Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-07-02 / 78. szám

645 — Úgy bizony! Volt is harag, — maga a tekintetes úr azt mondta, hogy meg ne lássa azt a gazembert, a ki elhagyta lopatni, mert mindjárt agyon puskázza. Az ispán úr is nagyon meg volt ré­mülve, s azt mondta Daninak: „Most már csak menj — menj fiam, keresd a hol tudod, hanem azt tanácslom, elő ne merj jönni addig, a­míg meg nem találod.“ — Segítse az isten szegény Danit, bárcsak megtalálná. Mondja csak édes nénémasszony, nem mondta a Dani, hogy van-e valakire gyanúja. — Nem mondta a lelkem egy szóval sem, dehogy mondta, alig hitt még tőlem is elbúcsúzni, úgy oda volt szegény búbánatában. —• Ugyan mert nem kérdezte meg kegyelmed, most már nekünk is könnyebb volna valamit kitudni, hiszen a pásztor­emberek tudhat­ják legjobban, kik az ilyenféle gyanús emberek. — Igazságod van Rózsi, de mikor nekem se volt akkor más az eszemben, csak hogy őt sirassam. — Ne féljen kegyelmed, jó lesz még minden, majd csak kitudó­dik valahogy. Majd forgatunk rostát, — úgy is látom azt akarta ke­gyelmed. — Bizony azt akartam édes Rózsikám, azért kérettem az ollódat. — Nem próbálta meg kegyelmed a szerencsét. — Még nem, mert hogy az ollóm egyik hegye el van törve, mind­járt félre­billent a rosta. — No hát jókor jöttem épen, majd megtesszük együtt a dolgot, majd meglássuk: fordul-e a rosta. (Folytatása következik.) CÉSARINE: Dumas Sándor regénye. I. A­ki valaha Senlisben volt, nem a legszebb külsejű városkára fog visszaemlékezni. Senk­i egy magaslaton fekszik, melyre szűk, s rész karban levő utak vezetnek föl. Lakosaitól dicsérőbb nyilatkozatot nem is nyerhetni, mint épen városukat érdeklőt. Mintha csak a város különösen az ő számukra, vagy pedig ők a város számára volnának teremtve- ők kiváncsiak, fecsegők, képzelődök és fösvények. Kémkednek , szidalmazzák egy­mást, előítéleteket gondolnak ki és hazugságokat koholnak. Akár va­lami iszonyú szarka vagy veréb fészek telepbe vetődnék az ember. Jaj annak, ki kényszerítve van Senlist választani lakásul, nem azért, mivel ép e várost szemelé ki végső napjai eltöltésére, mert ilyes­mire bizonyára senki sem vetemedik, hanem, mivel hivatala, foglal­­kozása és családi körülményei kényszerítik az oisei kerület e főváro­sába ; ha a fővárosi életre csak egy kis visszaemlékezéssel is bír, bi­zonyára nem érzendi magát boldogul. Ha egy asszony évenkint két selyem ruhánál többet csináltat, már kerülik, adjon estélyén cukros víznél többet asztalára, már uj­jal mutogatnak reá; a­mi több, legyen szellemdús, akkor azután fut­nak előle. Szolgáljon ez tehát eleve intésül! Térjünk most egyszerű , s igen is való történetünkre, melynek székhelye Senlis. Be kell vallanunk, hogy mindamellett, a­mit az előbb megjegy­­zünk, találkoznak Senlisben derék férfiak, és olykor-olykor szép nők is, kik polgártársaik nevetséges előítéletével nem sokat törődnek, ha­nem úgy élnek, mint bármely más városban, csakhogy, természetesen valamivel többet unatkoznak. A­mint azonban valami alkalmuk nyí­lik a szórakozásra, úgy neki rohannak, hogy a legutósó pontig ki­merítik. Legnevezetesebb mulatságuk, melyet a tavasz és az ősz nyújt egyaránt, a chantillyi lóversenyek, melyek gyepe mintegy két mért­­földnyire fekszik Senlistől. A lóversenyek napján kora reggeltől kezdve alig láthatni mást a croili úton, mint szebbnél szebb fogatokat, s vándorcsoportozatokat részint gyalog, részint lóháton. Közbe egy-egy caleche röppen el ket­tős fogatával az utazók mellett, melyeket ezek irigy pillantása követ. A szerencsétlen városka legnagyobb lealázása a körülfekvő re­gényes vidék.