Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-01-29 / 23. szám

se­ régség kisebb-nagyobb csoportozatokban félig suttogó hangon társal­ga. Itt-ott egyik-másik nyugtalan vagy kíváncsian tekingető az ajtóra. A mellékteremben meghittebbjei közt ezer szorongások közt Malvin fehér csipke ruhában, zöld koszorúval fején, s hosszan lehul­­lámzó fehér fátyollal szoborszerűen állt. Az ajtó megnyílt, Malvin halálsápadt lön, az ajtón Tárnoki Ele­mér lépett be, arcáról diadal kifejezése sugárzott. Büszke, szilárd léptekkel ment Malvin felé, hol magát tisztelet­­teljesen meghajtván, a levelet átnyújta. Malvin reszketve nyúlt hozzá. Elemér kiváncsian szegte szemeit a szép hölgyre, s látszott hogy a vonásokról akarja a hatást leolvasni. Málvin a levelet fölbonta, lábaihoz abból egy gyűrű gördült, ö homlokához kapott. Két perc múlva szótlan hanyatlott vissza, a levél kezéből kihűlt, . . . ö elalélt. — Ez élvezet volt! sóhajtá könnyebbülten Elemér és elrohant. Péterfi leánya segélyére sietett. A levél szemébe ötlött, elolvasá . . . ajkiba harapott, azután a nagy terembe vendégeihez lépett e szókkal: — Uraim és hölgyeim! a vőlegény megszökött. Ez ne zavarja mulatságunkat, lássunk a tánchoz, Malvinom is azonnal megjelenend. EGY GALAMB TÖRTÉNETE. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) Harmincnyolcadik levél. Julius 18-án. Három nap óta tévelygek már erdőkön át s patakok hosszában, egyedül a sorsra bizván magamat. Ah, a légben nincs anyi akadály, menyit a föld elébem gördít! A galamb oly helyekre vezet, melyeken ő ugyan tovább mehet, de én akadályokra találok. Megvallom ked­vesem, ilyenkor elhagy a bátorság és erő, és haldokolva, kétségbee­setten fekszem valamely fa alá. Már tizenegy napja, hogy elutaztam, és alig tettem meg tizenöt, tizennyolc mérföldet, mit a galamb egy óra alatt tett, midőn szerelmi hírnökünk volt, és nyílgyorsasággal suhant el azon nyomorult férgek fölött, kik a teremtés királyának nevezik magukat, kik azonban nem bírnak egy madár ösztönével, és nyolc nap kell nekik, hogy azon utat megtehessék, melyet a galamb egy óra alatt tesz. Mondd meg, hogy van az, hogy egy nyomorult delejte tudja hol van észak, és én, én élő, gondolkodó és cselekvő teremtmény, a teremtő képére alkotva, nem tudom hol vagy ? Hogy van az, hogy egy hajó, mely a világ egyik pontjától kiin­dul, s a másikon, az Ocean közepén egy sziklát föltalál, és én nem tud­lak téged megtalálni, ki után úgy­szólván csak kezeimet kellene ki­terjesztenem ? Oh érzem istenem, hogy ha megakarom őt találni, nem feléje, hanem feléd kell nyújtanom kezeimet ! Istenem utalmaz ! Istenem kisérj ! Istenem vezess ! Harminckilencedik levél. Julius 29-én. Magamhoz térek, napra, világosságra. Azt hittem meghalok kedves grófom, s igy kevés hiányzott vol­na, hogy végre megtudhassam, hol vagy, mert a holtak mindent tud­nak. Kevés hiányzott arra, hogy Isabellád szelleme celládba lépjen éjjel, azon órában, melyben a lelkek szoktak megjelenni. Azért bánom, hogy élek. Ha mint árnyékot láttál volna, tudnád, hogy meghaltam; míg ha se testemet se árnyékomat nem látod, azt gondolhatod, hogy elfelejtettelek , vagy megcsaltalak. Ne mondd ezt, ne! ... Ah, te egyszer azt hitted ! Oh se el nem felejtettelek, se meg nem csaltalak, szeretlek! szeretlek! de majd meghalok! Emlékszel ama sebesültre, ki szomjazott, ki a patakhoz mászván utósó csep vérét s melle utósó lehelletét veszté el, mindezt azért, hogy a vízhez jusson, és amint az első kortyot itta, azonnal meghalt? Majd igy történt velem. Az erdőkbeni hosszú tévelygés után, — melyeket M a u­­­c o n­i­aknak mondanak, — lihegve értem egy forráshoz. E for­rás a földből jött és hideg volt. Ittam belőle, gondolván, hogy erőmet és tehetségemet uttam folytatására visszanyerem. Visszanyertem igaz de alig mentem száz lépésnyire, reszketve megálltam, borzadás futott az tagjaimon és ájulva rogytam össze a