Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-01-01 / 1. szám
Végre is ez utóbbi módot választá, mert— úgymond — könyebb mások fejeit beverni, mint az enyimet; s erre különben is még mindig van idő. Minden jószágát eladta, kifizette adósságait, s a fönmaradt összegből, melyből alig tengődhetett volna két hóig, hadihajót szerelt föl s a hitetlenek ellen indult. Drágán fizettette meg velük ifjú kora bohóságait. Mindent, mit az úton előtalált, megtámadott, s a földdel egyenlővé tett. Rövid idő múlva, az egész archipelagus rettegett hajójától, s a harc után nagy hirrel tért vissza Velencébe. A dogé, ki a köztársaságnak tett szolgálatait forrón megköszönő, a híres Morosini Francesco parancsa alatt álló hajóseregen fontos állomást bízott rá. Morosinit elragadta a fiatalember jeles tehetségekkel párosult bátorsága, s fölajánló neki legbensőbb barátságát. Orio azonnal átlátta, hogy ez ismeretség által sok előnyhöz juthat. Mindent fölhasznált tehát, hogy annál szorosabbá fűzze. És szelleme által ki is vívta, hogy a tábornok kedvence, majd pedig rokona lön. Morosininek egy unokahuga volt, ki oly szép s jó, mint az angyal, s kit úgy szeretett, ahogy csak apa szeretheti leányát. E lányka tizennyolc éves. A köztársaság dicsősége után semmi se volt Morosini előtt oly becses, mint e lányka. Mindenben és mindent kedvére ten. Ha jóságát veszélyes gyöngeségnek festék előtte, s azt mondták, hogy ezzel elrontja leányát, azt felelte, hogy azért született, hogy a törökök, ne pedig a kedves Giovanna ellen harcoljon ; az öregeknek sokat meg lehet bocsájtani,s aztán nem is szaporíthatják dorgáló prédikációkkal az unalmat, mely úgy is eléggé alkalmatlankodik; különben, bármit csináljanak a gyémánttal, az soha sem romlik el, Giovanna pedig a legbecsesb gyémánt ezen a kerek világon. A lánykát tehát a férjválasztásban szinte úgy, mint minden másban magára hagyta, mert nagy jószágokkal bírván, nem kellett arra is ügyelnie, hogy az gazdag is legyen. A sok imádó közül gróf Ezzeinot tüntette ki Giovanna. A gróf a paduai herceg családjából származik, s nemes jelleme ősi nevéhez méltó. Ámbár a lányka fiatal és tapasztalatlan volt, mégis fölismerte, hogy a gróf nem büszke nagyravágyásból keresi föl őt, mint—a többiei, hanem őszinte, tiszta szerelemből. Ezért megjutalmazá őt becsülése és barátságával. Sőt az iránta érzett vonzalmat már szerelemnek is nevezgeté, s a gróf boldog volt, hogy oly érzelmet támasztott fel,mely az övéhez méltó. Morosini már megegyezett a frigybe, az ékszerárusok készíték már a drága ajándékokat, a del Castello aristokratiája készült már az ünnepélyekhez. Csinossták a gondolákat, késziték az öltönyöket, s mindenki iparkodott, hogy a boldog vőlegénynyel, ki Velence legszebb és leggazdagabb hölgyét birja majd, ismeretséget kössön. A nap kitűzetett, a meghívások szétküldöztettek, mindenki e fényes menyegzőről beszélt. Nem sokára azonban különös hír szárnyalt házról házra. Gróf Ezzelino abbahagyott minden előkészületet, s eltávozott Velencéből. Némelyek azt beszélték, hogy meghalt, mások, hogy a tizek tanácsától száműzetett. Miért terjesztettek ily szomorú híreket? — A Morosini palotában azonban folytonosan készülődtek, s a meghívások nem vonattak vissza. A szép Giovanna nagybátyjával falura ment, de a menyegzői napon a székvárosba viszszatér. Ezt írta a tábornok barátjainak, és fölhívta őket, hogy osztozzanak családja boldogságában. Hiteles tanúk beszélték, hogy Ezzelinot Padua környékén vadászni látták , s hogy esze ágában sincs a visszatérés. Más hír meg azt mondta, hogy villájába vonult vissza, s az éjeket forró zokogásban tölti. Mi történt tehát? A velenceiek a föld legkiváncsiabb népe. Most szép alkalom kínálkozott, hogy a hölgyek képzeletük, a fiatal emberek pedig gúnyjukat kitüntethessék. Bizonyosnak látszott, hogy Morosini férjhez akarja adni lányát, de hogy nem Ezzelino a boldog, az kétségkívülidolog. Mily titkos ok zavarta meg mindezt ? Mily bűbájos fiatalember volt azon férfiúnál szerencsésb, ki csak egyedül tartatott méltónak Giovanához ? Az emberek mindent gyanítottak , semmit sem tudtak. Egy estén egyszerű gondola surrant el a Fusine csatornán, de a sebes menet, s a jó öltözetű gondolászok azonnal elárulták, hogy e gondolában valamely úri család jön incognito a fővárosba. Néhány gondola azonnal követé őket, s nemsokára meglátták, hogy