Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-05-28 / 64. szám
506 gig, melyhez csak egy kis csalódásnak kell még járulni, hogy megszülessék a szivben azon szörny, melynek neve : világgyűlölet. — Ami engem illet, — sóhajtott föl a béna honvéd, jobb lesz itt hallgatnom. A remény minden szála ketté szakadt. E pillanatban úgy álltam a világon, mint egy kiásott fa, melynek gyökereit elmetélték, s a jó földből kavicsos talajra álliták, hogy a nap, mely előbb éltette, most kiszárítsa. — Menjünk, szóltam rövid szünet után, hisz elmentem volna én most egész a világ végéig, vagy ha lehetett volna még azon túl is. Útnak indultunk , s egy órai gyaloglás után Bárányéknál voltunk. Itt a szokott szívességgel fogadtak. Józsi igen örült, hogy elutazása előtt még láthatott. Elutazása okát előttem szóval sem említé, én annál kevésbé. Elválásunk előtt Józsi egy levelet adott át, Kálmánnak adandót. Lelkemre kötötte, hogy tüstént teljesítsem kérését. Én a levelet még aznap átadtam Kálmánnak. . . Ez fölbontván a levelet, láttam , hogy olvasás közben arcára egyre gyűl a felleg. — Látnom kell még Józsit, — szólt elolvasván a levelet. Nem sokára kezet szökték Kálmánnal és siettem haza. Másnap reggel forrólázba estem. Betegségem hetekig tartott. Kálmán volt leggyakoribb látogatóm. Egyszer azonban, vagy négy öt nap is elmaradt. Kimaradását nehezen tűrtem. Nagyon fájt. Már írni akartam neki, midőn hatod napra benyit hozzám. Arca szokottnál sápadtabb volt, s tekintete komor. — Nővérem megbetegedett — mondá Kálmán, s ez volt oka, hogy ily sokáig nem látogattalak meg. — De már jobban van ? — kérdem hirtelen. — Veszélyen kivül, mint az orvosok mondják, a kiknek e tekintetben nem sok hitelt adok. S te hogy érzed magad? — Jobban — válaszolom, pedig e pillanatban roszabbul érzem magamat, mint valaha ... s mi baja nővérednek? — Az orvosok láznak mondják, én azonban azt hiszem, hogy Annának más baja van, a mihez ők nem értenek. — S mi az? — kérdem, bár gyanitám betegségének okát. — E tárgyról nem akarok szólani, mert azokat lennék kény- s telen kárhoztatni, kiknek mindent köszönhetek. De előtted úgy sincs , titkom. Bárány Józsi szerelmes volt Annába és ez viszont. Józsi meg- kérte nővérem kezét, s atyám, •*— valóban pirulok kimondani,— mert nem nemes : megtagadta tőle. Én azt hiszem, hogy Anna ezért beteg, s azért van kevés reményem fölgyógyulásához, mert atyám — tu-dom-e házasságba nem fog beleegyezni soha. Megszoktam a nemes ifjú kezét. — Te megérdemled — mondám, — a nemesi levelet, mert szíved is nemes. Kálmán nem sokáig időzött nálam , de elmenetele előtt megígérte, hogy holnap eljő. Sohasem figyelmeztettem ígérete beváltására, de most meg nem állhatom. Egészségem, mely már majdnem helyre állt, újra veszélyes fordulatot von. Az orvos sokáig törte fejét, hogy kitalálja okát, de végre is azon általánosan elfogadott mentséget használta, hogy meghűtöttem magam. Kálmán szorgalmasan eljárt hozzám, első kérdésem mindig az volt a belépőhöz: hogy van nővéred ? És úgy örültem , ha mondá, hogy ma sokkal jobban van, mint tegnap. Végre fölgyógyultam. Az iskolaév vége felé járt, alig volt még néhány hét hátra. Ezen idő alatt Annával kétszer találkoztam, de mindig csak néhány percre. Nem volt ő többé a régi nyíló bimbó, hanem hervadásnak indult virág. Minden szava, szenvedés és fájdalomról tanuskodok. Nem az a nő volt ez, ki öt hó előtt azt mondá, hogy: a halálvágy idétlenség. Most kelle harmadszor találkoznom vele, a búcsú pillanatában. 