Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-06-30 / 77. szám

637 — Sokkal jobban szeretlek , hogy sem hitszegővé kívánnálak tenni — hát az Apolló miért van oly pazarul kivilágítva ? S miért hangzik a desperations polka egész a Korona-utcára ? A­mint barátom az Apollót emlité, azonnal egy tréfás gondolat villant meg agyamban, s én a­helyett, hogy fölfedeztem volna az apollói bálok rejtélyeit, feledékenységemért mentegetni kezdettem magamat. — Tehát eljösz velem , nemde? — folytató barátom bálias ke­­délylyel. — Pontban kilenc órakor az Apollóban leszünk! Míg én toilettemmel bíbelődtem, addig vidéki barátom a magya­rok eredetéről olvasgatott, s meg megállva, majd szamárnak, majd őrültnek címezett valakit, de kit, azt elfeledtem megkérdeni. Épen anyi csínnal és gonddal öltöztem, mintha az első zártkörű mulatságba mentem volna — egyedül azért úgy , hogy barátom mit se gyanítson. Hét világos és öt sötét utcán mentünk keresztül. Ez sem öt meg nem lepte mint vidékit, sem engem mint nagyváradit. A vidéken ilyen világításnak is örült volna — én pedig Nagy-Váradon az ilyen világí­tásért már régen kiszomorkodtam magamat. Egy utcából épen az Apolló elé kanyarodtunk ki. A homlokzat allján transparent volt alkalmazva , nevezetesen : két megkergetett római nympha, lepedőt tartott, a lepedőn könnyen olvashatólag ez állott: Nagyszerű ragyogó bál, a középrendűek distructiójára. Az apollói vendéglős alkalmasint Amerikából került, gondolom magamban, miután a szolgálattevőket a középrendűek közé sorozza. Közbevetőleg meg kell említenem, miszerint én iszonyú bornírt­­ságot látok az emberiség ilyetén osztályozásában : felső,­ közép- és alsó osztály. Ki a társaséletben körültekintett, tapasztalhatta, hogy az emberiség maga magát legalább húsz rendre osztályozza—száza­dunkban pedig épen nagyon is észrevehető, hogy csaknem anyi osz­tály van, a­hány ember. Barátom a megtermett nymphákra csak enyit jegyzett meg: — Hogy a maestro nem Velencében tanult, anyi igaz, hanem az is igaz, hogy ha a középosztály ily nő lényekkel dicsekedhetnék, ak­kor már régen csak egyetlen osztály volna a világon. Hiszen ilyen erős nők még Oroszországban sem találkoznak, pedig a mi nagy — nem mondom nagyszerű — mind Berberiából került. Én hallgattam, mert féltem, hogy a teremben is találunk ily nagy- szerűségeket. A­mint az udvarra léptünk, azonnal észrevehettük, hogy itt olyan egyéniségek mulatoznak, kiknek legkevesebb okuk van szomorkodni. Nekem nevezetesen meggyőződésem, miként olyan rotation sem ez, sem a jövő századok nem mennek keresztül, hogy az inasból inas, s a szobaleányból szobaleány ne lehessen. Addig pedig míg valaki inas, vagy szobaleány, végtelenül kevésről kell gondolkoznia — hát még ha szobaleány és csinos. Két jegyet váltottam, s benyitottunk a terembe. Hogy barátom mit sem vett észre, azon egy cseppet sem csodál­koztam , a­mint a fényt és elegantiát szemü­gyre venni szerencsés le­hetek. — Mit egy nobel bál fölmutat, és fölmutathat, látható volt itt a legnagyobb változatosságban. Drága selyem és szőrkelmék, rumburgi vászon , batu­szt gallérok, és alsó­ ujjak, selyem és bársony szalagok, manchettek, szalagcsokrok, virágfüzérek, frakkok ála Huliván, Ches­­bonk­, Dygbi — mellények mandarin szabással, és inexpressiblek ála Rapinie. Az igaz , hogy a felrakás , a felaggatás , a szabás, és varrás emlékeztethető a halandót, miként a formát nem épen azért találták föl, hogy kokot, plumpuddingot, vagy töltött palacsintát süssenek, — hanem az ilyen eszmélkedést­ még csirájában elfojták ; a kelmék so­­liditása , szépsége, és becse. A tánc épen első rohamában volt. Barátom folytonosan álláspon­tot keresett, én meg széket, hogy leülhessek. — A leülés nem az utósó mesterségek közé tartozott, minthogy