Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-05-28 / 64. szám

506 gig, melyhez csak egy kis csalódásnak kell még járulni, hogy meg­szülessék a szivben azon szörny, melynek neve : világgyűlölet. — Ami engem illet, — sóhajtott föl a béna honvéd, jobb lesz itt hallgatnom. A remény minden szála ketté szakadt. E pillanatban úgy álltam a világon, mint egy kiásott fa, melynek gyökereit elme­télték, s a jó földből kavicsos talajra álliták, hogy a nap, mely előbb éltette, most kiszárítsa. — Menjünk, szóltam rövid szünet után, hisz elmentem volna én most egész a világ végéig, vagy ha lehetett volna még azon túl is. Útnak indultunk , s egy órai gyaloglás után Bárányéknál voltunk. Itt a szokott szívességgel fogadtak. Józsi igen örült, hogy el­utazása előtt még láthatott. Elutazása okát előttem szóval sem említé, én annál kevésbé. Elválásunk előtt Józsi egy levelet adott át, Kálmánnak adandót. Lelkemre kötötte, hogy tüstént teljesítsem kérését. Én a levelet még az­nap átadtam Kálmánnak. . . Ez fölbontván a levelet, láttam , hogy olvasás közben arcára egyre gyűl a felleg. — Látnom kell még Józsit, — szólt elolvasván a levelet. Nem sokára kezet szök­ték Kálmánnal és siettem haza. Másnap reggel forrólázba estem. Betegségem hetekig tartott. Kálmán volt leggyakoribb látogatóm. Egyszer azonban, vagy négy öt nap­­ is elmaradt. Kimaradását nehezen tűrtem. Nagyon fájt. Már írni akartam neki, midőn hatod napra benyit hozzám. Arca szokottnál sápadtabb volt, s tekintete komor. — Nővérem megbetegedett — mondá Kálmán, s ez volt oka, hogy ily sokáig nem látogattalak meg. — De már jobban van ? — kérdem hirtelen. — Veszélyen kivül, mint az orvosok mondják, a kiknek e te­kintetben nem sok hitelt adok. S te hogy érzed magad? — Jobban — válaszolom, pedig e pillanatban roszabbul érzem magamat, mint valaha ... s mi baja nővérednek? — Az orvosok láznak mondják, én azonban azt hiszem, hogy Annának más baja van, a mihez ők nem értenek. — S mi az? — kérdem, bár gyanitám betegségének okát. — E tárgyról nem akarok szólani, mert azokat lennék kény- s telen kárhoztatni, kiknek mindent köszönhetek. De előtted úgy sincs , titkom. Bárány Józsi szerelmes volt Annába és ez viszont. Józsi meg-­­ kérte nővérem kezét, s atyám, •*— valóban pirulok kimondani,— mert nem nemes : megtagadta tőle. Én azt hiszem, hogy Anna ezért beteg, s azért van kevés reményem fölgyógyulásához, mert atyám — tu-­­­dom-e házasságba nem fog beleegyezni soha. Megszok­tam a nemes ifjú kezét. — Te megérdemled — mondám, — a nemesi levelet, mert szí­ved is nemes. Kálmán nem sokáig időzött nálam , de elmenetele előtt meg­ígérte, hogy holnap eljő. Sohasem figyelmeztettem ígérete beváltására, de most meg nem állhatom. Egészségem, mely már majd­nem helyre állt, újra veszélyes for­dulatot von. Az orvos sokáig törte fejét, hogy kitalálja okát, de végre is azon általánosan elfogadott mentséget használta, hogy meghűtöt­­tem magam. Kálmán szorgalmasan eljárt hozzám, első kérdésem mindig az volt a belépőhöz: hogy van nővéred ? És úgy örültem , ha mondá, hogy ma sokkal jobban van, mint tegnap. Végre fölgyógyultam. Az iskolaév vége felé járt, alig volt még néhány hét hátra. Ezen idő alatt Annával kétszer találkoztam, de mindig csak néhány percre. Nem volt ő többé a régi nyíló bimbó, hanem hervadásnak in­dult virág. Minden szava, szenvedés és fájdalomról tanuskodok. Nem az a nő volt ez, ki öt hó előtt azt mondá, hogy: a halálvágy idétlenség. Most kelle harmadszor találkoznom vele, a búcsú pillanatában. 