­­ Chantillyn kívül Ermenonville , Mortefontaine, Pontarmé kör­nyezik, gyönyörű réteik tavaik és erdeikkel, melyek Senlist meglehe­tős távolságban a legcsábítóbb koszorúba helyezik. Tekintsük meg most a lakásokat, ha a lakókat megnézzük. Ha a soissoni kapun Senlisből kijövünk , s balra egy kis, két fasor között elhúzódó útra csavarodunk, melynek egyik oldalát sűrű vetemények, a másikat buja füveskáposzta ültetmények foglalják el; ha azután egy kis folyam, vagy is inkább patak mentibe indulunk, melyben csak kutyák szoktak törödni, ütünk Valgenceuse gyönyörű várához vezet, melyet a földi paradicsom és az Ígért föld valódi minia­tűr képének nevezhetünk. Valgenceuse csak úgy bir pompás oszlopzatokkal, erdők, tavak, és mulató kertekkel, mint bármely királyi vár; bőven tenyésznek fog­lyai, tengeri nyulacskái és fürjei, ámbár alig bir húsz holdnyinál na­gyobb térséggel. Valgenceusenek megvannak csakúgy romjai, mint bármely középkori várnak, holott még ötven éve sem áll. Ki lehetett a remete, műkedvelő, vagy különc, ki e várat épit­­teté ? Minden, a mit mondhatunk csak anyi, hogy jelenleg G... mar­­quis­né birtoka, ki oly kecsesei uralkodik fölötte, hogy előbbi birto­­kosai tökéletesen feledésbe menének. És engemet kivéve talán senki sem emlékezik többé reájuk vissza. Fölhasználom azért ez előnyt, s elmondom, mi történt itt 1838-ik év május havában. Tíz óra volt este. A földszinti sor ebédlőjében díszruhába öltözött szolgák valá­­nak egy elegánsul kiállított asztal rendezésével elfoglalva, melynek két, tíz ágú candelabre által díszített világánál, az időszak legpom­pásabb gyümölcsei tündöklöttek. A vendégek a kertbe menének, a nap utósó sugarait élvezendők, s egy pompás selyemfűvel benőtt sétasoron jártak föl alá, melynek vé­gén egy szép kőlépcsőzet a kert szél­ében végighúzódva, az említett­­ tavat egészen körülövező. A fősétányon n­ehány kis csoportozat alakult, kik jókedvükben víg párbeszédekbe elegyedének. A csoportozatok, a ház asszonyából és vendégeiből álltak, kik a közel vidékekről érkezének A vendégek közül említésre méltók : P. . báró neje, a legkelle­mesebb virág. Azután C. . grófné és férje, alacsony, régi kori kis em­berei igen sokat hasonlított a XV. Lajos korabeli kis emberekhez, anyi­­ra, hogy csudálni lehet, mikint hímzett öltönyben, rövid nadrágban, s nem karddal oldalán látjuk őt. Ez, utólán említett pár egy leánynyal volt megáldva, ki azon időben midőn történetünk kezdetét veszi, tizennyolc éves volt. A négy említett személyt egy elegáns fiatal férfi kiséré. Ezen férfi huszonöt éves lehetett, fekete szemekkel, fekete hajjal és szép fehér fogakkal birt. Arca halvány volt, meglehetős jól beszélt, szépen lovagolt, s már vagy tíz éve elveszte szüleit. A folyamat megmutatja, mi vezete­tt e házhoz. Az utósa, ki az említett csoportozatot bezárja, Beauzée asszony­ság, Valgenseuse birtokosa. Harmincéves kora mellett harmincezer livres jövedelmet húz, özvegy, s gyönyörű, tizenhét éves leánykája teszi egész örömét, ki a kert második sétasorán C ... gróf leányával cseveg. Ha az olvasó megengedi, kövessük e két hölgyet a kert túlsó részére, hol a Nonette partján kis égszinti virágocskákat szedegetnek. E patak, a birtok határán, rezgő nyárfák között foly el. Hogy meg ne bánjuk, miként az idősb társaságot kénytelenek valánk elhagyni, tegyük föl, hogy épen politikáról értekeznek, és ér­tekezésük épen senkit sem érdekelne. Erre már az is elég bizonyíték, mert az ifjú, ki őket követé, épen semmi részt sem vett a társalgásban, hanem gondolatai valahol a távolban vándorlának, legalább szemei azt mutaták, melyek időnkint a kert azon oldala felé tettek vizsgála­tokat, hol a két leányka tartózkodott. A leánykák idősbike C. . . grófné leánya, Cecilia. Az ifjabbat Juliettenek hívják, és anyja Beauzée asszonyság. Az első barna, szép és víg kedélyű leányka. A második szőke, haját angolosan viselé, mely arcának finom­ságát és kecseit méginkább emelé; a mellett komolyabbnak és gon­dolkodóbbnak látszék lenni, mint barátnője. Szemei kékek és nagyok, s a nagy szemek ellenállhatlan kinyo­matát bírják.*

Next