kis gyalog út szélén. Mi történt velem ez ájulás után, nem tudom. Csak azt tudom, hogy midőn tegnap egészen lankadtan fölébredtem s magam körül tekintek, egy meglehetős tiszta szobában találtam magamat; ágyam mellett egy ismeretlen nő őrködött, s vánkásomon szeretett galambom állott és tört szárnyával simogatá ajkamat. E nő két férfi kíséretében a mauléoni vásárról jött vissza s midőn látta, hogy még élek, megszánt és idehozott. Egy kis falucskában vagyok, mint mondák N e r­­ t­­­e­r mellett­­szobámból, mint látszik az egész környéket meg lehet látni, de ágyam­ból csak az eget látom. Oh az eget, az eget! egyedül attól várok segélyt! Tegnap kérdezőm hányadik van, azt mondák julius 28-dika. Az több mint húsz napja már, hogy ide oda tévelygek. Hol vagyok ? Tá­vol vagy közel hozzád ? Papirost, tintát és tollat kértem; de az első szónál, melyet írtam, fejem szédült és lehetlen volt az írást folytatnom. Ma este jobban vagyok, csaknem fáradtság nélkül írtam s csak háromszor pihentem, mig e harminc sort írtam, melyből már e levél áll. Megköszöntem a jó ápoló­nő szívességét. Nincs többé szükségem fölvigyázatára, jobban vagyok s erősnek érzem magamat. Az éjjel megkísértem a fölkelést, s holnap útnak indulok. Meghalnék, ha ily tétlenül kellene maradnom, mig te vársz , mert nemde szivem kedvese, vársz reám ? A galamb is jól kinyugodott, reményiem, hogy most messzebbre tud röpülni s igy hamarább hozzád vezet. Reménylem, hogy az egész éjt írással tölthetem, de nagyon so­kat tettem föl erőmről; félbe kell szakitanom s istenhozzádot monda­nom. Füleim csengnek, minden ineg körültem, s a betűk, melyeket irok , tüzeseknek látszanak. Ah! ... Negyvenedik levél. Reggel három órakor. Mintegy két órát aludtam , álmom nagyon izgatott, a d­e­l­i­ri­u­­m­h­o­z hasonló volt. Szerencsémre fölnyitom szemeimet, s látom a pitymelló hajnalt. Oh kedvesem, mily szép a hajnal hasadása! Ha együtt szemlél­­hetnek, midőn a csillagok, melyeknek te neveiket is tudod, elmerülnek és elbágyadnak a jégben, és néhány perc múlva a nap is előtűnik, mely őket elűzte. Kinyitom ablakomat, s úgy látszik végetlen tér nyílik előttem. Ah minél nagyobb a tér, annál inkább el vagyok veszve! Istenem! Theseus és Ariadne szerelmi meséje csakugyan mese, és az én imám, az én mély, hű, buzgó s örökös imám nem eszközöl áldott jobbodtól valami angyalt, ki vezérfonalat hozna, mely ő hozzá vezet ? Oh hallgatok, nézek s várok! Semmi, semmi, istenem! mint a nap, a te képed , mely anélkül hogy megjelent volna, piros színre festi az egész légkört, mely a hegy­lánc fölött úszik, mely mögött e percben emelkedik. Oh egy nyugodt szívnek mily szép látvány lenne ez ! Mily szép s mily kedves alakúak e halmok, melyeknek barnás fölü­letét sugarai előtüntetik! Mily óriási és fölséges ama hófödte hegylánc, mely az isteni csillagzat első láng­jától megezüstösödött és csillog! Milyen ama nagy folyam, mely a sík­ságot átszeli, s mely oly simán, méltóságostul és mélyen felém folyik! Milyen !.. Oh istenem ! Istenem ! istenem ! nem csalódom, az angyal, kiért esedezem, kit várok, megjött lát­atlanul, de valósággal! Istenem ! e halmok, me­lyek mögött a nap emelkedik, a kettős lejtő, melynek központján e percben lebeg, a havasok, melyek az égboltozatot tartó ezüst oszlo­poknak látszanak, a nagy folyam, mely délről északra folyik, s mely a szomszéd patakokat úgy fogadja, mint a fejedelem alattvalóinak adóját.... ezek azon halmok, azon havasok s az a folyam, melyet ő leirt, melyeket ablakából lát. Az én látköröm az Övé is istenem! Csak azért engedtél tévedezni, hogy annál inkább hozzá vezess ! Azért csuktad le szemeimet, hogy megmutasd a világosságot, ha fölnyitom azokat ? Istenem! Istenem ! végetlen a te irgalmasságod! Nagy vagy, szent vagy, jó vagy, s térden szabad ■veled beszélni. Térdre tehát hit nélküli szív, ki az úr jóságában kétkedtél! Térdre! (Folytatása következik.)

Next