Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-03-26 / 37. szám

SCRIBE. J. Janin gyászirata. A temetések és gyásziratokból nem fogyunk ki! Majd minden­nap gyászt kell öltenünk egy-egy költőért, ki elköltözött tőlünk. Teg­nap Murger Henrik, ki alig volt negyven éves , de ma . . . ma azon ritka lángelméjü férfiút siratjuk, ki édes vigsága, szeretetreméltó leckéi és szép szellemével, mely oly tiszta, mint a források kristály vize, betölte a tizenkilencedik századot. Seribe meghalt, Ő 1791-iki dec. 24-én látta meg a napvilágot, a kereskedelmi hajlékban, hol Moliére is született, a Montorgueil-utcá­­ban, hol Béranger bölcsője rengett. A házat a méh lepte el, az emlé­keket a feledés ; csak a Saint-Denis-utcában lehet még látni a „Fekete macska“ címert. Ez volt ama posztó-raktár címere, hol Seribe szüle­tetett. Nincs még sok ideje, midőn örvendve mutatá meg most oly gyászos nejének a szobát, hol elrejtve hrá első vaudeviljeit, e jó, kifü­tyült vaudevilles-ket, melyek majdan édesen vissza fognak varázsolni titeket a múltba, midőn meghalljátok a későbbi Franciaország tapsait. — Itt kerestem én, — szokta mondani — az olasz színházban Gil Blasban vígjátékaimat. Itt mutatá be Delavigne Ger­main, bajtársam az ő Kázmér testvérét, és barátomat ... és Ger­main Kázmér meg én itt kutatgatok a vaudevilles-ket, a drámákat, a víg operák eszméit és tudja az ég még miféle jó bohóságokat. S ha egy-egy vaudevillet bevégeztünk, mily elégedettek valünk! S ha csak középszerűn buktunk meg, mily büszkék ! Azon időben egyikünk sem vágyódott hírre, annál kevésbé dicsőségre. Azon időben azért énekel­tek, hogy énekelhessenek; a Tivolin, az új Danaidákon, a d’Atalán mulattak az emberek. Hamlet paródiáját csakugyan jól megcsi­náltuk, s mi nem lettünk büszkébbek ! így jön, hogy ő a nyilvánossággal megismerkedett, kitanulta gyöngéit, megszokta, hogy vele beszéljen és őt meghallgassa. De nem lett ám egyszerre elismert ember. Bizonyára nem ; a tapintatos oksze­rűséget, az ízlést, hatást, mely meglep és vonz, az igaz irányt, mely nem hajlik mellékutakra, mindezt tanulni kell. Ugyanazon egy perc­ben tekintetbe kell venni a párbeszédet s a dalt, a hangsúlyt és a sze­mélyzetet, a termet és előszobát, az utcát és a szabad természetet. A képzelet világában látni kell saját művünk különféle személyeit, öltö­nyüket, látni a mozdulatokat, és hallani, hogy mint beszélgetnek. Hogyan fejezzük ki ? A­ki igazi drámaköltő akar lenni, annak ismernie kell századát, annak hiúságait, bűneit, dicsvágyát. A történet nagyobb mozzanatai mindig kedvezőleg hatottak a szinműköltészetre. Corneille, Moliére élő példák reá. — Anyira elfáradtam a lélekölő zaj közepette, — szólt Cicero kedves barátjához Atticushoz,— a mozgalmak lármája anyira kimerí­tett, hogy jóltevőmnek tekinthetném ama szép szellemet, mely megne­vettethetne ! E jó bölcs igazat mondott. Az élet drámai jelenetei után oly jól esik a mosoly. A vidámság azon jó férfiak édes nyugalma, kik látták, mint ve­szi körül városukat az ellenség, s kik nem tudják elhinni, hogy a gonosz fegyverzaj örökre elnémult. Ily időben adták elő Seribe egy színművét, mely diadalainak kezdetét teszi. Ismeretlen színészek játszották,kik azonban rögtön hír­névre vergődtek, mert ők voltak a szerencsések, hogy az oly sokat kö­­nyezett Páris ajkaira az első mosolyt idézhessék. Seribe megtagadván a vaudeville t­e­r­e­m­t­ő­i­t (ez az akkori idők szójárása) Barré és Desfontaines urakat, az első volt, ki behatolt az uj világba, s úgy találta, hogy az uj világ a császárság romjai­ból épült, a nemes és polgárosztály szerencsés keveréke, hogy a régi s a királyi gárda, a szabadelvűek és hercegek, a kunyhók, hol dalol­nak, és a szalonok, hol átkozódnak, testvérekké lettek. — Euréka! — kiálta föl, — meg van vígjátékom. Szépség, szellem, ifjúság, feledés, az eltűnt idő dicsőségének és a jelen szabadságának benső szövetsége: vonzóbb képet költő nem te­remthet. A sokat szenvedett város leveté a gyászöltönyt, ünnepi köntöst vett föl, és hálásan hallgatá a kedves dallamokat. Az érdektelen