Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-01-01 / 1. szám

Végre is ez utóbbi módot választá, mert— úgymond — könyebb mások fejeit beverni, mint az enyimet; s erre különben is még min­dig van idő. Minden jószágát eladta, kifizette adósságait, s a fönma­­radt összegből, melyből alig tengődhetett volna két hóig, hadihajót szerelt föl s a hitetlenek ellen indult. Drágán fizettette meg velük ifjú kora bohóságait. Mindent, mit az úton előtalált, megtámadott, s a földdel egyenlővé tett. Rövid idő múlva, az egész archipelagus rettegett hajójától, s a harc után nagy hirrel tért vissza Velencébe. A dogé, ki a köztársaságnak tett szolgálatait forrón megköszö­­nő, a híres Morosini Francesco parancsa alatt álló hajóseregen fontos állomást bízott rá. Morosinit elragadta a fiatal­ember jeles tehetségek­kel párosult bátorsága, s fölajánló neki legbensőbb barátságát. Orio azonnal átlátta, hogy ez ismeretség által sok előnyhöz juthat. Min­dent fölhasznált tehát, hogy annál szorosabbá fűzze. És szelleme ál­tal ki is vívta, hogy a tábornok kedvence, majd pedig rokona lön. Morosininek egy unokahuga volt, ki oly szép s jó, mint az an­gyal, s kit úgy szeretett, a­hogy csak apa szeretheti leányát. E lány­ka tizennyolc éves. A köztársaság dicsősége után semmi se volt Mo­rosini előtt oly becses, mint e lányka. Mindenben és mindent kedvére ten. Ha jóságát veszélyes gyöngeségnek festék előtte, s azt mondták, hogy ezzel elrontja leányát, azt felelte, hogy azért született, hogy a törökök, ne pedig a kedves Giovanna ellen harcoljon ; az öregek­nek sokat meg lehet bocsájtani,s aztán nem is szaporíthatják dorgáló prédikációkkal az unalmat, mely úgy is eléggé alkalmatlankodik; különben, bármit csináljanak a gyémánttal, az soha sem romlik el, Giovanna pedig a legbecsesb gyémánt ezen a kerek világon. A lány­kát tehát a férjválasztásban szinte úgy, mint minden másban magára hagyta, mert nagy jószágokkal bírván, nem kellett arra is ügyelnie, hogy az gazdag is legyen. A sok imádó közül gróf E­z­z­e­­­i­n­o­t tüntette ki Giovanna. A­­ gróf a paduai herceg családjából származik, s nemes jelleme ősi ne­véhez méltó. Ámbár a lányka fiatal és tapasztalatlan volt, mégis föl­ismerte, hogy a gróf nem büszke nagyravágyásból keresi föl őt, mint­­—a többiei, hanem őszinte, tiszta szerelemből. Ezért megjutalmazá őt becsülése és barátságával. Sőt az iránta érzett vonzalmat már sze­relemnek is nevezgeté, s a gróf boldog volt, hogy oly érzelmet tá­masztott fel,mely az övéhez méltó. Morosini már megegyezett a frigy­be, az ékszerárusok készíték már a drága ajándékokat, a del Castello aristokratiája készült már az ünnepélyekhez. Csinossták a gondolá­kat, késziték az öltönyöket, s mindenki iparkodott, hogy a boldog vő­legénynyel, ki Velence legszebb és leggazdagabb hölgyét birja majd, ismeretséget kössön. A nap kitű­zetett, a meghívások szétküldöztettek, mindenki e fényes menyegzőről beszélt. Nem sokára azonban különös hír szárnyalt házról házra. Gróf Ezzelino abba­hagyott minden előké­születet, s eltávozott Velencéből. Némelyek azt beszélték, hogy meg­halt, mások, hogy a tizek tanácsától száműzetett. Miért terjesztettek ily szomorú híreket? — A Morosini palotában azonban folytonosan készülődtek, s a meghívások nem vonattak vissza. A szép Giovanna nagybátyjával falura ment, de a menyegzői napon a székvárosba visz­­szatér. Ezt írta a tábornok barátjainak, és fölhívta őket, hogy osz­tozzanak családja boldogságában. Hiteles tanúk beszélték, hogy Ezzelinot Padua környékén va­dászni látták , s hogy esze ágában sincs a visszatérés. Más hír meg azt mondta, hogy villájába vonult vissza, s az éjeket forró zokogás­ban tölti. Mi történt tehát? A velenceiek a föld legkiváncsiabb népe. Most szép alkalom kínálkozott, hogy a hölgyek képzeletük, a fiatal emberek pedig gúnyjukat kitüntethessék. Bizonyosnak látszott, hogy Morosini férjhez akarja adni lányát, de hogy nem Ezzelino a boldog, az kétségkívü­li­­dolog. Mily titkos ok zavarta meg mind­ezt ? Mily bűbájos fiatal­ember volt azon férfiúnál szerencsésb, ki csak egye­dül tartatott méltónak Giovanához ? Az emberek mindent gyanítot­tak , semmit sem tudtak. Egy estén egyszerű gondola surrant el a Fusine csatornán, de a sebes menet, s a jó öltözetű gondolászok azonnal elárulták, hogy e gondolában valamely úri család jön incognito a fővárosba. Néhány gondola azonnal követé őket, s nemsokára meglátták, hogy