Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-05-23 / 62. szám

{*■ ■ 1$: A KÖNNYELMŰSÉG VESZÉLYEI. Balzac beszélye. (Vége.) X. Pont éjfél volt, midőn Gobseckkel a házhoz értünk. A nélkül, hogy az általános zűrzavarban valaki jöttünket észre vette volna, egész az előszobáig jöttünk, a­honnan a halott szobája nyílt. Itt találtuk a három gyermeket zokogva, s több lelkészt, úgy a cselédek egy részét körülöttük. A legelső, ki minket észrevett, a kis Emészt volt, utunkba állt. — Nem szabad bemenni! A mama egyedül akar lenni a szo­bában ! Gobseck megmosolygá a bátor gyermeket, s mint tollat emelé félre őt az ajtó elől. — Mama! kiáltott be a fiú, két fekete úr keres téged! . . . Gob­seck már ekkor benyitá az ajtót. Mily látvány tárult föl szemeink előtt! Alig tíz perce, hogy a férj lelkét kiadá, s már neje átkutatott, szerteszét hányt mindent. A­mint beléptünk, a nő széteresztett hajjal, mozdulatlan, elriadt szemekkel, egész valójából kikelve meredt reánk. Mindenfelé nyomai türelmetlenül kutató kezeinek. A bútorok fölfor­gatva, a fiókok, irattartók feltörve, s rakásra hányt papírfélék egész halmazban feküdtek már lábai előtt. Riasztó volt látni e kétségbe­esett merényletet, a halott jelenlétében. Minden jelenség szerint az íróasztalban hasztalan kutatott. Első pillanatom az ágyra esett, a másik e démonra, . . . s tud­tam, mi történt. A megmerevült hulla, arccal lefelé párnáira, még mindig az ágy­ban feküdt, egyik kezében széttépett foszlányai szorultak vánkosá­nak. Valami rémesen visszataszító bizarrság volt e helyzetben! . . Így meg nem halhatott, bizonyára ugyan annak keze adta e helyzetet a hullának, ki összehányá az iratokat, melyek a földön hevernek.... A haldokló minden kétségen kívül végperceig megőrizé a kuta­tott iratot, azt vánkosába rejtve el. De hogy jött a gondolatra a dé­mon, azt itt keresni. . . váljon Őrjöngése sugalta e gondolatot, vagy tán maga árulta el a haldokló , midőn haláltusájában végmozdulata az volt, vázujjaival görcsösen összeszoritani féltett vánkosát? .. ez a nő titka . . . anyi bizonyos, hogy a széttépett vánkos az ágy lábai előtt hevert, s rajta még látható volt a grófnő lábnyoma, a mint rajta tapodott. Megkövülten, merev szemekkel bámult mintegy reánk a tetten rajtkapott bűnös, rémületében szívverése elállt, s fagyos izzadság csöppek gyöngyöztek márvány homlokán. Gonoszát sejték. A vánkos mellett hevert egy fölszakitott, s több helyen bepecsételt irat. Öntudatlanul utána nyúltam. Cime ne­kem szólt, de a tartalmát. . . a hitbizományi oklevelet. . . már ak­kor körül nyaldosák a kandalló öszvecsapott lángjai!! . . . A gálád tettet, melyen rajtkaptuk őt, homlokáról olvasom le. Minden valószínűség szerint akkor dobta a lángok közzé az okiratot, midőn mi az ajtót benyitók ! Csak e percben jöhetett reá, s ideje csak anyi volt, hogy az összehajtogatott okiratban a férj által a többi gyermekek javára tett záradékot átfussa, s mi természetesebb, hogy az indulat, meglepetés hevében ez iratban csak a férj végrendeletét gondolá megsemmisithetni, mely őt s két gyermekét kitagadta. A rémület,­isszony, s a rajtkaparás félelmében elveszté fejét s a nélkül, hogy tudná mit cselekszik, mint a vérzetten rajta kapott gyilkos, ki­nek szemei előtt csak az izzó vas és vérpad lebeg, tüzbe veté a meg­­becsülhetlen okmányt, midőn az őrtálló fiú kiáltását, és lépteinket hallá. — Az égre! . . . mit tett ön?! . . riadtam föl a kandallóhoz ro­hanva, hogy kiragadhassak onnan egy töredéket, mit a láng még el nem ért. Tönkre tette gyermekeit. . . hisz ez irat a tulajdoni jog ki­­mutathatás címe volt! . . . Egy hang se jött ajkaira, bár szája kinyilt, s megrázkódott. — He he! . . nevetett hátam mögött az uzsorás oly ördögi gúnynyal, hogy öntudatlanul hátrafordultam; váljon nem a halott kacaja-e az.