az ember nem is gyaníthatta vé­letlenül ki mellé ül. Az ülés pedig csak úgy kellemes, ha az ember tájékozhatja magát, s a láthatár el nem vesz. Gyönyörű nép! én felségesen mulatok! — szólt barátom enyelegve, és egy csinos göndör szőke leánykát kezdett szemüvegezni. A­mint e szót: gyönyörű, kiejtő, azonnal a főzőném jutott eszem­be, ki szintén itt debutirozott, é­s ki magát nyakig festve , de a bé­csi pirost is a konyhán feledve, alig gyógyítható rángásba helyező vizs­lámat. Vizslám ugyan­is a pirosítót megette. A keringőnek vége jön, és Mátyás a sétálók közé vegyült. Izzadni kezdettem, nem azért mert 28 foknyi meleg volt, hanem azért, mert Mátyás — az­az barátom nem csak a massában volt, ha­nem egy massát karjaira is méltatott. — Hát maga nem táncol ? e megszólítás — egy harmincéves szakácsné kinézésű dámától jött, s nekem volt adressálva. — Köszönöm! szűk a hely, és meleg van ! — Ühühü­! Lett volna csak Bazarynál, ott a kaláris mind leol­vadt a nyakamról — mert viasz volt. — Ühühü! Mátyás épen mellettem haladt el, midőn választottjának hango­san ismétlé: — Csókolom kezeit, bocsásson meg nagysád, de célzás nélkül mondottam. Közel voltam a szélhű­déshez — ha tovább tart, kész a coropro­­missio — s barátom soha sem fog megbocsátani. Mint nyíl, barátom mellett termettem. Hogy hívják magát Náni — szólék meglehetős hidegen válasz­tottjához. — Bocsásson meg Tens úr, de én Klári vagyok. Barátom, — mint kit álmából riasztanak fel, szemeit mereszté és száját kitátotta. Eleresztő a kezet, melyet talán épen ajkaihoz akart emelni. — Miért? ! hát hol vagyunk mi! ? — Apollo istennőnél, ki megharagudván az égiekre a földiekkel társalog, s hogy Jupitert még jobban bosszantsa, bált rendezett a szobaleányok és inasok számára. — De hát honnan e fény — ez elegantia ? — Részben a boltokból, részben az urak garderobjaikból — részben a boltoslegényektől, részben.......... — De a quadrille, alliance, mazurka-polka, palotás magyar ? — Ha ezelőtt egy héttel jöttél volna, egy vasárnapon elvittelek volna oda is, hol a szolgálók , szobaleányok , és szakácsnők tanulnak táncolni —­ fizetvén sokkal pontosabban , mint az urak — a táncmes­ternek havonkint 5 pforintot. — És telik a havi, vagy évi fizetésből ? — Telik menykét, de hogy telik! Szegény ember te azt hiszed, hogy csak a férfiaknak vannak accidenciáik ? — Hát az olyan férfiú, kinek 800 forintja van, és öt gyermeke, honnan tart equipaget, hon­nan ad sob­eket, — honnan öltözteti nejét selyembe stb. — Nem min­dig félnek a férfiak olyan nagyon a szobacicusoktól, mint az apolló bá­lokban, — azután meg a szobacicusok sokszor asszonyaiktól is kap­nak presenteket, t. i. ha jól viselik magukat. — Ugyan mivé lesz az emberiség ? ! — Semmivé! Minő haladás ! Az én időmben , . . . vagy is, — a falun is van­nak cseléd bálok — de azokat azonnal föl lehet ismerni! Nagy városokban már nehéz! Mert bár mi is haladunk — de ők is haladnak! EGY SZÉP MESE. (Igaz története). Az 1805 ki december 1- én két tengerészapród ebédelt a palais­­royal valamelyik éttermében egy fiatal hölgygyel. A leány 16—17 éves lehetett, vidám szellemdús arccal. Haja fekete, ajka piros, szeme kék, keze lába pici, mint egy gyermeké. Az ebédnek vége lett. Az apródok kártyát hozattak. — Hallja, szép Ninon, szólt a fiatalabbik a hölgyhez, mi már tizenkét óra óta ismerjük egymást — azon tizenkét óra óta tud­niillik , mióta ön foglyai vagyunk. — És van oka önnek ezért panaszkodnia, tisztelt hollandim­ ? — kérdé a kis hölgy, gyönyörűen mosolyogva. — Ellenkezőleg! Én fölöttébb örvendek, mert boldog vagyok, és ördöngösen szerelmes! — Én is! —• szóla a másik apród, fia büszke Albionnak. —— Annál jobb — és annál roszabb! mondá Ninon. — Miért annál roszabb ? — kérdé a hollandi.*

Next