Hölgyfutár, 1860. december (11. évfolyam, 146. szám)

1860-12-06 / 146. szám

■r s a nők irigylendik szépségét, a férfiak irigyüik tőlem a boldogságot !... Hallhatni az úton folyvást hangjának édes csengését, érezni a fűsze­res lehelletet, s megtehetni mind­azt, a­mi neki kényelmére szolgál... Oh ez kéj... ez égi boldogság! Mindez egy perc alatt átfutott lel­­kemen. Adélra tekintettem, ki merően rám szögezve tartotta igéző szemeit, nem kérőleg, de mintha mondaná: „hát nem vagyok-e jó!?“ — Mikor indulunk? kérdeztem a férjtől. — És te ezt megtennéd ? — S te kérdezhetsz ilyet?... többször elmondtam már, hogy időmmel rendelkezhetem,­­ nekem csak öröm, ha értetek valamit tehetek... — Holnap édes Kálmánom, s ha lehet korán, hogy estére oda is érjetek... Oh miért nincs az az R... a világ végén, vagy legalább Ame­rikában ! gondolom magamban. Másnap úton valánk, mellettem ült éltem boldogsága, a leg­szebb virágszál az éden kertjében, mely nem nekem virult. Átfutott lelkemen a gondolat, hogy miért volt képes maga az is­tenség anyira beszámítani az emberi nem törzsök­ szüleinek azon első botlását , midőn ők a tiltott fáról egy gyümölcsöt leszakasztottak volt. Őket ingerlette a csudaszép termés. És ők ismeretlenek voltak a bűnnel, nem tudták mi az ártatlanság, a mit tettek csak változatos­ság okáért tevék — szerintem nem vétkeztek! És még is ez a költői kép az, mely engem eltartóztatott, hogy ne érintsem még csak levelét is, a mellém ültetett legszebb tiltott fá­nak ... bár — minek tagadnám — keblemnek kígyója, a szenvedély, nem egyszer kezdte kiterjesztgetni ördögi mesterségét. Beszéltünk a múltról, a szliácsi, m.. .i találkozásunkról; be­széltünk a legérdektelenebb tárgyakról, de a beszéd, mert az ő ajkai­ról folyt le, nagyobb érdekkel birt előttem, mint a világ legjelesebb szónokainak mesterkélt remekei. A szív volt itt a szónok, s közönsége­s a szív ! A déli étetés után, mely egy az országút szélén álló fogadóban ment véghez, tudakoztam a fogadást, hogy melyik út vezet leghama­rabb a.. .re, alkonyat előtt óhajtván még oda megérkezni. A fogadós elutasított bennünket, megmondta, hogy majd az er­dőben, fent a hegy tetején egy majort fogunk találni,ettől aztán jobbra le a völgynek tartsunk, a­hol a hegytövénél egy kis falut érünk, itt etetnünk kell, mert oda még egy jó stáció­t ... Szerencsétlenségemre épen másfelé gondolkoztam akkor, mikor a fogadós azt magyarázta, hogy a majortól merre kell tartanunk. Ide érvén, én azt mondtam balra, Adél úgy emlékezett, hogy jobbra , a kocsis meg semmit sem hallott az egész magyarázatból. Bementem a kocsissal a majorba, hogy ott majd utasítást kérek.­­ Két juhászkutyán kívül egy élőlény sem volt az egész majorban, mely­­ tulajdonképen nem is volt egyéb egy rozzant háznál; a kitörött állapotban levő ablakok papírral voltak beraggatva, a hajdani há­­j túlsó szoba egy ablakát pedig tövissel rakták be. Az ajtó be volt zárva, a kutyák kiugattak bennünket a kerítés formával körül rakott udvarból, s így most csak a jó sorsra bízhattuk magunkat. Balfelé indultunk. Oly rész volt itt az út, hogy a kocsis azt mondta: „Uram, ha a menyországba is ilyen úton kell mennünk, soha se kívánkozom bele!“ Meredek, dtílős, köves, gödrös — úgy, hogy Adélt többnyire gyalog, karomon kellett vezetnem!... hogy ezt nem tettem kedvetlenül, magában értetik. Végre sok küzdés után leértünk a völgybe, s egy útkanyarulat végiről, melylyel a hegy lábát megkerültük — megpillantok a falut. A kocsis örömében, hogy már falut érünk — nem ügyelvén az út mel­lékére, közikbe csap a lovaknak, s e percben az első tengely egy a szoros út mellett kiálló köszirtbe ütközvén, ketté tört. Gyalog mentem be Adéllal, a már két puskalövésnyinél nem messzibb levő faluba. Egy kisszerű, de jó kinézésű fogadót találtunk itt. Szekerünkért