Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-11-19 / 138. szám
1124 dolgozhatnánk. Csak nyolc nap van hátra, s alig hiszem, hogy ily munka mellett egy-egy betű igénybe ne vegyen egy napot. — Megjárta volna leit ez egyszerűbben is. — Miért édes Marim ? nem kellene-e szégyenlenünk, ha ezen ritka esetekben mi is nem áldoznánk valamit. Ne fukarkodjunk legalább szűkkeblűen a munkával. — Igazad van! Különösen Szerényi megérdemli. — Ismered őt személyesen ? — kérdéstelke rejthetlen tudvágygyal. — Tegnap volt Hedesivel férjemnél, s néhány percre nálam is bemutatta magát. Röviden csak anyit mondhatok: érdekes külső, lelkes arc, képzett észtehetség. A szerelem büvóesetje kiszínezé ezen egyszerű vázlatot. Mint a fűszálon rezgő harmatcsepp briliánt színeket nyer a napsugártól, úgy kapott fényt ezen néhány szó a szerelem csudatevő fényében. Szerényi talán soha sem lehet az a valóságban, minőnek a leányka magasztos szelleme képzeletben alkotott. Azután legott magára gondolt. Vájjon lesz-és valaha oly boldog, hogy láthassa őt; hogy elmerenghessen azon ábrándos vonásokon, melyeknek csak színetlen másolatát ismeri; hogy hallhassa élő hangokban nyilatkozni a gazdag szellemet, ki őt a hideg betűk által is lelkesité. Etelke most sok boldogságot talált abban, hogy legalább ő rajzolhatja azt a koszorút, mely a Szerényi nevet fogja disziteni; menyivel nagyobb kéj volna azonban egy élő koszorút illeszteni a nemes halántékokra, azon nyílt homlok felé, mely oly biztosan jellegzi a bátor lángészt. Miért is, hogy e nemzetnek nincs nyilvános versenye, amint van Spanyolországban, hol a nők megkoszorúzzák a költőket. A két nő könnyeded kellemmel hajolt a himző-ráma fölé, s míg Etelke műgonddal rajzolgatá a koszorút, Mari finom ujjai gyakorlott biztossággal forgaták a hímzőtűt. Arcaik kinyomatán világosan föltűnt a távolság , melyben gondolataikkal e gépies munkát kisérék. — Hát ti Etelkém menyire vagytok? Kik varrják a Zugodi-lobogókat ? — Nem tudom ! — viszonzá a lányka elszomorodva. — Nem is akarom tudni! Én bizonyosan nem fogok segíteni, bár atyám szívesen venné. — Segíts tehát nekünk, — kiáltá a vidám nő, a leányra víve fekete tüzes szemeit, — ékítsük föl e lobogót kettős szalaggal, s a második hímzése legyen a te műved. A hölgy pillanatig elgondolkozott, s azután az eszme kedvességétől áthatva, csaknem háladatos szívvel viszonzá : — Köszönöm édes Marim — elfogadom. Arca átpirult, midőn e szavakat kiejté, de ezen hirtelen változásban még a finom női tapintat se vélt mást felfedezhetni: a lelkes honleány öröménél. Ezután részletes tervezgetésbe bocsátkoztak. A zászlót egy zöld és egy vörös szalag ékesítendi, mindenik szalagon fehér betűkkel, ezüstszálú hímzéssel e fölirat: „éljen.“ Eközben elkészült a koszorú mintarajza, s Etelke dobogó szívvel sietett öltözködni, hogy a kiállításhoz megkívántatókat beszerezze. — Egyet elfeledék kérni édes Marim — mondá, midőn bucsúzásra nyujtá parányi ajkait. — Mondd kedvesem! — Maradjon az baráti titkunk, hogy a szalag az én adományom. — Édes Etelkém! fölteheted-e rólam, hogy árulója lennék oly titoknak, mely családi életedben kellemetlenséget vonhatna maga után. Légy irántam bizalommal. Pedig ki tudja, mit gondolt Etelke, midőn a fentebbi kérést intéző barátnőjéhez, nem épen az előtt kívánt-e rejtőzködni, kinek egy tekintetéért éveket adna oda ? Ellenmondásos talányok képezik a nők szivét. IV. A választás előestéjén több száz szekeren érkezett a választó nemesség. Előbb jött a Zugodipárt, árvalány-hajat viselő vezéreivel. Zenezaj és rivalgás minden utcákon. A kortesvezérek hánykodó szilaj paripákon, bizarr öltözetekben, a lelkesített csapatok, a bámuló tömeg tarka csoportja, többrendű cigányzene, melyek