ifjú, a csudás jövevény, ki anyira ismerte az ármányok, a szerelem hálóit, a csudáié Páris kedvence len. Mindenki róla beszélt, s a­ki Seb­be­l nevét mondta ki, az a költészet legnépszerűbb és legszeretetreméltóbb személyesítéjéről beszélt. S naponkint növekedett az érdek s napon­kint nagyobb jön a taps.A hálás közönség, a mely oly könnyen elnéz a régieket is, — melyek uj mezben jelentek meg, — érdekkel nézte, s a „Pénznélküli gastronom,“ „Az ezredes,“ „A koma,“ „A titkár és szakács,“ „A bedlami látogás,“ „A művész,“ „Mihály és Krisztina,“ „Egy huszárezredes emlékei,“ „A kisasszony és az asszony,“ „Egy iroda belseje,“ „A varró leányok,“ „A sorsjáték irodája,“ „Rudolf,“ „Az örökös,“ „A művészek mansardeja“ mind meganyi emlék, mely­hez diadalok vannak kötve. Mindenki azt kérdé: mit mondott Seribe tegnap, s mit fog mondani holnap ? E népszerű és megérdemelt sikerre azon népszinmúk­ók, kik utó­­sók készíték az ötfelvonásos verses vígjátékokat, megvetőleg jegyzék meg: „Csinos, de csekély értékkel bír!“ Erre aztán valóságos forradalom támadt. A közönség, melynek oly jól estek ez élő, mozgó képek, kihivólag viszonza: — Hogyan ? Ki bir oly csekély értékkel, mi, kik e műveket örömmel nézzük, vagy ama fiatal ember, ki anyi rokonszenvet talált ? S a közönség jól ítélt. A szellem apró, alkalmi érdekeket emelt magához, emellett fujta a bűnt, a vétket, de oly finoman, oly szellemdúsan, mint azt csak Seribe tehette. Ezt mindenütt elismerték, a Tuilleriáktól kezdve a kunyhókig. A Tuilleriákban ekkor Voltaire egyik tanítványa uralgott csen­­­desen, ki könyv nélkül tudta Horacot és Moliért, s ki szintén tudá Bé­ranger első dalait. Seribe titkaihoz tartozott az is, hogy kis eszközökkel nagy sike­reket tudott véghez vinni. Kikereste a legtitkosb érdekeket, az igaz­ság másodrangú elveit, s ezzel tudott hatni, győzni. Az igazság — szokta mondani — nincs veletek ! Ezt meg kell hódítnotok. Ily modor által legalább pikántabb jön. Ennek egyik bi­zonysága a többi között: „Az első szerelmek.“ Az eszme igen csinos. A komikum költője művészi ízléssel azon percekkel gúnyolódott, melyeket mindenki oly komolynak hisz! Szeretitek egymást, meges­­küsztök, hogy e szerelem örökké tart. Szeretitek egymást? Gyerme­kek vagytok, kik a szerelemből játékot űztek. Eljön a megpróbálta­tás órája, s pedig nagyon rövid idő múlva. S a lányka nem is ismeri már Károly unokaöcscsét! S Károly, ő valóságos tökfilkó, szereti a gri­­setteket és kalandokat. Az alapeszme új, a meglepetés hat! Az első szerelemmel gúnyo­lódni, nyilvánosság elé tárni a szív első dobogásait; mily szellemdús gondolat! Azon idő fiatal lánykái, kik most már nagymamák, kiállhatlan­­nak tartották. Hogyan? Álmaikat merik gúny tárgyává tenni! Kine­vetni sóhajaikat, örök esküjöket, az ég felé röpködő tekintetet, s a kis arany gyűrűt, mely szerényen meghúzta magát a gyöngéd ujjon. Ki e botrány okozója ? — kérdezék. — Kétségkívül szerencsétlen vi­lágfájdalomban szenvedő fiatal ember, ki nem tudja becsülni mások illuzióit. Ma körülbelül harminc év telt el azóta. . . A méltatlankodók most (ily önző az ember!) bámulva csudálják, hogyan tudták kétség­bevonni e mű igazságát. — Hogy lehettünk oly együgyűek ? — kérdezik. — Hisz e mű maga az igazság, így okoskodnak most azok az ábrándos fiatal lány­kák, s a csillagokat imádó úrfiak. S ez mind Seribe diadalaihoz tartozik. Különben ki tudja, nem mérgelődik-e most is Emmeline vagy Károly gyermek az éden, (éden, ez az igazi elnevezés) tehát az éden valamely titkos helyén, midőn hallják, mint nevet a közönség az ő hű, boldogságot ígérő esküjök fölött. S mi ? ... Mi is eleget boszankodtunk egykoron, de most neve­tünk ! A harag és boszankodás ez ideje, mily szép idő volt az! Ez élénk, találékony szellemhez Seribe igen szép logikát is csa­tolt, mert csak a bölcsészeti elvek azok, melyek az alkalmi eszmék, a magas­ szenvedélyeknek maradandó becset kölcsönöznek. A legszebb gondolatok, a legköltőibb fölfogás semmiségbe dől, ha előhaladása út­ját a tanulmány nem készíti el. (Folytatása következik.) 291

Next