segítséget küldtem, s azt mi hamar beszállítok; sze­rencsére ügyes kovácsa volt a falunak, a­ki nem egy vas tengelyt forrasztott már össze, ezt is ígérte, hogy elkészíti a reggelre! Adél rám nézett, s e tekintetből azt lehetett kivennem, hogy jobb szerette volna, ha a tengely el nem törik, de ha már eltört, jobb lenne ha nem holnap, de ma forrasztanák össze. — De maiszter uram, — szóltam a kovácshoz — ma is el le­hetne azt még készíteni... — Ha tenns uram el tudja - tessék, de én magamra nem vál­lalom. —■ No no, ne nehezteljen azért, én csak azt mondom, hogy ha lehetséges, hiszen a mit kíván szívesen megfizetemi, s még azon fe­lül is... — De tenis uram, ha ezt a­ fogadót nekem adja sem csiná­lom én azt ma meg, hisz az istenért már este van... — Úgy hát nincs más mód — szólt Adél, — mint bevárnunk a reggelt. Vendégszoba kettő volt a fogadóban, a­mi ugyan ránk nézve mind­egy, ha egynél több nem lett volna is, mert Adélnak ismerem ez oldalról félénkségét, egyedül a világért sem mert volna hálni, idegen­nel pedig — hiába ily esetben a megszokott házi barát sem egyéb idegennel, — hogy legyen egy szobában !! Adél nem szólt, de orcairól, melyet halványabbnak még soha­sem láttam, leolvastam a kétkedést, s benső küzdelmet. Határoztam. A két vendégszoba egymásból nyílt , de a tornácra is volt mind­kettőből kijárás. Az­­ oldalajtót kinyitottam, — s bezártam az egyik szoba tornácra nyíló ajtaját, s megmondtam Adélnak, hogy ő ezen szobában fog hálni, a közép ajtó nyitva leend, s igy az egyedü­­liségtől sem tarthat. Adél rám nézett. — Legyen nyugodt kegyed ! Adél nem szólt egy szót sem. A mint később — estelizés után, mely az én leendő hálószobám­ban történt meg — gyertyát vett kezébe, s menni akart hálószobá­jába, még egyszer kérőleg rám függeszté szép szemeit. — Asszonyom! már nyilvánítottam, hogy kegyed a legnyugod­­tabban alhatik, im nézze e papírra most néhány szót jegyzek föl, s fogadom, hogy kegyed szóról szóra ezt fogja reggel nekem mondani'. •— Írtam s eltettem a papírt. (Folytatása következik.) A FEHÉR RÓZSA. L. Enault beszélye. (Vége.) Flavio tölcsért csinált a levélből, s a padolatra dobá. — E báró rá akar szedni, mivel nejének egykor udvarolni látszottam. Ezzel nem gondolkozott többé felette, hanem bús ábrándokba merült. Másnap egy barátja látogatá meg, ki a levelet fölvevé, s csodál­kozására egy magas cursusú bankjegyet ismert fel benne, minthogy e vasút részvényei a krími háború miatt ez időben nagy fontosságúak voltak. Figyelmeztető barátját, börzére ment vele, s rövid idő alatt egy nagy összeg louis-d'or birtokában látá magát. A dolog összefüg­gése ez volt: Berlingen bárónő, —­kit Flavio egykor egy igen csinos so­­nettel tisztelt meg, — az említett vasúti részvényekből, melyek ügy­nöke férje volt, 100 darabot kért, s rájok d’ Auriac nevét iratá, noha férje, árán túl vélte megfizetni a pár Borocskát, melyek szeretett nejé­nek oly igen tetszettek, így jön Flavio pénzbeli szorultságán segítve, ki is még azon nap elutazott­ngolországba. VII. Az előbbi napon pár sort kapott Birming­hamból , — Liverpool­ból ,Turton­­nal utazunk e hó 19 én reggel. A herceg velünk van. Londonban lepett meg. De ne féljen semmitől! Lármát hallok. Állva írok a kemence szögletében. Még elutazásunk előtt írok önnek utoljára. Elküldöm utósó mosolyom, utósó könnye­met. Jőnek. Isten önnel ! Flavio gyors fogattal utazott éjjel-nappal, Londont mintegy re­pülve hagya el, s Liverpoolba érkezett 18 án este. A kikötőbe ment, s egy szomorú szobát váltott egy tengerész korcsmában. Azután az ,Arany csillaghoz" vezetteté magát, húsz lé­pésnyire a kikötőtől, hol Heléne szállva volt. Az első emeletben három ablak volt kivilágítva. Oh — gondola Flavio, — egy üvegtábla, a egy vékony függöny választ el bennünket, s én nem kiálthatom: Heléne! 1255

Next