Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-05-28 / 63. szám
Budapest 10-dik évi folyam. 63. Szombat, május 28-án 1859. HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap, és számos műmérséklettel. Szerkesztőségi szállás: szerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési dij ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dij • Vidékre, és helyben egy iránt Egész évre . . . . 17 új írt Félévre...........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltétnek ; egy hasábozott sorért 5 uj krajcár fizetendő. Kis fiam „költői képes könyvéből.“ 1 -ső kép. A beteg gyermek. Sötét alacsony kis szoba Kövekből épült régi fal , Oly barna füstös az egész Szúette gerendáival. Az ajtón is egy hasadék, Azon besül a napsugár, S a mint kán rezg a falevél A fény a padlón rezgve jár. Amott egy ablak mélyedés Az ablakban nyíló virág, S kalitból néz a kis madár A rácsra mint borús az ág. A mélyedésben asztal áll, Rajta szemüveg, biblia, A széken álmos macska ül, A kötést kell vigyáznia. Piros virágú óra függ A kályha mellett a falon . . . Rég múlt idők emléknyoma Látszik meg minden bútoron. Amott egy szöglet árnyiban A nyoszolya párnái közt Halovány arcú kis fiú Emésztő kínjával viraszt. Szirti haja egy rengeteg, Égő szeme égő parázs, Gyöngéd fehér keze lehullt, Ajkán meghalt a fris varázs. Mellette a vén orvos áll Számlálva fogja aterét, Némán maga elé mereng, A tudománytól vár reményt. Az orvos mellett férfi áll, Mellén keresztbe font a kéz, — A gyermek atyja ! — figyel S kérdőleg az orvosra néz. Szegény jó öreg nagyanyó Az olvasóhoz menekült, Üveg alatt egy feszület Ő bólintgatva oda ült. Az anya égfelé tekint Oly szomorú halvány nagyon, És ott marad tekintete A szent szűz képén a falon. A kis fiú is elmereng A hit, bizalom van szemén, Ő elmélyedve, esdve csüng Édes anyja tekintetén! Flóra. AZ ARANYGYAPJÚ. Elbeszélés. Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Aladár akart mondani valamit (bizonyosan a lélek szépségéről) , de Tátrayné e nagysága intett neki, hogy hallgasson. — Hagyjon el engem ! — szólt a szegény nő, s zokogva takarta el arcát. No hiszen , épen azért jött Aladár ily nagy útra, épen azért töltött két hetet idilli életben, kis libák között, ernyedetlen szorgalommal, s panasz nélkül ürizgetve tisztelt barátjának ecetes palackjait, épen azért, hogy most hagyja ki » asuszezer forintot. Furcsa kivánság ! — Parancsolja nagysád, hogy hagyjam el? — szólt Aladár. Én rabszolgája vagyok, engedelmeskedem. (Esze ágában se volt engedelmeskedni.) Aladár megállt a szoba közepén, zavartan, határozatlanul, mit tegyen ? Oly különös érzés szállta meg keblét, mintha a fátum drzal akarná egyszerre büntetni, hogy azt a sok badarságot, mit a rokon lelkekről összevissza hazudott, most igazán érezte. A köny, melylyel telve látta az özvegynőnek szemeit, oly rostul esett neki, oly igen rostul, hogy ilyen bús fájdalmas érzésre alig emlékezett. Régóta nem érzett ilyet. Most még csak egy gitár kell kezébe, melyet sóhajok közt pengessen , s aztán beillik mintaképül valami gyászlovagnak , romancerot írhatnak róla. Nagy kedve lett volna Aladárnak hangosan fölkacagni érzelmessége fölött, ha az a kacaj nem kerülne száztízezer forintba, mi egy nevetésért mégis rettenetes sok pénz. Aladár még mindig habozott: mit szóljon, mit tegyen ? Egészen kimerült a nagy erőfeszítésben, melylyel a változó indulatokat kellett elnyomnia, s hevült agyát ij meg új gondolatokra kényszeríteni. Szokatlan és kellemetlen helyzet volt ez. Beszélyünk ifjú hőse oly forróságban szenvedett, hogy buzgón imádkozni akart az éghez egy adag fagylaltért. Ezalatt Tátrayné nagysága megszűnt zokogni, s meglehetősen hideg hangon szólt Aladárhoz : — Nem akarom önt elűzni, meg fogom hallgatni. Mondja el, mi jövőt hisz ön az ily házasságnak, mint ez a mienk lenne? Szerencsétlenné tenné mindkettőnket. E szavak eléggé okosan voltak mondva, de mi haszna volt, ha Tátrayné azt kívánta, hogy Aladár megcáfolja azokat. És Aladár a legkomolyabb ékesszólással, melyre huszonöt éves fiatalember képes, meg is cáfolta. Az aranygyapjas bárány igen tudta, hogy öt pénzéért imádják (még pénzéért is kevesen, oly csekély praktikus gondolkozással bírt azon vidéki férfivilág). Talán a szép, halvány, érdekes ifjú is csak a pénzt imádja ? De hiszen oly nemes, oly büszke, férfias és mégis gyöngéd! Kétségkívül nincs nagyobb boldogság, mint ily férj nejévé lehetni, s e boldogságra, ha még laknának a földön istennők, csak ők volnának méltók. Most eszébe jutott az özvegynőnek boldogult férjének vörös bajusza, négyszögletes termete. És e rút ember még áldozatnak nevezte.