Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-02-26 / 24. szám

194 Bágyadt, ama szép, u­tasító tekintettel nézett az előtte kinyitott könyvre, mintha az álom szenderítő szárnya repkedne körülötte, pe­dig, ments isten, koránt sem vala ez álom, hanem sajátsága a tekin­tetnek, mi mindig rendkívüli hatással szokott lenni az érzékeny szi­­rtiekre. Kegyerek gondolják , hogy mit ily ifjú nő bágyadt, u­tasító te­kintettel olvas, az nem is lehet egyéb, mint, ha nem Paul de Kock-nak valami ízletes izletlensége, de legalább Dumas, vagy Cooper-nek vad­­regényes, vihar, s hajótörések közt keresztül vitt szerelmi kalandja. Pedig, s most bocsánatot kérek, ha szép kegyeteknek, mint hi­szem, legbiztosabb alapon nyugvó véleményét megcáfolni bátorkodom, egyszerűen kijelentve , miszerint ez olvasmány sem Paul de Kock, sem Dumas, vagy Cooper szellemének tanulmányozásaiból, hanem a de­rék, örökösen ezüst sarkantyút viselt — ősz Szlemenics Pálnak „Ma­gyar polgári törvényéből“ állott! Most az a kérdés: ha e „mennyei“ kijelentésre több „ah“ avagy „oh“ sóhajtatik-é föl! ? ha a delnek rózsaszinűi, s a belük bajusz fö­dött ajkaira gúny, s lenézés mosolya szállott-é inkább, vagy a meg­lepetés kedves jellege, — elég az hozzá, hogy reám nézve e kérdés örökre megfejthetlen marad, mint Sz. Jánoson kívül a többi martyr, s confessorokra nézve az apocalypsis. Ismételjük: e szeretetreméltó benne a magyar polgári törvényt tanulmányozta, tömegét amaz avas homályoságoknak, miket ha va­laki elfogulatlan fővel néz keresztül, s e mellett tekintetbe veszi az idő­s körülményeket, mikben születtek, meg kell vallania, miként több bölcseség létezik azokban, mint minőt közönségesen fölteszünk felölök, s egyszersmind fölsóhajtania Hamlettel, miként: sokkal több dolog létezik ég és föld között, mint menyiről a ti iskola bölcseségtek álmodhatik! S ha most elég szerénytelenül bár, de szoros kötelességünknél fogva a kinyitott lapra függesztjük szemeinket, élénkbe tűnik legelőbb is a lapnak 82-ik száma, s alább a 92-ik szakasz, s a­mint e szakaszt egész csodálattal tovább fürkésszük, látjuk, hogy a 83-ik lapon né­hány sor vörös i­onnal huzatok alá, s ha e sorokat olvassuk, szóról szóra így hangzanak: 4-szer.) Ha a házastársak között halálos ellenségeskedések és engesztel­hetlen gyű­lölségek támadván — elválást kérnek. Tehát szent isten! ez ifjú nő, ama bágyadt, u­tasító tekintettel az elválás tengelyének megmozdíthatása körül forgolódik. Magára nézve-e vagy másra ? Könyörgöm , tartsuk meg a logikai egymásutánt. A logika bukik, mert a közeli szobában lépteket hallunk , mik­nek következtében ifjú nőnk a könyvet hihetlen gyorsasággal rejti asztalkája vókjába; alig volt ideje e műtétéit véghez vinni, midőn az ajtón bebotorkázott inkább, mint sem lépett a „Corpus juris“ megtes­tesült keresztanyja, egy se nem többé szeretetreméltó, annál kevésbé pedig ifjú delnő. Az, ki a divánon ült, egy fület hasitó, Verdit örökítő sikolyt hal­latva, az érkező karjai közé veté magát, e sokat jelentő, noha álta­lunk semmi részben föl nem fogható szavakat rebegvén : jó angyalom! mentem! A „jó angyal“ pedig széles, nagyratermett kebelére rejtvén a rafaeli főt, bő tunikájával anyira elfedé annak termetét, hogy az em­ber kísértetbe jött meghatározni: ha e gyönyörű fő egy más külön lény alkatrészeihez tartozik ő, vagy ama tiszteséges asszonyságnak csak is melltüje, dicső művész által hófehér márványból kifaragva. Midőn „e hófejér márványból kifaragott fő“ kiszabaditá magát az érkezett nyaktilókból, örömittasan tekinté jó angyalának kedélyes ráncokkal tetovirozott arcát, s mialatt kis szive hallhatólag dobogva, ajkai alig bírták kimondani e jobb sorsra érdemes szavakat: Te vagy valóban ! ? Oh öröm, ne tégy kábulttá! — Jó