­­ — És mit beszél ön, tán csak nem azt akarja hihetővé tenni a grófnő előtt, hogy mind az, mit néhai gróf úr nekem eladott, nem tör­vényes sajátom? ... De igen, tessék elhinni, sőt e ház is az enyim, s birtokba fogom venni, mihelyt a halott eltakarítva lesz! . . Ha valaki hátulról egy nehéz pörölylyel agyba sújtott volna, nem hiszem, hogy metszőbb fájdalmakat, s nagyobb elriadást érezhet­tem volna, mint e lélektelen szavak hallattán. Nem tudom észrevette-e a grófnő a benyomást, melyet e szavak bennem felköltöttek, anyi bizonyos, hogy elfeledkeztem magamról, s rátámadék az uzsorásra. — Önnek csak hitbizomány van kezei között! kiáltám hango­san az uzsorás felé fordulva. — Helyes! — Tudna-e tehát visszaélni e bűnnel, mit e nő elkövetett ? .. — Lehetséges! . . Kirohantam, mig a grófnő aléltan borult a férj lelketlen hullá­jára, s zokogása még kinn is üldözött. Gobseck utánam jött, az utcán beért, s egyikét veze reám azon pillanatoknak, melyet elfeledni nem tudunk soha. — Tehát te jótevőd ügyeibe avatkozol, s őt megitélni akarod ?! szólt keserűgúnynyal, s válaszom be nem várva magamra hagyott. Ez időtől fogva nagyon ritkán jöttünk össze. Gobseck apó a grófi lakba költözött, a nyarat fölváltva hol egyik, hol másik jószá­gán tölti,­­ játsza az urat, szántat, vettet, építkezik, javit mindenütt, s fákat ültet. Végkép abba hagyta az uzsorás üzleteket, s azokkal az uzsorás természetét is , már gyalog járni sem látja őt senki. Pénzein egyik jószágot a másik után veszi, a legnagyobb birtokosok, s­oksze­res gazdák­­egyike. Azóta a követek házában is ül, most meg báró akar lenni, s valami érdemrend után cseng. Szóval, senki sem ismer­heti föl benne a régit! Egy ízben összejöttem vele a Tueleriákban. — Gobseck úr ! Restand grófnő csakugyan jó úton van vezek­­leni bűneit, szóltam hozzá. Figyelemmel kisérem, folytatom, jelen egész életét, s bámulnom kell azon hősies lemondást és türelmet, melylyel sorsát viseli, s magát osztatlanul csak gyermekei gondos nevelésére áldozza. Emésztünk legkivált szép reményekre jogosíthat, s derék if­júvá vált! — Ah ah! válaszolt kitérőleg, e nő tehát bele tudja magát élni helyzetébe? Az szép tőle, örülök rajta! . . . Most is még mindig oly asszony, milyen volt hajdan ? kérdezé a legnagyobb közönynyel. — De, tettem hozzá, nagyon is megszorítva kell élniök. Nem se­gíthetne időközben rajtuk? — Ernesztet akarja mondani ?! . . esett szavamba Gobseck. Nem, azt nem teszem! Ok a szerencsétlenség a legjobb nevelő, abban vesz alakot a jellem, s higgye el ön, hiányzik valami még mindig azoknál, kik nem tudják , mi az a szerencsétlenség!­ . . Kétségbeesve hajthatlansága fölött, s a legnagyobb bizonyta­lanságban váltam el tőle. Vagy két héttel ezelőtt újra összejöttem vele, s most már sür­getve kértem, teljesítse a reá bízottakat, s adja át a hitbizományi ja­­vakat,miután Ernészt a nélkül is nem sokára nagykorú lesz. Nyolc napi határidőt kért a határozott válaszra. Tegnap magá­hoz hivatott, s szó nélkül elém terjesztő a lehető leglelkiismereteseb­ben vezetett számadásokat a javak kezelése, s időközbeni jövedel­mei hová fordításáról. Örvendetes meglepetés várt reám. A javakat ez idő alatt megkétszerező ritka jeles kezelésével elanyira, hogy azok, melyeket Ernesztnek, mint idősbességi javakat átad, ez idők szerint több mint 100 ezer livre-t jövedelmeznek. Oh mily jellemet fedeztem föl ez embernél, kinek ép oly mulat­sága s könnyűségére szolgál gyakorlani a minden önzéstől ment erényt, mint hajdan például szennyes uzsorás szerepét. Azon éles belátást, ritka ember- s tárgyismeretet — ismétlem — csak oly üzényszerűség s biztonsággal érvényesíti ha jót akar tenni, mint érvényesité hajdan, midőn az emberiséget zsarolá! Volt idő, midőn ez emberben az arany megtestesülését láttam, és most akarják tudni, minek tekintem őt: kicsinyben képet a vég­zetnek, ki tud mentő, de még gyakrabban büntető angyala lenni az emberiségnek , melynek szivében, mint nyitott könyvben ol­vasni tud!1 491

Next