Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-01-13 / 5. szám
35 szélje el e kedves leányok történetét, s egyúttal biztosítana, hogy semmi okot sem fogok adni arra, hogy velem elégületlen legyen. Mr. Hunter sokkal szívélyesb volt, hogy sem kérelmem megtagadja ; az agglegények majd mind szívélyesek. — E két leány képe — kezdé a történetet, — egy vázlat után készült, melyet azelőtt végeztem be, mielőtt ama szerencsétlen utazásra indultunk volna, így állottak egymás mellett akkor is, mint ahogy ön itten láthatja. Helén nyugodtan, nemes magatartással, míg a játszi Anna arcán mindig váltakoztak a különböző kifejezések. Én huszonegy éves valók, tele életkedvvel, egészséggel, és az ifjúság lelkesedésével. Helén az én álmaim valósulása volt, tiszta, áldott teremtés, minő képzeletemben lebegett; az én női eszményképem megtestesülése, szelíd, engedékeny, bizalmas, a lélek azon ártatlansága és őszinteségével, mely minden érzést megszentesít. Nem kell egyebet mondanom, minthogy a becsvágy minden álma, és a gyönyörök csalékony hivogatása mind semmivé lőnek előttem, az ő ártatlan hangja,hajlama, és gyöngédségének komoly és megindító szavai mellett, melyek édes ajkairól felém hangoztak. Egy déli kis városba kellett mennem, magam további kiképzése végett, midőn Lacey asszony, egy vagyonos és beteges özvegynő elhatárza, hogy dolgait rendbe szedve, két leányával (a kedves Helénnel és Annával) szintén e déli éghajlat alá fog vitorlázni. Utazásunk első estéjén én és Helén a födözetre menénk sétálni, és én soha sem fogom elfeledni azon férfias érzést, melyet érezek, midőn karját az enyémbe helyezésem azon gyönyört, melyet egy gondolat adott, hogy e szép, gyöngéd lény egészen az én oltalmam alá bizza magát. Higgye meg ön nekem, egy nő csak egyszer rendelheti magát örömest egy férfi ereje alá; azon férfit értve , ki szive minden érzése fölött uralkodik, s csak ez egynek és ez egyszer nem szégyenli bevallani a gyöngeségét. Ön mosolyog! hanem mi nőtlen legények jobban ismerjük a ti nőitek szívét, mint ti magatok. •— Oh! Mr. Hunter, kérem, kérem. . . . — Hallgasson meg végig. A nő szerelmének becsülésen kell alapulni, különben nem tud mélyen, bensőséggel szeretni, s legszebb érzései nem lehetnek azon lényre irányozva, kit csak szeret és nem becsül. A szerelem a nő bálványa és vallása lesz , és jaj neki, ha az lesz. A föld nem akarja azt, a csillagok szomorún tekintenek rá, s a szerencsétlenség mindig feje fölött lebeg. De ne térjünk előtörténetemtől. Három, négy napig a szél kedvezett utunknak , az ég és a tenger naponkint megmutaták nekünk szépségeiket, különböző alakokban. Egy nap azonban időváltozás fenyegetett mindnyájunkat, s amint az éj közelgett, vastag köd iparkodott mindnyájunkat behálózni, és az elemek azon különös izgatottsága kezdődött, mely pillanatról pillanatra nagyobb hatalmat szokott venni a vizek árján, s mely nagyszerű, és a mellette félelmetes. Lacey asszony félénk volt, és bár az élet minden pillanatban el akart hagyni, ő annál nagyobb ragaszkodással fogódzott abba. Helén nem gondolt magával, de úgy hiszem, hogy az alattunk tomboló lázongás megrettenti, ha azt látta volna. A hajó jól forgott, habár lehetlen volt sokáig ellenállani. Én a födezet egyik oszlopához dőltem, belátva helyzetünk borzasztóságát, midőn Anna könnyűd alakja előttem termett, s magát karjaimba vetve, s arcát kebelemre hajtva, igy kiáltott: — Óh Károly! édes testvérem Károly, ne űzz el innét, hagyj engemet itt maradni, akkor nem fogok félni ! Karjaimba verém a szép gyermeket, s egy csodálatos ösztöntül vezetve, a hajó horgonyköteléhez közeledtem. E pillanatban egy hirtelen és iszonyú lökődést érezünk, és a homály még áthatlanabb jön, mint elébb . Anna erősen átölelve tartott, s én vonaglás közt nyújtom ki karjaimat, hogy mindkettőnkön segéljek, midőn megint borzasztó recscsenést hallánk és zaklatott hánykódást éreztünk. Én kezeimmel a sötétben egy láncot ragadtam meg, s azon függtem, mig Anna az én nyakamon függött. Ez egy nagyobb hajó lánca volt, mely a mi sülyedő hajónk megmentésére jött, de már későn, mert annak utasai és tengerészei mind elvesztek, kivéve kettőnket, kik ily csodálatosan menekültünk meg. Ha a szomorúság csupán magunkat ér, akkor a kétségbeesés érzete egészen legyőz bennünket, és a teher, nekünk gyönge embereknek oly nagyon nehéz; de