Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-01-22 / 17. szám
67 TARGA. A tizenkettedik szekrény TITKA. (Egy örmény rege.) — Bodensteclt után. — Élt hajdanában Artaxatában egy öreg örmény király, kinek csodaszép fiatal neje volt. Tizenkét tele szekrény legdrágább ruhát, s piperecikkeket hozott ő nászajándékúl férjének ; rabszolganőinek száma pedig száztizenkettőre ment. S vala a királynőnek egy unokahúga, ki nálánál sokkal ifjabb, e mellett szerfölött szép volt, úgy hogy a királyné szinte megirigylé. Az unokahúgnak Sioroschán, a királynőnek pedig Ripsime volt a neve. Horoschán kulcsárnőszerepet viselt az artaxatai királyi palotában. A királyné tizenegy ládájának kulcsai valának őrizetére bizva; a tizenkettediket pedig, a mindanyi közt legnagyobbikát maga a királyné őrizé s elrejté azt emberi szemek elöl. És Horoschán erős vágytól ingereltetve, tudni akarta, várjon mit tart elrejtve Ripsime a tizenkettedik ládában, mert a többi ládák szabadon állottak a palota szobáiban, a tizenkettedik pedig egy titkos szobában állott, és örök valának mellé állitva s halálbüntetés alatt nem bocsáttatott senki oda; de a királyné napjában háromszor volt e szobában. Történt egyszer , midőn a királyné a szokásos készületeket Anahid, a termékenyítő szerelem istenasszonya virágünnepére végzendő, rabszolganőivel a fürdőbe ment, Horoschán nem állhatván a késztető ösztönnek ellent , elkezdé a királyné szobáiban a nagy kulcsot keresni, hogy kilesse, vájjon mi van a titokteljes ládába elrejtve. És ime hosszú kutatás után sikerült föllelnie a nagy kulcsot az öreg király, Ardaschirnek hálószobájában , mely úgy el volt rejtve, hogy maga a király semmit sem tudott róla. Az öreg király pedig erős szerelemmel égett a szép Ripsime iránt, és megvetett minden más nőt. És Horoschán sietett fölnyitni a ládát, hanem mily nagy volt ijedelme , midőn abból hirtelen egy szép néger lépett elő ; tagjai simák valának, mint az elefántcsont, s oly feketék, mint a vándornépek sátorai Ararátnál. Az orrán pedig aranygyűrűk függtek, haja oly göndör vala, mint apja juhnyájának gyapja, és az ő fogai fehérek valának, mint a liliomok Araxes partján. S az ő teste magát (nardus) illattal párolgott. Horoschán el akart futni, de az ifjú szerecsen erősen tartott izmos karjaival; kiáltani akart, de félt, hátha a palotában a király , vagy a nők meghallják. És ő hallgatott csöndesen. . . Az ifjú néger pedig erős szerelemre lobbant iránta, mert módnélkül szép volt, és az ő alakjára gyönyör volt tekinteni, és sokkal ifjabb mint a királyné. És történt ugyanakkor, hogy a királyné salavárija — schalwari — a rabszolganők ügyetlenségéből a vízbe esett, és Ripsime haragra lobbanván e fölött, elküldött kettőt rabszolganői közül egypár salaváriért. És a szolganők Horoschánt a kulcsárnőt keresve, fölkutaták a palota szobáit, mert a királyné ruhái a ládákban, a ládakulcsok pedig Horoschánnál valának ; Horoschán pedig az ifjú négerrel a titkos szobában lappangott, és nem lelheték föl őt. És Ripsimet megragadá a türelmetlenség haragja, kezdő távollevő rabszolganőit keserű szavakkal szidalmazni, és elkülde két mást, hogy az elsőket fölkeresnék és szeme elé hoznák. De Horoschánt nem lelhetők sehol, ámbár végre a rabszolganők mind kiküldették, hogy fölkeresnék őt. Most gonosz gyanú ébredt a királyné szivében , s maga nyitá föl szobáit, hogy a tizenkettedik kulcsot fölkeresse, de nem találhatta. S a harag befeste arcát sötét pírral, és sietett a titkos szobába, hol a nagy láda állott. . . . Horoschán épen azzal foglalkozott, hogy a ládát a nagy kulcscsal ismét gondosan bezárja. Horoschán a szűzies fölindulás pillanatával oda lépett merészen fölgyuladt nagynénje elé, és aki bírná lefesteni a keserű szavakat, melyek édes ajkairól özönlöttek. — Ez hát az én királyi nagynénémnek magasztos erénye, melyről az emberek énekelnek, melyet Massis-Sár (Ararát) tartományaiban , Araxes és Eufrát partjain végig dicsérnek. Ő én szerencsétlen ? miért kellett nekem tanyát keresnem e házban, hol a szemérem és erény lábbal tapodtatik, hol a szüzességnek hava meghomályosul egy fekete néger alakjától! Szegény Ardaschir, hűséges férje a te hirtelen nődnek! Az ország legszebb szüzei vetélkedtek a te szerelmedért, de az ő pillanataik nem indítottak meg téged, és hidegen fordultál el a hegy leányaitól, hogy ily jutalmat nyerj szerelmedért ? S miért kellett nekem megérnem, Ardaschir házának megszentségtelenítését azon királynétól, kit én eddig, úgy tiszteltem , mint magát az erényt, így panaszkodott e folyvást, s a királyné épen nem juthatott szóhoz. Ripsime, rettegve férje haragjától, mindent ígért unokahúgának, csakhogy elcsitíthassa ; titkon azonban intézkedett , hogy Horoschánt láb alól eltetesse. Ámde a vérterv