Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-01-29 / 12. szám
nat mulva a hegy elfedte alakját — ingatag léptekkel vonult szobájába, pamlagára borult és sirt — zokogott. II. Maricára, a hegyek tündére. Melyik télnek fáj a válás inkább, a távozónak, vagy annak a ki marad ? A távozó lelke előtt uj meg ui tárgyak tűnnek föl, melyek magukra vonják, lekötik a figyelmet, — s ezáltal — ha csak pillanatra is — a bánat enyhül. E pillanatok mindinkább szaporodnak, s mire napok, hetek múlnak, a fájdalomtól ment pillanatok is órákká, napokká növekednek. De a maradó fél ? ! Minden hely, ahova lép, a kedves távozónak képét tünteti eléje, mindenütt az ő hangját véli hallani, azt a kedves édes hangot, mely pedig csupán a maradó szívében hangzik. És ha még e maradó fél keblében olyan forró szerelem lángol, mint Rózsáéban ? Ő nagyon szerette férjét. Szerette az ifjú kor azon üdvös, ábrándos szerelmével, mely örökké tartónak hiszi a rózsaláncot, mi a szíveket összefűzi, s nem tudja, nem akarja tudni, hogy e lánc is hervadható virágokból áll, s ha ezek elvilágítottak, a lánc szakad, s csak igen ritkán sikerül ismét összeköthetni. Férje most távozott mellőle először, ki csodálná tehát, hogy a nő bánata igen mély volt, s hogy szemeiből szűnni nem akart a köny? Mindennap künn volt „a kertben — ott a fák alatt!“ Lassú léptekkel haladott a fasorozatok közt — önkénytelenül vissza-visszafordulva: nem jön ő a kedves, a várva várt, hogy átkarolja, megcsókolja, mint az előtt gyakran, igen gyakran ? Az út puszta, elhagyott volt, s két oldalán a vén fák, melyek zöldkorukban oly sokszor voltak örömének, boldogságának tanúi, most kopáron, lombfosztottan állottak ott, oly szomorúan, mintha azok is éreznék bánatát. Hiába volt az epedés, — csak egyedül járdáit a hulló levelek, hervadt virágok közt. — Fenn a Maros partja fölött emelvényes domb volt; messzeterülő vidékre lehetett onnan látni. Hányszor nem jött fel e dombra, hányszor tekintett epedő szeme kényesen arra, a merre a kedves távozott! Szerelme megnépesité képzeletben az utat, mely a hegyek körül előkanyarult. Száguldó méneket látott közelíteni, a csoportozat előtt, oh sokkal, sokkal előtte a kedvest — a várva vártat! És amint eléje akarna már már sietni, szomorúan tapasztalta, hogy a bájoló képet csak a szerelem festé, — a való pedig oly igen rideg. Jól tudta, hogy férje nem jöhet, hanem azért meg is várta. — Kérdezzétek meg a szerelmet, és azt fogja felelni, hogy ez nem ellenmondás. És igy a rideg valóra kellett ébrednie édes álmából, melyben Lászlót látta; a rideg valóra azon boldog éberálmodozásból, midőn ott ült a kandalló lobogó tűzénél — ha künn sötétes alkony borult a tájra— ha a kandallóval átellenes falra sajátszerű, tüneményes alakokat festettek a lobogó lángok. — A merengést a valóra, ébredés követte mindig, és ez úgy fájt a szívnek. Távozta előtt csengve kérte Lászlót, hogy a hányszor lehet, küldjön tudósítást. És a midőn küldött jött férjétől, s elhozta levelét, a kedves nő arcán az öröm könyei gyöngyöztek alá, s ajka ezernyi ezerszer csókolá a kedves, várva várt levelét. Azután olvasta — hanem nem csak egyedül; az alig egy éves csecsemőnek is hallgatnia kellett a levelet, melynek szavait persze nem értette, hanem midőn apja nevénél kedves mosolyra vonta picided piros ajkait, a boldog édes anya a legforróbban szokta magához gyermekét s könyeivel és csókjaival halmozta el. Igazán szeretni, igazán szenvedni csak a nő tud. A második levél hamar jött az első után. Oly forró szavak, oly kedves levél ez is, mint amaz. A harmadik késett — s midőn Rózsa a negyediket várta, már akkor zuzmarásak voltak a fák, a Maros hátán jéghasábok úsztak, a hegyek ormain pedig fehéren csillámlott a hó. — Miért nem ir, miért nem ír ? Beteg talán ? Oh nem, az nem lehet, hiszen az Isten jó, és meghallja a szerető nő imádságát. El van nagyon foglalva ? Ne lenne a férjnek arra egy óranegyednyi szabad ideje, hogy epedő hitvesét tudósítsa ? Talán csak a hozó késik ? Az utak