gyermek — viszonzá a mentő, bizonytalan pengésű han­gon — menyire nem képes magát fékezni — Bellám isten áldjon. Tehát Bella! •— Isten áldjon ! — Igen, midőn téged hozzám vezérelt, hiszem, hogy akkor meg is akart áldani! Oh, mily szükségem van reád! mert mielőtt egyebet tudnál, tudd meg a legirtózatosabbat, kedves néném — tagolá az ifjú nő, s szemes könyben úsztak, — én boldogtalan vagyok — kimondhatlanúl! — Mon dieu! — sohajtá a néne a júliusi francia forradalomból hátramaradt hangon mit kell hallanom!? te, kit alig két éve bol­dogságban hagyálak , kinek sorsát a világ irigylé, ki ifjan, szépen, gazdagon egy ifjú, szép, s gazdagnak levél nejévé, kiről mondád, hogy szereted , hogy kívüle megőrülsz, — téged kell­é, hogy házaságod negyed évében sírva lássalak magam előtt, mondván: boldogtalan va­gyok kimondhatlanul! — A növény, mi házad földjén anyira diszlett, ez idegen ég­hajlat alatt mi­hamarabb elhal. — Az kedvesem —a külsődről éppen nem mondható.Talán férjed halt meg ? — Oh nem. — Mást szeret ? — Csak engem. — El­szegényedtetek ? — Mindenünk van, több, mint menyi szükséges. — Eszem eláll, — talán az ég szerelmeteket nem tévé gyü­mölcsözővé ? — Az ég sokkal kegyesebb volt hozzánk, egy ó­ gyermekem van, kiért élek halok. — Kedvesem ... bocsáss meg, de kezdem hinni — hogy — — Eszelős vagyok ! ? — Nem egészen,... de... — Épen az fáj , hogy mindent bírok , mi embert boldogíthat, s még­is anyira szenvedek! Oh engedd, hogy fejemet elrejthessem kebleden! — Az égre szólj — valódi, vagy csak képzelt beteg vagy ? — Férjem zsarnok. — Mon dieu. — Kegyetlenebb mint Néró, vagy Csingis kán. — Hallatlan! — Tudod, mert hisz anyámat korán elvesztvén, nálad növek­­vém föl, ki egy anyának minden szeretete, s gyöngédségével elárasz­­tál, — tudod jól,­­ idegeim anyira gyöngék. (Folytatása következik.) COLOMBA. Merimée regénye. (Vége.) Az elnök és a királyi ügyész a pietranerai maire segédnél valá­­nak beszálásolva, s a leánya miatt végtelenül aggódó ezredes talán már huszadikszor tudakozódott náluk, midőn egy­­katona belépett s jelenté a rettenetes harcot, melyet a banditákkal vívtak, s melyben halottak és sebesültek nem maradtak ugyan, de egy köpeny, egy fazék és két leány mindamellett valósággal meghódítottak, mely utóbbiak nyilván a banditák szeretői vagy kémei valának. E jelentés után be­vezettettek a leányok fedezetü­k kísérete mellett. Colomba sugárzó ar­cát, barátnője szégyenét, az elnök meglepetését, s az ezredes örömét és csudálkozását nem lehet képzelni. A királyi ügyész azon mulatsá­got vette magának, hogy miss Lydiát vallatni kezdé, mi csak akkor ért véget, midőn őt a legnagyobb zavarba hozá. — úgy tetszik nekem, mondá az elnök, hogy mindnyájokat sza­badon bocsáthatnak. A leányok sétálni mentek, mi szép időben igen természetes, ők történetből egy sebesült szeretetreméltó­iatal emberre találtak, mi szintén nagyon természetes. Ekkor Colombát félre vonva, mondá : „Kisasszony, hírül adhatja ön avérének, hogy ügye jobb for­dulatot vett, mint reméltem. A hullák megvizsgálása, s az ezredes val­lomása kétségtelenné teszik, hogy ő magát csak védte, s a viadal pil­­lananatában egyedül vala. Minden renden lesz, de üzenje ön meg neki, hogy a maquist hagyja el, és oly gyorsan, a­mint csak lehet a törvény­szék előtt megjelenjen.“ Majdnem tizenegy óra volt, midőn az ezredes, leánya és Colomba az elhű­lt estek­hez ülének. Colomba jó étvágygyal evett s gúnyolódott az elnök, a királyi ügyész és a katonák fölött. Az ezredes evett, de nem beszélt, hanem folyvást leányára nézett, ki nem meré tányérjáról föl­emelni szemeit. Végre angolul és szelíden, de mégis némi szigorral [ kérdé : „úgy látszik, te della Rebbia úrral közelebbi viszonyban ál- I lasz, Lydia ?

Next