8 ez volt, amitől anyira rettegtem. Éreztem, hogy Annát el nem hagyhatom, anélkül, hogy legalább egy utósó „istenhozzádot“ ne mondjak neki, s mégis úgy féltem e pillanattól. Ez is megtörtént. Mit mondtam Annának , nem tudom , de arra emlékszem, hogy érzelmeimnek nem tudtam ura lenni. Jó, hogy szavaim senki sem hallotta, csak ő. Anna kezét nyújtotta, melyet én ajkaimhoz emelek. — Isten önnel — szólt ő, nyugodjék meg a végzet parancsszaván, és ne feledkezzék el barátnőjéről. Tanyait és nejét nem láttuk, az első nem volt honn, az utóbbi pedig öltözékével foglalkozok. Kálmán elkísért a vendéglőig, ahonnan indulandó voltam. Másnap szüleim kis hajléka előtt állott meg a kocsi. Anyám már az ablaknál leste megérkezésemet, s örömtől sugárzó arccal sietett elém. Mily jól esett szenvedő szívemnek a forró anyai ölelés. A tört remények romjai fölött érzem, hogy él még egy zöld ág, melyet csalódás, szenvedés nem birt elhervasztani: a szeretet. Boldog az, kinek bölcsője fölött a szeretet őrködött, s úgy beolvadt szivébe, hogy semmi földi csapás kitépni nem bírta. Midőn a gyermekálmok egyenként eltűntek, a szív legszentebb érzelmei az elérhetlenség határába ütköznek: mily nagy kincs akkor a szeretet, mely a szivet a kétségbeesés örvényétől megóván, karjaira emel, hogy sebeinket meggyógyítsa, megtanítván az élet legnagyobb igazságára, hogy szeretet teszi az embert emberré! Anyám forró keblén pillanatra elfelejtettem szívem nagy fájdalmát. A szeretet gyermekéveimbe ragadott vissza, lelkem elé tárván az emlékezet szőtte boldog képeket, melyekben gyermeknapjaim oly gazdagok voltak. Ámde e feledés csak pillanatig tartott; újra föléledt a seb, újra sajgott. Érzem, hogy e kis lak, mely egykor a boldogság birodalmát tárta föl szivemnek, most nagyon szűk fájdalmamnak. Anyám, a gondos jó anya is, csakhamar észrevette e változást, mely a piros arcú ifjúból sápadt emberré ten, s a vidám kedélyű ifjút komor, emberkerülő, szótalan férfivá alakította. Láttam, hogy e változást anyám igen fájlalja; azért fölhasználtam minden erőmet, hogy vidámságot színleljek. Oh de mi a nap sugara a holdéhoz képest? mi a tűz melege a nap melegéhez képest? Szüntelen fény, mesterkélt hőség. Apám késő este érkezett haza a munkából. Ő most is a fáradhatlan víg kedélyű öreg volt. Tőle kitelhető szívességgel fogadott, több örömet érze, mint amenyit éreztetni bírt velem. Megint együtt valánk tehát mindhárman, mint évek előtt. Este vacsora után, apám mint rendesen, kiült a ház előtt levő padkára, hová nem sokára anyám és én is követtük. — Mondj már valamit fiam,— szólt apám, — a világ állásáról, • te jobban érted a dolgokat, mint én ? Azt mondják, hogy a jövő országgyűléstől sokat várhatunk. Nagyon örültem, hogy a beszéd ez irányra tért, mert könnyebben esett a közügyekről, mint saját sorsomról szólanom. Az derül színben, ez gyászosan lebegett lelkem előtt. Amenyire a politikai viszonyokbani jártasságom engedte, igyekeztem apámnak a helyzetet megmagyarázni, már hogy menyiben tudtam, nem tartozik a dologra, csak azt akarom megemlíteni, hogy a jó öreg nagy figyelemmel hallgatta szavaim, és különös örömét lelte bennök. Beleelegyedve, a politizálásnak vége hossza nem szakadt. Már ekkor érezem, hogy egy volna a világon, mi sebeimre itt adna, ha szóval, de még inkább tettel részt vehetnék a hazámért küzdelemben. Végre a toronyóra tizenegyet kongott, s apám fölkelt az alacsony lócáról: — Jó éjszakát fiam! — már nagyon késő van. Tudod, hogy én a tyúkokkal tartok : jókor fekszem, jókor kelek. Azzal az öreg bement, én még kint maradtam. Néztem a ragyogó csillagokat és fények oly leverőleg hatott lelkemre; szerettem volna, ha mind futócsillaggá változnék ; a sötét, vak éjszaka jobban illett volna lelkem bajához. Sokáig kelle még kinn időznöm, mert midőn aludni mentem, a hasadó hajnal már oltogatá a csillagok fényét. (Vége következik.)