a gondolában Morosini, Giovanna és Loranzo Orio ül. A lányka édes gondatlansággal játszott Orio agarával. Tekin­tetében a remény, szeretet, boldogság világa trónolt. — Lehetlen! —• kiálták a hölgyek midőn a szépnem közt­­ elterjedt e hit — Loranzo Orio ? A tékozló! S aztán mélyen hallgattak, senki sem kérdezé, hogy történt ez Azok, kik leginkább fáradoztak azon, hogy Oriot megvessék, és Mos­sinit megsajnálják, legjobban tudták, hogy Orio ellenállhattak Egy napon, midőn Ezzelino a vadászatban elfáradt, szomorú tért haza. A vadászat pompásan sikerült, s a vadászok csodálkoztak hogy ily eredmény nem vidítja föl azokat. Szomorú arca ellentétbe állt a kürtök víg zaja, és az ebek csaholásával, melynek a vén ka­tély viszhangja felelt. Azon percben , midőn a vonó hidat átlépt futár jött eléje, s a porig meghajolva levelet adott át. A gróf, ki el­inte közönyösen tekintett rá, összerezzent, midőn a futár egy nem kimondott. Izgatottan kapott a levél után, a futárnak nehány arat­­ dobott, és leugrott lováról. Körülbelül egy óra hosszáig volt magányos szobában bezá­rózva, midőn a lovászmester lépett be és jelenté, hogy a futár vis­­sza akar menni, és az uraság parancsára vár. Ezzelino föltekintet mintha álomból ébrednék föl. Aztán írókészletet hozatott, s másna reggel következő levelet olvasó Giovanna: „Signora azt mondja m­­ém, hogy különféle hirek terjesztetnek a közönség közt, melyek a gyed férjhezmenetelét s elutazásomat érdeklik. E hirek majd a­z mondják, hogy én voltam méltatlan kegyedhez, majd azt, hogy ke­gyedre elég okom van haragudni, s hogy én szakítottam. A­mi e­z­vek elsejét illeti, a signora igen kegyes, és nagyon gondoskodik ró­lam. E percben nem igen érzem a hatást, melyet boldogtalanságom a közönségben előidéz. A boldogtalanság elég nagy, nem tetézhető másodrendű gondolatokkal. A­mi a másodikat illeti, fölfogom, mi­nyit szenved ez által kegyed büszkesége, és kegyed büszkesége sok­kal igazabb jogokon alapszik, semhogy zúgolódhatnék az ellen a­z az kegyednek most sugall. Az ítélet kegyetlen, de panaszaimat m­a mondom el, és h­o­nap engedelmeskedni fogok. Igen, elmegyek Velencébe, meghív­sát parancsnak veszem és megjelenek az esküvőn.Kegyed azt akarj hogy fájdalmamra az egész város kacagjon, s ho£y megvetését mn­denki arcomról leolvashassa. Nagyon jól értem kegyedet, a közvél­mény megnyeréséért egyikünknek föl kell magát áldoznia. Ha a nagyságodat ne vádolhassa a gyanú vagy hűtlenség, szégyenpiac kell állanom, mint tökfilkó, kinek menyasszonyát orra elöl ragadja el. De mindenben megegyezem: kegyed becsülete szentebb előtte mint egyéni tekintélyem. De azok, kik azt találnák hinni, hogy i­gyen is szives vagyok, vigyázzanak magukra, hogy ne lakáljon bitekért. Semmi se hiányozzék Loranzo Orio diadalából ! A diák­kocsi megött menő rab sem, ki összetett kezek és szégyentelt arc" megy előre. De sohasem szűnjék meg Loranzo e hírre méltó­ lenni. Mert máskép a legyőzött könnyen fölszabadíthatná kezeit bebizonyíthatná, hogy a signora rabja mindenek előtt kegyed becs­letét védi sat.­ Ez volt körülbelől azon levél tartalma, melynek magasztos s­zelem adott életet. De e levél sok helyen — az akkori idő divata se­rint — oly dagályos, hogy divatos nyelvre kellett leforditanoi máskép meg nem értenék. Másnap reggel elhagyta a gróf villáját, gondolájával a Brentán lefelé hajózott. Midőn a Memmo palotába­n ott még mindenki aludt. A nemes Memmo Antonio, Ezzelino Lotari a fiatal gróf nagybátyának özvegye volt. Nála lakott Velencéb, mert rá bízta A­r­g­i­r­i­a, tizenöt éves szép és nemeslelkű nővére­l­veltetését. Ezzelino ép úgy szerette Argiriát, mint Morosini Gioví­nát. Ő volt egyedüli közel rokona, s mielőtt Giovannát ismeré, I. A.­­­rezetének egyedüli tárgya. Midőn ez elhagyta, annál nagyobb gyö­gédséggel tért nővéréhez. Csak ő volt ébren, és sietve sietett bátya karjaiba. Szeretetteljes arca azonban bizonyos zűrzavart fejezett­­. Tudakozódott, de nem találhatta meg e zavar okát. De csakhamr megérte, midőn Argiria forrón kérte, hogy maradjon ma honn­a­n lépjen ki az utcára. Szomorú jelenettől akarta megkímélni, s midőn a Márk torony nagy harangja megkondult, remegett, mint a nyála levél. — Szelíd Argiriám — szólt a gróf — azt hiszed, nem tudon, hogy mi történik, és remegsz, mert Morosini Giovanna esküvésekor Velencében vagyok? Ne félj, azért jöttem, mert a meghívást efo­gadtam ! (Folytatása következik.)

Next