némelyike öszhangzatlan trombitaharsogással sérte a fület, az erkélyek és nyitott ablakok úri népe, sajátságos élénk látványt képeztek. Miután mindkét párt tisztelgett a jelöltek szállásain, lassú menetben, de annál szilajabb éljenzések közt, minden utcaszegleten szünetet tartva, húzódott a tanyákra. Másnap kora reggel ismét fölelevenült a tarka zsibaj, mely az éj csendén is áthatott. „Éljen Szerényi“ ■— kiabálta több száz torok, — „éljen Zugodi“ — orditá ellenkező oldalon a másik párt túlfeszített erővel. Az utcákon a tegnapi hullámzó néptömeg, az ablakokban ugyanazon viruló rózsás arcok, remény és félelem közt hullámzó kebellel, mert a nyerés vagy vesztéshez az apró érdekek egész serege volt kötve. Csak egy volt, ki érdekmentes részvéttel függött a váltakozó tarka-barka jeleneteken ; egy , ki magát kifeledve a számításból , tiszta óhajtással leste a percet, melyben a Szerényi név diadala tudva leend. Menyi lelkesültség e fiatal arcon! Menyi fenség a homlok tiszta egén ! Mily magasztos ábránd a mélázó szemekben , s minő megható komolyság! Látszik, hogy érzi e nap ünnepélyességét. Etelkéről szólunk, ki egy emeletes ház erkélyéről nézte a történteket. Már a szavazás megkezdetett, midőn Etelke hattyú vállai mögött Szélházi alakja mutatkozott. Valami fontosat súghatott, mert a másik percben eltűnt a hölgy, s helyét egy büszke tartású barna nő foglalta el. Ki e jelenetet figyelemmel kisérte, néhány perc múltán látható Etelkét Tótinéval ennek lakása felé tartani. — Honnan tudhatja ezt Peti ? — kérdé Mari, midőn már-már a kapuhoz értek. — Nem akartam hosszasan tudakolni. Kedvem se volt hozzá. Elég az, hogy becsületére állítja, miként a Zugodi-párt győzelme már általános beszédtárgya. — Nem hihetem, — felelt megütközve a szép fiatal nő, — hallottam a tegnap esti számítgatásokat. Legalább kétszáz szavazattöbbséget emlegettek. — Oh ! ha igazat mondanál! Ez önkénytelen fölkiáltás, azon hanggal, melyen mondva volt, némi sejtelem-ébresztő lehete a fiatal Ügyvédnére, mert hosszasan nézte a remegő hölgyet, s anyi szivjósággal, hogy Etelke akaratlanul kitárta karjait, s barátnőjét szívélyesen megölelé. E percben sebes lódobogás hallatszott, s a nyílt kapun egy fakó paripa rohant be, hátán egy termetes lovaggal. A kortes-vezér, ki nem volt más, mint a nyershangú Varjas, a Tótiné készítette zászlót tartó kezében, melyet a terv szerint zöld és vörös szalag ékesített. Leszökve a nyeregből ingerült haragban, a lobogót nyelére kavargatá, mintha könnyű nádszálat forgatna ; azután a folyosóra lépett, s a nők szobájának tartott. — Vegye asszonyom ! — mondá rekedt mély hangon — miután Zugodinak több bocskorravalója volt, igy nekünk usgyé fóré. Én, mint becsületes zászlótartó, legalább a lobogót megmentem, s beszámolok vele. — Ezzel egy szögletbe támaszta a zászlót, s indulni akart. Etelke elhalványult, egy szót nem lett volna képes kiejteni. — Szóljon az égre Varjas, mi történhetett ? — esdeklék az aszszonyka, a győzelmet oly bizonyosnak hitték. — Az ármány asszonyom! a csalás! hanem majd tálalunk, csak legyen a ki megegye. Etelke egy pamlagra dőlt, s harmatujjai egy kenyer tördelének szét a selyem pillák között. Oly szivszakadva várt még egy szót, hogy Varjas majd mondani fogja: talán — mégis. — De a nyershangu a veszteség fölötti lázas haragjában, még a kérdésekre sem ügyelve, melyeket Tótiné hozzá intézett, megfordult, s a két nőt magára hagyá. Ezalatt egyenként gyűltek a párt fejei a Tóti lakára, hol rendesen a pártnak nagy gyüldése volt, s heves vitatkozások zaja hangzott át a nők szobájáig, melyeknek töredékeiből kivehető volt a Szerényipárt vesztesége. Ezen zaj közben érkezik Hedesi is, a pártfőnök, s vele Szerényi Lajos.