokták is a szét nénék magukat a körülöttük történő világi ügyekbe avatni, mégis eléggé fontosak voltak az események arra, hogy a társalgás tárgyát képezzék, s a szolgák újság után tudakozódjanak. íme mit beszéltek : Hogy a király testvére orleansi Gaston Montmorency herceggel egyesült és 2000 embert vezetett hozzá, kiket a trevesi hercegségben szedett, ezek Montmorency herceg négy ezer emberével egyesülve, hat ezer főnyi sereget képeztek. Ezen hat ezer emberrel tartó Lódévet, Albit, Urest, Alaist, Lunelt és Saint-Ponst, hol én valók. Nimes, Toulouse, Carcassone és Beriers, jóllehet protestáns népességű helyek , vonakodtak hozzá csatlakozni. Azt is említék, hogy két hadsereg indul Montmorency hada ellen. Egyik Saint-Pons felöl Schömberg tábornok vezérlete alatt. A bibornok szükségesnek tartáa többek közt, hogy XIII. Lajos a csata színhelyéhez közeledjék, és ő mint állíták Lyonba érkezett. Egy Valenceből hozzám érkezett levél nemcsak megerősíti ezen híreket, hanem azt is tudatá, hogy atyám, Lautrec báró Vele van. E levél egyenesen atyámtól jött. Közlé velem a közte s régi barátja Pontis gróf közt létrejött elhatározást, mely abból állott, hogy a barátság és rokonság kötelékeit, melyek a két házat egyesiték, Pontis gróffal egybekelésem által, még szorosabban összefűzzék. Mint emlékszem, már szólottam önnek e házassági tervről, s akkor azt mondá ön: Engedjen még három hónapot; e három hónap alatt nagy dolgok mehetnek végbe, melyek a sorson változtathatnak. Engedjen még három hónapot és én Lautrec bárótól megkérem kezét. A lélekfájdalomhoz, melyet a fölött éreztem, hogy ön azok közt volt, kiket atyám párttitoknek nevezett, elárult a félelem, midőn láttam ama gyűlöletet, mely az ön, s atyám háza között támadt, ki oly hű és derék szolgája vala a királynak , ki a bibornokot és őt egy és ugyanazon bámulatban téveszté össze, és a ki legalább egyszer elmondta napjában azt, mit a király hetenkint mondott, hogy t. i. ki a bibornokot nem szereti, nem szereti a királyt. Augusztus 23-án egy rendelet jelent meg, mely a Montmorency herceget minden hivatalától s méltóságától megfosztottnak nyilvánitá, javainak elkobzását renddé és a toulousei parliamentnak meghagyá, hogy kezdje meg ellene a vizsgálatot. Másnap ama hír terjedt el, hogy hasonló határozat jelent meg Önre, mint királyfira és Rieux úrra nézve is. Képzelheti mint remegett szegény szívem e hírekre. Augusztus 24-kén a bíbornok egyik hírnökét láttam Saint- Pons -n keresztül menni, kinek mint mondák, az volt a föladata, hogy Montmorency hercegnek békeajánlatot tegyen. Nagynénémtől kinyerem, hogy frissítőket ajánla neki. Ő elfogadta s pár percig késett a beszélgetéssel. Kérdezősködtem tőle, és meggyőződtem róla, hogy amit beszéltek igaz volt. Ennek következtében remélni kezdettem. E reményem még inkább növekedett, midőn hallom, hogy a noibannei érsek , Montmorency meghitt barátja, ugyanazon céltól , hogy a hercegtábornokot fegyverletételre bírja, Carcassoneba utazott. Az ajánlatok, melyeket a lenguedoci kormányzónak előterjesztendő vala, mint hirték, nemcsak elfogadhatók, hanem becsületét és javát illetőleg előnyösek is voltak. Csakhamar azon hír terjedt el, hogy a hercegtábornok mindent visszautasított. Mi önt illeti, — mert láthatja, hogy sokat beszéltek önről, mi rám nézve egyik oka volt a rettegésnek és vigasznak, — azt mondák, hogy ön a bibornoktól egy sajátkezűleg irt levelet kapott, de ön azt felelte, hogy szavát már rég a Monsieurnak adta, és hogy egyedül az adhatja azt vissza. Aha hitvány és önző, nem adta vissza ön szavát. Augustus 29-én tudtuk meg, hogy Schamberg és Montmorency hadai egymással szemközt állanak. Azonban az öreg tábornok nem feledé, hogy Richelieu csak minister, és minthogy a király is ember, tehát mégis halhat. Akkor, ki ellen ő indult trónörökös és Franciaország királya. Tehát új egyezkedést kezdett, és Carolet küldé el alkudozni. Mi mindezt tudtuk. Lelkem minden reményen csüggött, mely azt égbe emelé. Aggódva vártam Montmorency végválaszát. Vagy kétségbeesésből, vagy elbizakodottságból, a szerencsétlen önvitézségében bízva , mint ön is tudja, azt válaszolá: „Előbb harcoljunk, majd a csata után alkudozhatunk!“ Ettől fogva minden kedvező kimenetel iránti reményem elveszett , és mivel önnek Montmorency egy győzelme egyedüli üdve volt, elfeledem gyermeki, elfeledem alattvalói kötelességemet, s az oltár zsámolyához borulva könyörögtem a seregek urának, hogy tekintsen le kegyelmesen a va 11 e nó i hősre, s az J or y hős fiára. E perctől fogva még csak egy tudósítást vártam a csatáról. Oh ! September elsején este öt órakor megérkezett a borzasztó, szerencsétlen, s a kétségbeejtő hír. A csata elveszett; a herceg-tábornok fogságba esett, és önről azt mondák némelyek, hogy halálosan megsebesült, mások pedig, hogy meghalt! Nem tudakozódtam tovább ; a kertészt hivatám, kit részemre, már előbb megnyertem. Meghagyom neki, hogy két lóról gondoskodjék, s engem az éj beálltával a kert ajtónál várjon. Az éj elérkezett, lementem, lóra ültünk s hosszasan nyargaltunk a hegyek alatt, néhány patakon átmentünk, Laviniere falucskát balra hagytuk, és este nyolc órakor Cannesbe értünk. Lovam megsértette magát, sántított, tehát ujjal cseréltem föl s ez idő alatt némi újságokat gyűjtöttem. Azt mondák Montmorency meghalt, Rieux szinte. Önről a hírek még mindig ingadoztak: némelyek azt álliták, hogy meghalt, mások, hogy halálosan megsebesült. Ha halálosan sebesült, szemeit akarom lezárni; ha meghalt, szemfödéllel letakarni. Cannesból fél kilenckor indultunk, minden út nélkül a mezőségen keresztül; a kertész s a is a c-i volt, s igy ismeré a tájat. Egyenesen Montolieu felé tartunk. Az idő egészen hasonló volt ahoz, melyben egymástól elváltunk; az égen sötét felhők száguldoztak, a vihar sivitott az olajfák közt; a nehéz fojtó szél időnkint csillapult, és függélyesen engedé lehullani az esőcseppeket; az ég dörgött Castelnaudaig mögött. M o n t o r i e u-n csak átnyargalunk, anélkül, hogy megállótta volna. E kis város előtt találkozunk Schömberg előőreivel. Ismétlem kérdéseimet. A csata délelőtt 11 órakor vette kezdetét, s körülbelül egy óráig tartott, alig estek el százan. (Folytatása következik.)