Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-01-22 / 17. szám

67 T­ARGA. A tizenkettedik szekrény TITKA. (Egy örmény rege.) — Bodensteclt után. — Élt hajdanában Artaxatában egy öreg ör­mény király, kinek csodaszép fiatal neje volt. Tizenkét tele szekrény legdrágább ruhát, s piperecikkeket hozott ő nászajándékúl fér­jének ; rabszolganőinek száma pedig száz­tizenkettőre ment. S vala a királynőnek egy unokahúga, ki nálánál sokkal ifjabb, e mellett szerfölött szép volt, úgy hogy a királyné szinte megirigylé. Az unokahúgnak Sioroschán, a királynő­nek pedig Ripsime volt a neve. Horoschán kulcsárnőszerepet viselt az ar­­taxatai királyi palotában. A királyné tizenegy ládájának kulcsai valának őrizetére bizva; a tizenkettediket pedig, a mindanyi közt leg­nagyobbikát maga a királyné őrizé s elrejté azt emberi szemek elöl. És Horoschán erős vágytól ingereltetve, tudni akarta, várjon mit tart elrejtve Ripsime a tizenkettedik ládában, mert a többi ládák szabadon állottak a palota szobáiban, a tizen­kettedik pedig egy titkos szobában állott, és örök valának mellé állitva s halálbüntetés alatt nem bocsáttatott senki oda; de a királyné nap­jában háromszor volt e szobában. Történt egyszer , midőn a királyné a szo­kásos készületeket Anahid, a termékenyítő szerelem istenasszonya virágünnepére vég­zendő, rabszolganőivel a fürdőbe ment, Horo­schán nem állhatván a késztető ösztönnek el­lent , elkezdé a királyné szobáiban a nagy kulcsot keresni, hogy kilesse, vájjon mi van a titokteljes ládába elrejtve. És ime hosszú kutatás után sikerült­ föl­lelnie a nagy kulcsot az öreg király, Arda­­schirnek hálószobájában , mely úgy el volt rejtve, hogy maga a király semmit sem tudott róla. Az öreg király pedig erős szerelemmel égett a szép Ripsime iránt, és megvetett min­den más nőt. És Horoschán sietett fölnyitni a ládát, hanem mily nagy volt ijedelme , midőn abból hirtelen egy szép néger lépett elő ; tagjai simák valának, mint az elefántcsont, s oly feketék, mint a vándornépek sátorai Ararátnál. Az or­rán pedig aranygyűrűk függtek, haja oly gön­dör vala, mint apja juhnyájának gyapja, és az ő fogai fehérek valának, mint a liliomok Araxes partján. S az ő teste magát (nardus) illattal párolgott. Horoschán el akart futni, de az ifjú sze­­recsen erősen tarto­tt izmos karjaival; ki­áltani akart, de félt, hátha a palotában a ki­rály , vagy a nők meghallják. És ő hallgatott csöndesen. . . Az ifjú néger pedig erős szerelemre lob­bant iránta, mert módnélkü­l szép volt, és az ő alakjára gyönyör volt tekinteni, és sokkal ifjabb mint a királyné. És történt ugyanakkor, hogy a királyné salavárija — schalwari — a rabszolganők ügyetlenségéből a vízbe esett, és Ripsime ha­ragra lobbanván e fölött, elküldött kettőt rab­szolganői közül egypár salaváriért. És a szolganők Horoschánt a kulcsárnőt keresve, fölkutaták a palota szobáit, mert a királyné ruhái a ládákban, a ládakulcsok pe­dig Horoschánnál valának ; Horoschán pedig az ifjú négerrel a titkos szobában lappangott, és nem lelheték föl őt. És Ripsimet megragadá a türelmetlenség haragja, kezdő távollevő rabszolganőit keserű szavakkal szidalmazni, és elkülde két mást, hogy az elsőket fölkeresnék és szeme elé­­ hoznák. De Horoschánt nem lelhetők sehol, ám­bár végre a rabszolganők mind kiküldették, hogy fölkeresnék őt. Most gonosz gyanú ébredt a királyné szi­vében , s maga nyitá föl szobáit, hogy a tizen­kettedik kulcsot fölkeresse, de nem találhatta. S a harag befeste arcát sötét pírral, és sietett a titkos szobába, hol a nagy láda állott. . . . Horoschán épen azzal foglalkozott, hogy a ládát a nagy kulcscsal ismét gondosan bezárja. Horoschán a szűzies fölindulás pillanatá­val oda lépett merészen fölgyuladt nagy­nénje elé, és a­­­ki bírná lefesteni a keserű szavakat, melyek édes ajkairól özönlöttek. — Ez hát az én királyi nagynénémnek magasztos erénye, melyről az emberek énekel­nek, melyet Massis-Sár (Ararát) tartomá­nyaiban , Araxes és Eufrát partjain végig di­csérnek. Ő én szerencsétlen ? miért kellett ne­kem tanyát keresnem e házban, hol a szemérem és erény lábbal tapod­tatik, hol a szüzességnek hava meghomályosul egy fekete néger alak­jától! Szegény Ardaschir, hűséges férje a te hirtelen nődnek! Az ország legszebb szüzei vetélkedtek a te szerelmedért, de az ő pilla­nataik nem indítottak meg téged, és hidegen fordultál el a hegy leányaitól, hogy ily jutal­mat nyerj szerelmedért ? S miért kellett nekem megérnem, Ardaschir házának megszentség­­telenítését azon királynétól, kit én eddig, úgy tiszteltem , mint magát az erényt, így panaszkodott e folyvást, s a királyné épen nem juthatott szóhoz. Ripsime, rettegve férje haragjától, mindent ígért unokahúgának, csakhogy elcsitíthassa ; titkon azonban intéz­kedett , hogy Horoschánt láb alól eltetesse. Ámde a vérterv nem sikerült, s egy ártat­lan rabszolganő esett áldozatul a királyné uno­kahúga helyett, Horoschán féltvén életét, egy távol hegy­erdőbe menekült, miután boszúból előbb a királyt nagynénjének hűtlenségéről tudósítá. Az ifjú királyné iránt szerelemlelkes Ardaschir nem hitte előbb annak hűtlenségét, míg saját szemeivel meg nem győződött arról. Azonban egy nap meglepte nejét a titkos szo­bában , épen midőn karjait a néger nyaka körül foná és gyöngéden igy szólt: — Bár a te fejed sose válnék el az én fejemtől. A király haragtól égve kiránta kardját, és a néger feje véresen gördült lábai elé. Az első föllobbanásban meg akará Ripsimet is gyilkol­ni , hanem oly nagy volt vonzódása iránta, hogy nem bírta kardját életére fölemelni. —■ Teljesedjék óhajod, te hittelen, ki­áltott ő — a _ néger feje sose legyen elválva a tiedtől ? — És aranyba foglaltatá a megöltnek koponyáját, és fejéket készíttetett belőle a királyné számára, hogy az lenne büntetése vétségéért. Eközben Horoschán magánosan tévely­gett az erdők melyiben, jajveszékelve szeren­csétlen sorsán. Épen tél közepe volt, hó s jég leplezi el a földet. — De mily csoda! hova Horoschán lépett, virágok keltek nyomain s hova tekintete hatott, elolvadt a tél hószőnyege pillantásaitól, mint elolvad a tavaszi nap su­garától, és hol az ő lehellete fújt, lerázták a fák magukról a havat, virágok s levelek bim­bóztak ágaikon.... Oly nagy volt az ő szép­ségének éltető hatalma! Maguk az erdő vad­állatai vígan szökdécseltek az örömtől, ha őt megpillanthaták. Csak saját szívéhez lett idegen az öröm ; keserű bánatot érzett múltja fölött, és