Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-05-28 / 63. szám

Budapest 10-dik évi folyam. 63. Szombat, május 28-án 1859. HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb féliven, másodnapi szét­küldéssel , évenként két nagy műlap, és számos műmér­­séklettel. Szerkesztőségi szállás: szerb utca, 5. sz. 1. em. az egye­tem mögött. Minden kézirat, elő­fizetési , és hirdetési dij ide utasí­tandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dij • Vidékre, és helyben egy iránt Egész évre . . . . 17 új írt Félévre...........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltétnek ; egy hasá­­bozott sorért 5 uj krajcár fize­tendő. Kis fiam „költői képes könyvéből.“ 1 -ső kép. A beteg gyermek. Sötét alacsony kis szoba Kövekből épült régi fal , Oly barna füstös az egész Szúette gerendáival. Az ajtón is egy hasadék, Azon besül a napsugár, S a mint kán rezg a falevél A fény a padlón rezgve jár. Amott egy ablak mélyedés Az ablakban nyíló virág, S kalitból néz a kis madár A rácsra mint borús az ág. A mélyedésben asztal áll, Rajta szemüveg, biblia, A széken álmos macska ül, A kötést kell vigyáznia. Piros virágú óra függ A kályha mellett a falon . . . Rég múlt idők emlék­nyoma Látszik meg minden bútoron. Amott egy szöglet árnyiban A nyoszolya párnái közt Halovány arcú kis fiú Emésztő kínjával viraszt. Szirti haja egy rengeteg, Égő szeme égő parázs, Gyöngéd fehér keze lehullt, Ajkán meghalt a fris varázs. Mellette a vén orvos áll Számlálva fogja aterét, Némán maga elé mereng, A tudománytól vár reményt. Az orvos mellett férfi áll, Mellén keresztbe font a kéz, — A gyermek atyja ! — figyel S kérdőleg az orvosra néz. Szegény jó öreg nagyanyó Az olvasóhoz menekült, Üveg alatt egy feszület Ő bólintgatva oda ült. Az anya égfelé tekint Oly szomorú halvány nagyon, És ott marad tekintete A szent szűz képén a falon. A kis fiú is elmereng A hit, bizalom van szemén, Ő elmélyedve, esdve csüng Édes anyja tekintetén! Flóra. AZ ARANYGYAPJÚ. Elbeszélés. Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Aladár akart mondani valamit (bizonyosan a lélek szépségéről) , de Tátrayné e nagysága intett neki, hogy hallgasson. — Hagyjon el engem ! — szólt a szegény nő, s zokogva takarta el arcát. No hiszen , épen azért jött Aladár ily nagy útra, épen azért töl­tött két hetet idilli életben, kis libák között, ernyedetlen szorgalom­mal, s panasz nélkül ü­rizgetve tisztelt barátjának ecetes palackjait, épen azért, hogy most hagyja ki » as­­uszezer forintot. Furcsa ki­vánság ! — Parancsolja nagysád, hogy hagyjam el? — szólt Aladár. Én rabszolgája vagyok, engedelmeskedem. (Esze ágában se volt enge­­delmeskedni.) Aladár megállt a szoba közepén, zavartan, határozatlanul, mit tegyen ? Oly különös érzés szállta meg keblét, mintha a fátum dr­­zal akarná egyszerre büntetni, hogy azt a sok badarságot, mit a rokon lelkekről összevissza hazudott, most igazán érezte. A köny, melylyel telve látta az özvegynőnek szemeit, oly rostul esett neki, oly igen rostul, hogy ilyen bús fájdalmas érzésre alig em­lékezett. Régóta nem érzett ilyet. Most még csak egy gitár kell ke­zébe, melyet sóhajok közt pengessen , s aztán beillik mintaképül va­lami gyászlovagnak , romancerot írhatnak róla. Nagy kedve lett volna Aladárnak hangosan fölkacagni érzelmes­­sége fölött, ha az a kacaj nem kerülne száztízezer forintba, mi egy nevetésért mégis rettenetes sok pénz. Aladár még mindig habozott: mit szóljon, mit tegyen ? Egészen kimerült a nagy erőfeszítésben, melylyel a változó indulatokat kellett elnyomnia, s hevült agyát ij meg új gondolatokra kényszeríteni. Szokatlan és kellemetlen helyzet volt ez. Beszélyünk ifjú hőse oly forróságban szenvedett, hogy buzgón imádkozni akart az éghez egy adag fagylaltért. Ezalatt Tátrayné­­ nagysága megszűnt zokogni, s meglehetősen hideg hangon szólt Aladárhoz : — Nem akarom önt elűzni, meg fogom hallgatni. Mondja el, mi jövőt hisz ön az ily házasságnak, mint ez a mienk lenne? Szeren­csétlenné tenné mindkettőnket. E szavak eléggé okosan voltak mondva, de mi haszna volt, ha Tátrayné azt kívánta, hogy Aladár megcáfolja azokat. És Aladár a legkomolyabb ékesszólással, melyre huszonöt éves fiatal­ember képes, meg is cáfolta. Az aranygyapjas bárány igen tudta, hogy öt pénzéért imádják (még pénzéért is kevesen,­­ oly csekély praktikus gondolkozással bírt azon vidéki férfivilág). Talán a szép, halvány, érdekes ifjú is csak a pénzt imádja ? De hiszen oly nemes, oly büszke, férfias és mégis gyöngéd! Kétségkívül nincs nagyobb boldogság, mint ily férj nejévé lehetni, s e boldogságra, ha még laknának a földön istennők, csak ők volnának méltók. Most eszébe jutott az özvegynőnek boldogult férjének vörös ba­jusza, négyszögletes termete. És e rút ember még áldozatnak nevezte.

Next