Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-02-26 / 24. szám
194 Bágyadt, ama szép, utasító tekintettel nézett az előtte kinyitott könyvre, mintha az álom szenderítő szárnya repkedne körülötte, pedig, ments isten, koránt sem vala ez álom, hanem sajátsága a tekintetnek, mi mindig rendkívüli hatással szokott lenni az érzékeny szirtiekre. Kegyerek gondolják , hogy mit ily ifjú nő bágyadt, utasító tekintettel olvas, az nem is lehet egyéb, mint, ha nem Paul de Kock-nak valami ízletes izletlensége, de legalább Dumas, vagy Cooper-nek vadregényes, vihar, s hajótörések közt keresztül vitt szerelmi kalandja. Pedig, s most bocsánatot kérek, ha szép kegyeteknek, mint hiszem, legbiztosabb alapon nyugvó véleményét megcáfolni bátorkodom, egyszerűen kijelentve , miszerint ez olvasmány sem Paul de Kock, sem Dumas, vagy Cooper szellemének tanulmányozásaiból, hanem a derék, örökösen ezüst sarkantyút viselt — ősz Szlemenics Pálnak „Magyar polgári törvényéből“ állott! Most az a kérdés: ha e „mennyei“ kijelentésre több „ah“ avagy „oh“ sóhajtatik-é föl! ? ha a delnek rózsaszinűi, s a belük bajusz födött ajkaira gúny, s lenézés mosolya szállott-é inkább, vagy a meglepetés kedves jellege, — elég az hozzá, hogy reám nézve e kérdés örökre megfejthetlen marad, mint Sz. Jánoson kívül a többi martyr, s confessorokra nézve az apocalypsis. Ismételjük: e szeretetreméltó benne a magyar polgári törvényt tanulmányozta, tömegét amaz avas homályoságoknak, miket ha valaki elfogulatlan fővel néz keresztül, s e mellett tekintetbe veszi az idős körülményeket, mikben születtek, meg kell vallania, miként több bölcseség létezik azokban, mint minőt közönségesen fölteszünk felölök, s egyszersmind fölsóhajtania Hamlettel, miként: sokkal több dolog létezik ég és föld között, mint menyiről a ti iskola bölcseségtek álmodhatik! S ha most elég szerénytelenül bár, de szoros kötelességünknél fogva a kinyitott lapra függesztjük szemeinket, élénkbe tűnik legelőbb is a lapnak 82-ik száma, s alább a 92-ik szakasz, s amint e szakaszt egész csodálattal tovább fürkésszük, látjuk, hogy a 83-ik lapon néhány sor vörös ionnal huzatok alá, s ha e sorokat olvassuk, szóról szóra így hangzanak: 4-szer.) Ha a házastársak között halálos ellenségeskedések és engesztelhetlen gyűlölségek támadván — elválást kérnek. Tehát szent isten! ez ifjú nő, ama bágyadt, utasító tekintettel az elválás tengelyének megmozdíthatása körül forgolódik. Magára nézve-e vagy másra ? Könyörgöm , tartsuk meg a logikai egymásutánt. A logika bukik, mert a közeli szobában lépteket hallunk , miknek következtében ifjú nőnk a könyvet hihetlen gyorsasággal rejti asztalkája vókjába; alig volt ideje e műtétéit véghez vinni, midőn az ajtón bebotorkázott inkább, mint sem lépett a „Corpus juris“ megtestesült keresztanyja, egy se nem többé szeretetreméltó, annál kevésbé pedig ifjú delnő. Az, ki a divánon ült, egy fület hasitó, Verdit örökítő sikolyt hallatva, az érkező karjai közé veté magát, e sokat jelentő, noha általunk semmi részben föl nem fogható szavakat rebegvén : jó angyalom! mentem! A „jó angyal“ pedig széles, nagyratermett kebelére rejtvén a rafaeli főt, bő tunikájával anyira elfedé annak termetét, hogy az ember kísértetbe jött meghatározni: ha e gyönyörű fő egy más külön lény alkatrészeihez tartozik ő, vagy ama tiszteséges asszonyságnak csak is melltüje, dicső művész által hófehér márványból kifaragva. Midőn „e hófejér márványból kifaragott fő“ kiszabaditá magát az érkezett nyaktilókból, örömittasan tekinté jó angyalának kedélyes ráncokkal tetovirozott arcát, s mialatt kis szive hallhatólag dobogva, ajkai alig bírták kimondani e jobb sorsra érdemes szavakat: Te vagy valóban ! ? Oh öröm, ne tégy