kérte az isteneket: kü­ldenék el a halált. így töltött el vezeklés fájdalom és pana­szok között hosszú időt, nem lévén más társa­sága, mint a rengeteg erdő fái és vadai; a nedves föld szolgált neki ágyúi, s a kék ég­­sátora takaróul. És szült vad fájdalmak közt egy magza­tot ; farkasok s héják éneklék bölcső­dalát. Volt pedig e fiú nyomorék, és örökös forrása az anyai fájdalomnak. De azért gyöngéd gonddal s szeretettel ápolgatá­tt Horosc­án ; mert a balsors kiol­vasztott szivéből minden bűn­salakot, és oly szeretetteljes lett, mint egy angyal. A halált nem óhajtá már többé, mert magzata az élet­hez bilincselé. Az évek múlának, és a gyermek növekedék, és nőtt vele a szülői fájdalom is ! Azonban a sors még nem pattanta el min­den ijedelem­nyilait Horoschán ellen ; a leg­gonoszabb még hátra volt: el kellett vesz­tenie gyermekét is , az egyetlenegyet, ki az élethez köté. Hosszú betegség után meghalt a fiú, és a fájdalom kétségbeeséssel fenyegeti az anyát. Erővel meg akart életétől válni, s egy szikla csúcsról szándékozók­épen magát alá vetni, midőn hirtelen megpillant egy előtte föl­tűnt fény-alakot, megrettenve visszaborzadott. És a fény-alak igy szólt hozzá: „Ne ret­tegj­ek Horosc­án! én vagyok Anahida szere­lem istenasszonya. Te megfertőzteted az én templomomat, ele kinszenvedtél érette; — a megváltás órája már közeleg. Ne legyen ne­ked tovább már a föld pokol. A múltnak bű­nét leveszem rólad, mint leverém Ricsiméről a királynéról. Szállj alá a völgybe, s jövőben egy új élet fog előtted megnyílni!“ Ezen szavak után eltűnt, a­mint jött a fény­alak. És ime ! egy hercegi vadász-férfiú, ki ke­zén egy sólymot tartott, lebben Horoschán elé, és megvakultnak az ő szemei a nyájas nő be­cseitől. No de minek beszélném el a többit, mi kö­zöttük történt, elég az hozzá, hogy egyik férj, másik feleség lett, és gyermekáldottan s szerencsésen éltek a legkésőbb öreg korig. De Ripsime, a királyné szinte látott még sok bol­dog napot. Hét évig bűnhődött vétkéért; ek­kor az öreg király szíve ismét a régi szerelem­mel nyílt meg iránta, és levette fejéről az aranyba foglalt néger­ koponyát és eltemeté azt mélyen a földbe mondván : így legyen a gyülölség is köztünk elte­metve. És midőn a két nő hosszú elszakadás után ismét találkozott, nem bírták eléggé szerencsé­jüket magasztalni. A sors megtisztitá szivük kertjét minden d­udvától, és csak a szerencse virágát hagyá abban virulni. Mennyei. Budapesti hirharang*. f P­á­r n­a­p előtt mondtuk , hogy talán végre is akad valaki, ki Golinelli ballet­­szerző „Juliskája“ után rászánja magát egy magyar táncjáték összeállítására. Íme, alig vetettük el az ige magvát, már­is nyomába kedves híreket arathatunk. — Doppler Ká­roly példáid közelebb egy magyar stylü bal­­letzenét fog készíteni, míg Aranyvári Emi- 1 i a k.a. és C­a­m­p i 11 i úr a táncrészek és né­majáték összeállítását örömest elvállalják. Arany­vári E­m­i 1 i a bájos táncművész­­nőnk a balletszerzés terén sem egészen járat­lan, miután azon balletet is maga állitá össze, melyben nemzeti színpadunkon legelőször lé­pett föl, s melynek címe — ha jól emlékezünk — az „Atyai átok,“ de melynek előadásán, címe dacára is sok áldás és szerencse volt. *

Next