roszak, vészesek. Adja Isten, hogy csak ez legyen oka! Néhány nappal az udvarfalvai bucsuzás után Damokos a fejedelem előtt állott, aki több erdélyi főúr jelenlétében, személyesen erősíté meg azon kitüntető helyzetben, melyről már egy fejdelmi irat biztosítá. Ő nagysága szokásos jószívűségével mosolygott az ifjú vezérre, mely mosolyban annyi jóság tükrözött, hogy minden jobb kebel örömmel tekintett a méltóságos s még is oly szerfölött nyájas arcra. Atyja nem tekinthet szeretetteljesebben gyermekére, mint Bátori István hiveire. Damokos, a nyájas szavak után, térdre bocsátkozók fejedelme előtt, s a fényes, magas termet betöltő csengő hanggal mondá e szavakat: — Nagyságos fejdelem! Én vagyok a szerencsés, a kit nagyságod egy hadsereg vezérségével megtisztel. A szerencsét s a kitüntetést, mi e kegyelem által osztályrészemül jut, csak úgy fogom valóban megérdemleni, ha mind tettben, mind gondolatban imádott hazám s kegyes fejdelmem és Uram javát törekvendem előmozdítani. Tanúm a mindenható Isten, hogy e szerint akarok cselekedni! Ellenkező esetben, ha Erdély fiai közül valaki, s lenne bár a legcsekélyebb, valaha hűtlenségen élne, vagy szóban, vagy tettben: — én Damokos László most itt, Isten és ember előtt mondom, helyesen fog cselekedni, ha életemet veszi, s megmenti tőlem a hazát! Azonban hiszem és érzem, hogy nem lehet körülmény, mely e gondolatnak is iszonyú állapotot előidézhesse, mert ereimben erdélyi vér buzog, és Erdély igaz fia Istenen kívül nem ismer oly szentnek semmit, mint hazáját s fejedelmét! Bátori örömsugárzó arccal hallgatá az ifjú bajnok lelkes szavait, majd bevégeztük után felemelte a térdelőt, s forrón szokta meg jobbját. A lelkes ifjú óriási erőt érzett e szorítás után karjaiban. Ilyen vezér soha sem lehet hűtlenné ilyen fejdelem iránt. Midőn a főurak mindnyájan e megnyugtató gondolattal távoztak a fejedelemtől, nem maradt más hátra senki, mint Bátori egyik legbuzgóbb híve, a fegyverben és tudományokban egyaránt jártas Bornemisza Gáspár, a ki nem sokkal előbb tért volt vissza Magyarországról s azon nyugtalanító hirt hozta, hogy Békési ugyanott már is szép számú hadsereget gyűjtött, s lehetőleg rövid idő múlva Erdélyre fog törni. — Nagyságos uram — mondá Bornemisza a többiek távozta után — a székelység nem barátja Nagyságodnak; nem lesz oda nagyon ifjú ez az új vezér ? Bátori az udvaronc vállára fekteté jobbját, mosolyogva mondá: — Semmitől sem félek az ifj vezér részéről, hiszen ott lesz mellette Bornemisza! Az udvaronc mély alázattal hatta meg magát fejedelme előtt. Mintegy három hét mulva ez események után, élénk beszédű férfi társaság ült együtt Kőhalom városának egyik legdíszesebb épületében, s a vidor kedélyű urak, a kik Bátori hadának, mely Damokos vezérlete alatt őrködött a székelyföld vidékein, — voltak főbbjei, azon mulatsággal töltötték a lassan haladó időt, mely mulatozás akkori időben igen nagy mértékben szetett jó Erdélyországban — s a melyet „borozásnak“ neveznek országszerte, mai napiglan. És dicséretükre legyen mondva a jó uraknak, a korukban igen elterjedt szokástól ők sem rettentek vissza, sőt oly szakavatottsággal ürizgeték a színborral töltött serlegeket, hogy valóban meg nem lehetett volna mondani, melyikük vitte már legnagyobb tökélyre. Igen szép előmenetelt tettek mindnyájan a gondüzés elemében. És szabadjon itt egyúttal megjegyeznünk, hogy a jó férfiak, minden korban, bőbeszédű szép nem-nek nevezték a nőket, ami más szavakkal azt jelenti, hogy szerintük a nők, együttlétükkor talán kelleténél gyakrabban is megnyitják beszédes ajkaikat; ez állítással ellenkezőleg azonban azt állíták hogy a férfiak anyit soha sem beszélnek mint a nők. Márpedig bátrak vagyunk megjegyezni, hogyha szívre tett kézzel vallanunk kellene, kénytelenek volnánk kimondani, hogy a férfiúi társaságok beszédtárgyát sem képezik folytonosan országos érdekű dolgok, sőt igen gyakran olyan beszéd folyorákhoszszánt, a mi valóban nem illik be egyébnek fecsegésnél. (Folytatása következik.) 90