a gondolában Morosini, Giovanna és Loranzo Orio ül. A lányka édes gondatlansággal játszott Orio agarával. Tekintetében a remény, szeretet, boldogság világa trónolt. — Lehetlen! —• kiálták a hölgyek midőn a szépnem közt elterjedt e hit — Loranzo Orio ? A tékozló! S aztán mélyen hallgattak, senki sem kérdezé, hogy történt ez Azok, kik leginkább fáradoztak azon, hogy Oriot megvessék, és Mossinit megsajnálják, legjobban tudták, hogy Orio ellenállhattak Egy napon, midőn Ezzelino a vadászatban elfáradt, szomorú tért haza. A vadászat pompásan sikerült, s a vadászok csodálkoztak hogy ily eredmény nem vidítja föl azokat. Szomorú arca ellentétbe állt a kürtök víg zaja, és az ebek csaholásával, melynek a vén katély viszhangja felelt. Azon percben , midőn a vonó hidat átlépt futár jött eléje, s a porig meghajolva levelet adott át. A gróf, ki elinte közönyösen tekintett rá, összerezzent, midőn a futár egy nem kimondott. Izgatottan kapott a levél után, a futárnak nehány arat dobott, és leugrott lováról. Körülbelül egy óra hosszáig volt magányos szobában bezárózva, midőn a lovászmester lépett be és jelenté, hogy a futár vissza akar menni, és az uraság parancsára vár. Ezzelino föltekintet mintha álomból ébrednék föl. Aztán írókészletet hozatott, s másna reggel következő levelet olvasó Giovanna: „Signora azt mondja mém, hogy különféle hirek terjesztetnek a közönség közt, melyek a gyed férjhezmenetelét s elutazásomat érdeklik. E hirek majd az mondják, hogy én voltam méltatlan kegyedhez, majd azt, hogy kegyedre elég okom van haragudni, s hogy én szakítottam. Ami ezvek elsejét illeti, a signora igen kegyes, és nagyon gondoskodik rólam. E percben nem igen érzem a hatást, melyet boldogtalanságom a közönségben előidéz. A boldogtalanság elég nagy, nem tetézhető másodrendű gondolatokkal. Ami a másodikat illeti, fölfogom, minyit szenved ez által kegyed büszkesége, és kegyed büszkesége sokkal igazabb jogokon alapszik, semhogy zúgolódhatnék az ellen az az kegyednek most sugall. Az ítélet kegyetlen, de panaszaimat ma mondom el, és honap engedelmeskedni fogok. Igen, elmegyek Velencébe, meghívsát parancsnak veszem és megjelenek az esküvőn.Kegyed azt akarj hogy fájdalmamra az egész város kacagjon, s ho£y megvetését mndenki arcomról leolvashassa. Nagyon jól értem kegyedet, a közvélmény megnyeréséért egyikünknek föl kell magát áldoznia. Ha a nagyságodat ne vádolhassa a gyanú vagy hűtlenség, szégyenpiac kell állanom, mint tökfilkó, kinek menyasszonyát orra elöl ragadja el. De mindenben megegyezem: kegyed becsülete szentebb előtte mint egyéni tekintélyem. De azok, kik azt találnák hinni, hogy igyen is szives vagyok, vigyázzanak magukra, hogy ne lakáljon bitekért. Semmi se hiányozzék Loranzo Orio diadalából ! A diákkocsi megött menő rab sem, ki összetett kezek és szégyentelt arc" megy előre. De sohasem szűnjék meg Loranzo e hírre méltó lenni. Mert máskép a legyőzött könnyen fölszabadíthatná kezeit bebizonyíthatná, hogy a signora rabja mindenek előtt kegyed becsletét védi sat. Ez volt körülbelől azon levél tartalma, melynek magasztos szelem adott életet. De e levél sok helyen — az akkori idő divata serint — oly dagályos, hogy divatos nyelvre kellett leforditanoi máskép meg nem értenék. Másnap reggel elhagyta a gróf villáját, gondolájával a Brentán lefelé hajózott. Midőn a Memmo palotában ott még mindenki aludt. A nemes Memmo Antonio, Ezzelino Lotari a fiatal gróf nagybátyának özvegye volt. Nála lakott Velencéb, mert rá bízta Argiria, tizenöt éves szép és nemeslelkű nővérelveltetését. Ezzelino ép úgy szerette Argiriát, mint Morosini Giovínát. Ő volt egyedüli közel rokona, s mielőtt Giovannát ismeré, I. A.rezetének egyedüli tárgya. Midőn ez elhagyta, annál nagyobb gyögédséggel tért nővéréhez. Csak ő volt ébren, és sietve sietett bátya karjaiba. Szeretetteljes arca azonban bizonyos zűrzavart fejezett. Tudakozódott, de nem találhatta meg e zavar okát. De csakhamr megérte, midőn Argiria forrón kérte, hogy maradjon ma honnan lépjen ki az utcára. Szomorú jelenettől akarta megkímélni, s midőn a Márk torony nagy harangja megkondult, remegett, mint a nyála levél. — Szelíd Argiriám — szólt a gróf — azt hiszed, nem tudon, hogy mi történik, és remegsz, mert Morosini Giovanna esküvésekor Velencében vagyok? Ne félj, azért jöttem, mert a meghívást efogadtam ! (Folytatása következik.)