Hölgyfutár, 1860. december (11. évfolyam, 146. szám)
1860-12-06 / 146. szám
■r s a nők irigylendik szépségét, a férfiak irigyüik tőlem a boldogságot !... Hallhatni az úton folyvást hangjának édes csengését, érezni a fűszeres lehelletet, s megtehetni mindazt, ami neki kényelmére szolgál... Oh ez kéj... ez égi boldogság! Mindez egy perc alatt átfutott lelkemen. Adélra tekintettem, ki merően rám szögezve tartotta igéző szemeit, nem kérőleg, de mintha mondaná: „hát nem vagyok-e jó!?“ — Mikor indulunk? kérdeztem a férjtől. — És te ezt megtennéd ? — S te kérdezhetsz ilyet?... többször elmondtam már, hogy időmmel rendelkezhetem, nekem csak öröm, ha értetek valamit tehetek... — Holnap édes Kálmánom, s ha lehet korán, hogy estére oda is érjetek... Oh miért nincs az az R... a világ végén, vagy legalább Amerikában ! gondolom magamban. Másnap úton valánk, mellettem ült éltem boldogsága, a legszebb virágszál az éden kertjében, mely nem nekem virult. Átfutott lelkemen a gondolat, hogy miért volt képes maga az istenség anyira beszámítani az emberi nem törzsök szüleinek azon első botlását , midőn ők a tiltott fáról egy gyümölcsöt leszakasztottak volt. Őket ingerlette a csudaszép termés. És ők ismeretlenek voltak a bűnnel, nem tudták mi az ártatlanság, a mit tettek csak változatosság okáért tevék — szerintem nem vétkeztek! És még is ez a költői kép az, mely engem eltartóztatott, hogy ne érintsem még csak levelét is, a mellém ültetett legszebb tiltott fának ... bár — minek tagadnám — keblemnek kígyója, a szenvedély, nem egyszer kezdte kiterjesztgetni ördögi mesterségét. Beszéltünk a múltról, a szliácsi, m.. .i találkozásunkról; beszéltünk a legérdektelenebb tárgyakról, de a beszéd, mert az ő ajkairól folyt le, nagyobb érdekkel birt előttem, mint a világ legjelesebb szónokainak mesterkélt remekei. A szív volt itt a szónok, s közönséges a szív ! A déli étetés után, mely egy az országút szélén álló fogadóban ment véghez, tudakoztam a fogadást, hogy melyik út vezet leghamarabb a.. .re, alkonyat előtt óhajtván még oda megérkezni. A fogadós elutasított bennünket, megmondta, hogy majd az erdőben, fent a hegy tetején egy majort fogunk találni,ettől aztán jobbra le a völgynek tartsunk, ahol a hegytövénél egy kis falut érünk, itt etetnünk kell, mert oda még egy jó stációt ... Szerencsétlenségemre épen másfelé gondolkoztam akkor, mikor a fogadós azt magyarázta, hogy a majortól merre kell tartanunk. Ide érvén, én azt mondtam balra, Adél úgy emlékezett, hogy jobbra , a kocsis meg semmit sem hallott az egész magyarázatból. Bementem a kocsissal a majorba, hogy ott majd utasítást kérek. Két juhászkutyán kívül egy élőlény sem volt az egész majorban, mely tulajdonképen nem is volt egyéb egy rozzant háznál; a kitörött állapotban levő ablakok papírral voltak beraggatva, a hajdani háj túlsó szoba egy ablakát pedig tövissel rakták be. Az ajtó be volt zárva, a kutyák kiugattak bennünket a kerítés formával körül rakott udvarból, s így most csak a jó sorsra bízhattuk magunkat. Balfelé indultunk. Oly rész volt itt az út, hogy a kocsis azt mondta: „Uram, ha a menyországba is ilyen úton kell mennünk, soha se kívánkozom bele!“ Meredek, dtílős, köves, gödrös — úgy, hogy Adélt többnyire gyalog, karomon kellett vezetnem!... hogy ezt nem tettem kedvetlenül, magában értetik. Végre sok küzdés után leértünk a völgybe, s egy útkanyarulat végiről, melylyel a hegy lábát megkerültük — megpillantok a falut. A kocsis örömében, hogy már falut érünk — nem ügyelvén az út mellékére, közikbe csap a lovaknak, s e percben az első tengely egy a szoros út mellett kiálló köszirtbe ütközvén, ketté tört. Gyalog mentem be Adéllal, a már két puskalövésnyinél nem messzibb levő faluba. Egy kisszerű, de jó kinézésű fogadót találtunk itt. Szekerünkért