8 ez volt, a­mitől anyira rettegtem. Éreztem, hogy Annát el nem hagyhatom, a­nélkül, hogy lega­lább egy utósó „istenhozzádot“ ne mondjak neki, s mégis úgy féltem e pillanattól. Ez is megtörtént. Mit mondtam Annának , nem tudom , de arra emlékszem, hogy érzelmeimnek nem tudtam ura lenni. Jó, hogy szavaim senki sem hallotta, csak ő. Anna kezét nyújtotta, melyet én ajkaimhoz emelek. — Isten önnel — szólt ő, nyugodjék meg a végzet parancssza­ván, és ne feledkezzék el barátnőjéről. Tanyait és nejét nem láttuk, az első nem volt honn, az utóbbi pedig öltözékével foglalkozok. Kálmán elkísért a vendéglőig, a­honnan indulandó voltam. Másnap szüleim kis hajléka előtt állott meg a kocsi. Anyám már az ablaknál leste megérkezésemet, s örömtől sugárzó arccal sie­tett elém. Mily jól esett szenvedő szívemnek a forró anyai ölelés. A tört re­mények romjai fölött érzem, hogy él még egy zöld ág, melyet csaló­dás, szenvedés nem birt elhervasztani: a szeretet. Boldog az, kinek bölcsője fölött a szeretet őrködött, s úgy be­olvadt szivébe, hogy semmi földi csapás kitépni nem bírta. Midőn a gyermekálmok egyenként eltűntek, a szív legszentebb érzelmei az elérhetlenség határába ütköznek: mily nagy kincs akkor a szeretet, mely a szivet a kétségbeesés örvényétől megóván, karjaira emel, hogy sebeinket meggyógyítsa, megtanítván az élet legnagyobb igazságára, hogy szeretet teszi az embert emberré! Anyám forró keblén pillanatra elfelejtettem szívem nagy fáj­dalmát. A szeretet gyermekéveimbe ragadott vissza, lelkem elé tárván az emlékezet szőtte boldog képeket, melyekben gyermeknapjaim oly gazdagok voltak. Ámde e feledés csak pillanatig tartott; újra föléledt a seb, újra sajgott. Érzem, hogy e kis lak, mely egykor a boldogság birodalmát tárta föl szivemnek, most nagyon szűk fájdalmamnak. Anyám, a gondos jó anya is, csakhamar észrevette e változást, mely a piros arcú ifjúból sápadt emberré ten, s a vidám kedélyű if­jút komor, emberkerülő, szótalan férfivá alakította. Láttam, hogy e változást anyám igen fájlalja; azért fölhasz­náltam minden erőmet, hogy vidámságot színleljek. Oh de mi a nap sugara a holdéhoz képest? mi a tűz melege a nap melegéhez képest? Szüntelen fény, mesterkélt hőség. Apám késő este érkezett haza a munkából. Ő most is a fárad­­hatlan víg kedélyű öreg volt. Tőle kitelhető szívességgel fogadott, több örömet érze, mint a­menyit éreztetni bírt velem. Megint együtt valánk tehát mindhárman, mint évek előtt. Este vacsora után, apám mint rendesen, kiült a ház előtt levő padkára, hová nem sokára anyám és én is követtük. — Mondj már valamit fiam,— szólt apám, — a világ állásáról, • te jobban érted a dolgokat, mint én ? Azt mondják, hogy a jövő or­szággyűléstől sokat várhatunk. Nagyon örültem, hogy a beszéd ez irányra tért, mert könnyeb­ben esett a közügyekről, mint saját sorsomról szólanom. Az derül színben, ez gyászosan lebegett lelkem előtt. A­menyire a politikai viszonyokbani jártasságom engedte, igye­keztem apámnak a helyzetet megmagyarázni, már hogy menyiben tudtam, nem tartozik a dologra, csak azt akarom megemlíteni, hogy a jó öreg nagy figyelemmel hallgatta szavaim, és különös örö­mét lelte bennök. Beleelegyedve, a politizálásnak vége hossza nem szakadt. Már ekkor érezem, hogy egy volna a világon, mi sebeimre itt adna, ha szóval, de még inkább tettel részt vehetnék a hazámért küzdelemben. Végre a toronyóra tizenegyet kongott, s apám fölkelt az ala­csony lócáról: — Jó éjszakát fiam! — már nagyon késő van. Tudod, hogy én a tyúkokkal tartok : jókor fekszem, jókor kelek. Azzal az öreg bement, én még kint maradtam. Néztem a ra­gyogó csillagokat és fények oly leverőleg hatott lelkemre; szerettem volna, ha mind futócsillaggá változnék ; a sötét, vak éjszaka jobban illett volna lelkem bajához. Sokáig kelle még kinn időznöm, mert midőn aludni mentem, a hasadó hajnal már oltogatá a csillagok fényét. (Vége következik.)

Next