kábulttá! — Jó gyermek — viszonzá a mentő, bizonytalan pengésű hangon — menyire nem képes magát fékezni — Bellám isten áldjon. Tehát Bella! •— Isten áldjon ! — Igen, midőn téged hozzám vezérelt, hiszem, hogy akkor meg is akart áldani! Oh, mily szükségem van reád! mert mielőtt egyebet tudnál, tudd meg a legirtózatosabbat, kedves néném — tagolá az ifjú nő, s szemes könyben úsztak, — én boldogtalan vagyok — kimondhatlanúl! — Mon dieu! — sohajtá a néne a júliusi francia forradalomból hátramaradt hangon mit kell hallanom!? te, kit alig két éve boldogságban hagyálak , kinek sorsát a világ irigylé, ki ifjan, szépen, gazdagon egy ifjú, szép, s gazdagnak levél nejévé, kiről mondád, hogy szereted , hogy kívüle megőrülsz, — téged kellé, hogy házaságod negyed évében sírva lássalak magam előtt, mondván: boldogtalan vagyok kimondhatlanul! — A növény, mi házad földjén anyira diszlett, ez idegen éghajlat alatt mihamarabb elhal. — Az kedvesem —a külsődről éppen nem mondható.Talán férjed halt meg ? — Oh nem. — Mást szeret ? — Csak engem. — Elszegényedtetek ? — Mindenünk van, több, mint menyi szükséges. — Eszem eláll, — talán az ég szerelmeteket nem tévé gyümölcsözővé ? — Az ég sokkal kegyesebb volt hozzánk, egy ó gyermekem van, kiért élek halok. — Kedvesem ... bocsáss meg, de kezdem hinni — hogy — — Eszelős vagyok ! ? — Nem egészen,... de... — Épen az fáj , hogy mindent bírok , mi embert boldogíthat, s mégis anyira szenvedek! Oh engedd, hogy fejemet elrejthessem kebleden! — Az égre szólj — valódi, vagy csak képzelt beteg vagy ? — Férjem zsarnok. — Mon dieu. — Kegyetlenebb mint Néró, vagy Csingis kán. — Hallatlan! — Tudod, mert hisz anyámat korán elvesztvén, nálad növekvém föl, ki egy anyának minden szeretete, s gyöngédségével elárasztál, — tudod jól, idegeim anyira gyöngék. (Folytatása következik.) COLOMBA. Merimée regénye. (Vége.) Az elnök és a királyi ügyész a pietranerai maire segédnél valának beszálásolva, s a leánya miatt végtelenül aggódó ezredes talán már huszadikszor tudakozódott náluk, midőn egykatona belépett s jelenté a rettenetes harcot, melyet a banditákkal vívtak, s melyben halottak és sebesültek nem maradtak ugyan, de egy köpeny, egy fazék és két leány mindamellett valósággal meghódítottak, mely utóbbiak nyilván a banditák szeretői vagy kémei valának. E jelentés után bevezettettek a leányok fedezetük kísérete mellett. Colomba sugárzó arcát, barátnője szégyenét, az elnök meglepetését, s az ezredes örömét és csudálkozását nem lehet képzelni. A királyi ügyész azon mulatságot vette magának, hogy miss Lydiát vallatni kezdé, mi csak akkor ért véget, midőn őt a legnagyobb zavarba hozá. — úgy tetszik nekem, mondá az elnök, hogy mindnyájokat szabadon bocsáthatnak. A leányok sétálni mentek, mi szép időben igen természetes, ők történetből egy sebesült szeretetreméltóiatal emberre találtak, mi szintén nagyon természetes. Ekkor Colombát félre vonva, mondá : „Kisasszony, hírül adhatja ön avérének, hogy ügye jobb fordulatot vett, mint reméltem. A hullák megvizsgálása, s az ezredes vallomása kétségtelenné teszik, hogy ő magát csak védte, s a viadal pillananatában egyedül vala. Minden renden lesz, de üzenje ön meg neki, hogy a maquist hagyja el, és oly gyorsan, amint csak lehet a törvényszék előtt megjelenjen.“ Majdnem tizenegy óra volt, midőn az ezredes, leánya és Colomba az elhűlt estekhez ülének. Colomba jó étvágygyal evett s gúnyolódott az elnök, a királyi ügyész és a katonák fölött. Az ezredes evett, de nem beszélt, hanem folyvást leányára nézett, ki nem meré tányérjáról fölemelni szemeit. Végre angolul és szelíden, de mégis némi szigorral [ kérdé : „úgy látszik, te della Rebbia úrral közelebbi viszonyban ál- I lasz, Lydia ?