nem sikerült, s egy ártatlan rabszolganő esett áldozatul a királyné unokahúga helyett, Horoschán féltvén életét, egy távol hegyerdőbe menekült, miután boszúból előbb a királyt nagynénjének hűtlenségéről tudósítá. Az ifjú királyné iránt szerelemlelkes Ardaschir nem hitte előbb annak hűtlenségét, míg saját szemeivel meg nem győződött arról. Azonban egy nap meglepte nejét a titkos szobában , épen midőn karjait a néger nyaka körül foná és gyöngéden igy szólt: — Bár a te fejed sose válnék el az én fejemtől. A király haragtól égve kiránta kardját, és a néger feje véresen gördült lábai elé. Az első föllobbanásban meg akará Ripsimet is gyilkolni , hanem oly nagy volt vonzódása iránta, hogy nem bírta kardját életére fölemelni. —■ Teljesedjék óhajod, te hittelen, kiáltott ő — a _ néger feje sose legyen elválva a tiedtől ? — És aranyba foglaltatá a megöltnek koponyáját, és fejéket készíttetett belőle a királyné számára, hogy az lenne büntetése vétségéért. Eközben Horoschán magánosan tévelygett az erdők melyiben, jajveszékelve szerencsétlen sorsán. Épen tél közepe volt, hó s jég leplezi el a földet. — De mily csoda! hova Horoschán lépett, virágok keltek nyomain s hova tekintete hatott, elolvadt a tél hószőnyege pillantásaitól, mint elolvad a tavaszi nap sugarától, és hol az ő lehellete fújt, lerázták a fák magukról a havat, virágok s levelek bimbóztak ágaikon.... Oly nagy volt az ő szépségének éltető hatalma! Maguk az erdő vadállatai vígan szökdécseltek az örömtől, ha őt megpillanthaták. Csak saját szívéhez lett idegen az öröm ; keserű bánatot érzett múltja fölött, és kérte az isteneket: küldenék el a halált. így töltött el vezeklés fájdalom és panaszok között hosszú időt, nem lévén más társasága, mint a rengeteg erdő fái és vadai; a nedves föld szolgált neki ágyúi, s a kék égsátora takaróul. És szült vad fájdalmak közt egy magzatot ; farkasok s héják éneklék bölcsődalát. Volt pedig e fiú nyomorék, és örökös forrása az anyai fájdalomnak. De azért gyöngéd gonddal s szeretettel ápolgatátt Horoscán ; mert a balsors kiolvasztott szivéből minden bűnsalakot, és oly szeretetteljes lett, mint egy angyal. A halált nem óhajtá már többé, mert magzata az élethez bilincselé. Az évek múlának, és a gyermek növekedék, és nőtt vele a szülői fájdalom is ! Azonban a sors még nem pattanta el minden ijedelemnyilait Horoschán ellen ; a leggonoszabb még hátra volt: el kellett vesztenie gyermekét is , az egyetlenegyet, ki az élethez köté. Hosszú betegség után meghalt a fiú, és a fájdalom kétségbeeséssel fenyegeti az anyát. Erővel meg akart életétől válni, s egy szikla csúcsról szándékozóképen magát alá vetni, midőn hirtelen megpillant egy előtte föltűnt fény-alakot, megrettenve visszaborzadott. És a fény-alak igy szólt hozzá: „Ne rettegjek Horoscán! én vagyok Anahida szerelem istenasszonya. Te megfertőzteted az én templomomat, ele kinszenvedtél érette; — a megváltás órája már közeleg. Ne legyen neked tovább már a föld pokol. A múltnak bűnét leveszem rólad, mint leverém Ricsiméről a királynéról. Szállj alá a völgybe, s jövőben egy új élet fog előtted megnyílni!“ Ezen szavak után eltűnt, amint jött a fényalak. És ime ! egy hercegi vadász-férfiú, ki kezén egy sólymot tartott, lebben Horoschán elé, és megvakultnak az ő szemei a nyájas nő becseitől. No de minek beszélném el a többit, mi közöttük történt, elég az hozzá, hogy egyik férj, másik feleség lett, és gyermekáldottan s szerencsésen éltek a legkésőbb öreg korig. De Ripsime, a királyné szinte látott még sok boldog napot. Hét évig bűnhődött vétkéért; ekkor az öreg király szíve ismét a régi szerelemmel nyílt meg iránta, és levette fejéről az aranyba foglalt néger koponyát és eltemeté azt mélyen a földbe mondván : így legyen a gyülölség is köztünk eltemetve. És midőn a két nő hosszú elszakadás után ismét találkozott, nem bírták eléggé szerencséjüket magasztalni. A sors megtisztitá szivük kertjét minden dudvától, és csak a szerencse virágát hagyá abban virulni. Mennyei. Budapesti hirharang*. f Pár nap előtt mondtuk , hogy talán végre is akad valaki, ki Golinelli balletszerző „Juliskája“ után rászánja magát egy magyar táncjáték összeállítására. Íme, alig vetettük el az ige magvát, máris nyomába kedves híreket arathatunk. — Doppler Károly példáid közelebb egy magyar stylü balletzenét fog készíteni, míg Aranyvári Emi- 1 i a k.a. és Camp i 11 i úr a táncrészek és némajáték összeállítását örömest elvállalják. Aranyvári Emi 1 i a bájos táncművésznőnk a balletszerzés terén sem egészen járatlan, miután azon balletet is maga állitá össze, melyben nemzeti színpadunkon legelőször lépett föl, s melynek címe — ha jól emlékezünk — az „Atyai átok,“ de melynek előadásán, címe dacára is sok áldás és szerencse volt. *