segítséget küldtem, s azt mi hamar beszállítok; szerencsére ügyes kovácsa volt a falunak, aki nem egy vas tengelyt forrasztott már össze, ezt is ígérte, hogy elkészíti a reggelre! Adél rám nézett, s e tekintetből azt lehetett kivennem, hogy jobb szerette volna, ha a tengely el nem törik, de ha már eltört, jobb lenne ha nem holnap, de ma forrasztanák össze. — De maiszter uram, — szóltam a kovácshoz — ma is el lehetne azt még készíteni... — Ha tenns uram el tudja - tessék, de én magamra nem vállalom. —■ No no, ne nehezteljen azért, én csak azt mondom, hogy ha lehetséges, hiszen a mit kíván szívesen megfizetemi, s még azon felül is... — De tenis uram, ha ezt a fogadót nekem adja sem csinálom én azt ma meg, hisz az istenért már este van... — Úgy hát nincs más mód — szólt Adél, — mint bevárnunk a reggelt. Vendégszoba kettő volt a fogadóban, ami ugyan ránk nézve mindegy, ha egynél több nem lett volna is, mert Adélnak ismerem ez oldalról félénkségét, egyedül a világért sem mert volna hálni, idegennel pedig — hiába ily esetben a megszokott házi barát sem egyéb idegennel, — hogy legyen egy szobában !! Adél nem szólt, de orcairól, melyet halványabbnak még sohasem láttam, leolvastam a kétkedést, s benső küzdelmet. Határoztam. A két vendégszoba egymásból nyílt , de a tornácra is volt mindkettőből kijárás. Az oldalajtót kinyitottam, — s bezártam az egyik szoba tornácra nyíló ajtaját, s megmondtam Adélnak, hogy ő ezen szobában fog hálni, a közép ajtó nyitva leend, s igy az egyedüliségtől sem tarthat. Adél rám nézett. — Legyen nyugodt kegyed ! Adél nem szólt egy szót sem. A mint később — estelizés után, mely az én leendő hálószobámban történt meg — gyertyát vett kezébe, s menni akart hálószobájába, még egyszer kérőleg rám függeszté szép szemeit. — Asszonyom! már nyilvánítottam, hogy kegyed a legnyugodtabban alhatik, im nézze e papírra most néhány szót jegyzek föl, s fogadom, hogy kegyed szóról szóra ezt fogja reggel nekem mondani'. •— Írtam s eltettem a papírt. (Folytatása következik.) A FEHÉR RÓZSA. L. Enault beszélye. (Vége.) Flavio tölcsért csinált a levélből, s a padolatra dobá. — E báró rá akar szedni, mivel nejének egykor udvarolni látszottam. Ezzel nem gondolkozott többé felette, hanem bús ábrándokba merült. Másnap egy barátja látogatá meg, ki a levelet fölvevé, s csodálkozására egy magas cursusú bankjegyet ismert fel benne, minthogy e vasút részvényei a krími háború miatt ez időben nagy fontosságúak voltak. Figyelmeztető barátját, börzére ment vele, s rövid idő alatt egy nagy összeg louis-d'or birtokában látá magát. A dolog összefüggése ez volt: Berlingen bárónő, —kit Flavio egykor egy igen csinos sonettel tisztelt meg, — az említett vasúti részvényekből, melyek ügynöke férje volt, 100 darabot kért, s rájok d’ Auriac nevét iratá, noha férje, árán túl vélte megfizetni a pár Borocskát, melyek szeretett nejének oly igen tetszettek, így jön Flavio pénzbeli szorultságán segítve, ki is még azon nap elutazottngolországba. VII. Az előbbi napon pár sort kapott Birminghamból , — Liverpoolból ,Turtonnal utazunk e hó 19 én reggel. A herceg velünk van. Londonban lepett meg. De ne féljen semmitől! Lármát hallok. Állva írok a kemence szögletében. Még elutazásunk előtt írok önnek utoljára. Elküldöm utósó mosolyom, utósó könnyemet. Jőnek. Isten önnel ! Flavio gyors fogattal utazott éjjel-nappal, Londont mintegy repülve hagya el, s Liverpoolba érkezett 18 án este. A kikötőbe ment, s egy szomorú szobát váltott egy tengerész korcsmában. Azután az ,Arany csillaghoz" vezetteté magát, húsz lépésnyire a kikötőtől, hol Heléne szállva volt. Az első emeletben három ablak volt kivilágítva. Oh — gondola Flavio, — egy üvegtábla, a egy vékony függöny választ el bennünket, s én nem kiálthatom: Heléne! 1255