ha a csapás átalános, akkor az egyesek bánata elenyészik az egészben, és a fájdalom önsége elvesz. Én alig sírtam a kedves szép Helénért. Érzem ugyan veszteségem tompa fájdalmát , de csak úgy érzem azt, mint egy kis parány részt az emberi nyomor óriás tömege mellett. Az óceán, a tiszta, a mély óceán úgy rémlett előttem, mint a jók és kedvesek rideg sírja. Midőn Anna eszméletre ébredt, szüntelenül anyja és testvére után kiáltozott. Gyöngéden és óvatosan kezdem vele megismertetni szomorú körülményeit. Összekulcsolt kezekkel állott előttem, vizes hajfürtöi vállaira hulltak, és az ő mély, komoly szemei oly megijedve meredtek rám, hogy én egészen megrettenék e fájdalomtól. Midőn mindent megtudott, lassan leejtő kezeit, könyek szöktek szemeibe, s karjaimba veté magát, s mint egy űzött fáradt galamb, keblemen keresett menhelyet. Szép, gyöngéd szenvedő ! Kiolvasá szemeimből kötelességét, és betölté legcsöndesebb kívánságomat. Én valók neki egyetlen barátja a földön, és az ő szelíd lénye, még szelidebbé téve a bánat által, a szeretet minden jelével halmozott el. Lassan lassan eltűnt kedélyéből azon közöny , mely a szenvedést rásúlyositá, s jellemének rugékonysága egész bőségét tünteté ki azon nemes és élénk hajlamoknak, melyek eddig elkerülték figyelmemet. Nyíltan és bátran nézte azon helyzetet, melyben valánk, és nem azon tűnődött, aminőt óhajtott volna. Senki véleményét nem tudakolva , finom nőies tapintatával mindig eltalálta a helyest, és nézetei mindig olyanok voltak, hogy mást aligha lehetett volna kívánni. A természet maga mindig a legjobb tanitó, s ha a nők mindig engedelmeskednének neki, akkor boldogabbak lennénk velök. Óh de én nagyon sietek, leirván, Annát midőn már hajadonná nőtt, pedig ő még akkor csak egy gyöngéd, őszinte gyermek vala, ki az én térdeimen ült. A hajó, mely minket fölvett, három évi utazásra volt rendelve, és ez egész idő alatt Anna volt az egyedüli nő, ki velünk utazott. De ő sohasem látszott érezni helyzetének e sajátszerű különösségét Minden, amit tett és mondott, nőies és illő volt, s az ő kis szobája oly csinos volt, hogy az ember örült, midőn bele lépett. Sohasem fogom elfeledni azon elragadtatást, melylyel a szárazföld kikötőjét üdvözlé, sem a gondosságot, melylyel virágait ápolá, s mely által utazása egyformaságát megenyhité, sem azon megindító hálát, melylyel egy egy madár, vagy más állat-ajándékomat elfogadá, s melyek később mind kedvencei lettek. Hát azon iparkodást, melyet ruháinak rendbentartására fordított ? Igazán, alig lehet valami festőibbet képzelni, mint az ő fél-keleti öltözékét, a bő bugyogót, és a széles öv által összeszorított köntöst. Sötét, gazdag haja igen jól állt napbarnította arcához, melyen az egésség színe ragyogott. A tengerészek királynőjüknek nevezték, és a tisztek sok előkelő címet adtak neki, melyekkel tréfásan megtisztelék. 6 gyermek volt szíve, és asszony viselete által. Tanulmányairól nem akarok beszélni, sem azon tartózkodásáról, hogy csak egyedül nálam keressen segélyt. De én nem tudom, hogy ily módon minő mérget szívtam be. Nem sejtem, hogy e gyermek valaha több is lehet nekem, mint testvérem. Négy évi távollét után végre e kedves lányt átadom anyám gondjainak. Én egyetlen gyermeke valók neki, s ezért Annát úgy fogadó, mint az ég ajándékát, mint szeretetének uj tárgyát. De miért késsem ez eseményeknél ? Miért beszéljem el, hogy mint ért e gyermek viruló hajadonná, ki nem arca által jön szép, — — bár e tekintetben is csak igen keveset lehetett hozzája hasonlítani, — hanem azon nemes tulajdonok és kellemek egyesülése által, melyek lelkében az árnyoldalak mellett is oly megható összhangzatot képeztek ? Miért beszéljem el, menyire nem változott az ő átengedő, testvéri szeretete, míg én öt szenvedélylyel szerettem ? Tudtam, hogy ez érzés reménytelen , s azért száműzöm magam az atyai házból, nehogy az ő hű szivét valami erőszaknak tegyem ki. Sok idő múlva, midőn már szenvedélyem csillapodva hivem, újra visszatértem, és Annát még kedvesebbnek, még gyöngédebbnek találtam. De hiába! Reám nézve már el volt veszve. Midőn ajkait arcomhoz nyomá, s megint „testvérének“ nevezett, szivem föllázadt e szóra, s én szenvedélyemben bevallottam a — valót. Szegény Anna visszaijedt tőlem, reszketve, könyek között. Végre karjaival kürülfená nyakamat, s azon szelíd bizalmas hangon,