Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-05-30 / 65. szám
514 szüleit, ha kedvesét, amiről kétségem nincs, igazán szereti, és ha nem hagyja el, akkor veszve van. De legalább én mint testvér, nyugodt leszek, hogy megtevek mindent megmentésére. A levelet még azon éjjel megírtam. Hat nap múltán Józsi válaszolt, értesítvén, hogy néhány nap teltén ő is megérkezik. Józsi embere volt szavának. Nézeteinket tökéletesen osztá. Kálmán irt Annának ... a melyre négy nap alatt válaszolnia kellett volna. Azonban öt, sőt hátilap is elmúlt, mig végre hetediken érkezett egy levél. A mint Kálmán e levelet kezébe vette, hirtelen elsápadt. — Mi baj Kálmán ? — kérdek egyszerre. — A levél atyám kezeibe jutott, itt a válasz, s átnyújtá töretlen a levelet. Megvallom, félve bontottam föl e levelet, de végre is meg kellett tenni. Az irat körülbelül így szólt: „Ön feledni látszik, nemcsak a gyermeki, mert azt már rég elfeledte, hanem a polgári kötelességeket is. Mint részakaratú csábítót, az apai jogok sértőjét, tüstént befogathatnám önt, de nem teszem, nem mintha meg nem érdemlené, hanem mivel ily hálátlan lénynyel nem akarok foglalkozni, még mint ellenfél sem. Mondja ezt el Bárány barátjának is.“ Vérem forrott. Mindent elhittem volna, ami az ember szívtelenségéről szól, de hogy egy atya gyermeke iránt ily megvető hidegséggel viseltethetik, azt e pillanatig nem hittem. A szoba sok ideig néma volt, végre Kálmán szakíta félbe a csendet. — Barátom, nekem megáll a gondolatom. Ha csak valami különös isteni segély meg nem menti, veszve van. Bárány kétségbeesetten járt le-föl a szobában. Én pedig mereven néztem a semmiségbe, mint oly ember szokott, aki hinni és remélni megszűnt, s csak tehernek van a világon. Végre az est is ránk szállott, s mi még mindig hallgatunk . . . mert nagy csapás, nagy fájdalom elnémítja az embert. — Igen késő lehetett, midőn Józsi fölvevén kalapját, kezet szorított — és távozni akart. — Várj még egy kevéssé, szólt Kálmán, — tennünk kell valamit, és pedig hirtelen. . . Keressünk kocsit és induljunk, mert Annával kerüljön bár életembe, szólnom kell. . . Ebben mindhárman megegyezünk, és egy óra múlva, egy kápolnai gyorskocsi röpített Eger felé. Másnap este fuvarosunk fáradtan hajtott be az ,Oroszlán című vendéglőhöz. Szobánkba érve, Kálmán így szólt hozzánk : • Maradjatok itt, én lemegyek, s legfeljebb egy óra múlva visszatérek, akkor aztán elhatározzuk a teendőket. Ezzel távozott. — Mily nemes fiú ez a Kálmán ! — sóhajték föl. — Méltó testvére Annának, — mondá Józsi. — Bár csak a tied lenne, de engem rosz sejtelem üldöz . . . melyet nem tudok kimagyarázni, de anyit érzek, hogy még a legnagyobb csapás hátra van. — Ha Anna jobban szeret engem, mint szüleit, akkor hiszem, hogy boldog lesz, mert én érzem, hogy képes lennék őt végtelenül boldogítani. Egyet sóhajtottam és hallgatok. Én voltam a legboldogtalanabb mindanyi közt; szivemben a meg nem értett szerelem kínzó lángját hordtam. Fejem kezemre hajtom, mint aki mély gondolatokba merült, pedig én nem gondolkodtam, mert gondolatimat a szivemben hordott fájdalom tengere elmosá. Az ajtó hirtelen megnyílott, föltekintek és előttem állt dúlt arccal Kálmán. — Veszve van minden ! — sóhajta föl és egy székre hanyatlott. Megmerevülve tekintünk rá, ajkunkra nem jött szó. A nyílt tengeren, a viharral reménytelenül küzdő hajón érezhetik csak azon tompa fájdalmat, melyet mi éreztünk. — Annát — mondá Kálmán tört hangon, ma délelőtt vezették a kíspadra — az oltárhoz. Nem bírom azt elmondani önnek , mily nagy volt kétségbeesésünk. Csak egyszer éreztem még ehez hasonló fájdalmat, a világosi fegyverletétel hallatára, bár kétségbeesésem talán még nagyobb volt most, mert reménytelenségem is nagyobb volt. Még ez éjjel elhagytuk Egert . . . s hajtottunk, mint akit az ellenség üldöz. — Barátaim — szólt Kálmán — Pestre érve, mi ketten anyit vesztünk, a menyit szerető szív és testvér csak veszthet az életben. Többet vesztettünk, mint az, aki kedvesét, vagy testvérét sírba szállni látja, mert azt vigasztalhatja, hogy a síron túl nincs szenvedés. — Én, — szóltam megfogva barátim kezét, megosztom sorsotokat, mert ha nem volt is nővérem, ha nem volt is kedvesem, de barátnőm volt, és ez följogosít sorsában osztoznom. Józsi, Kálmán és én ez este szövetségre léptünk, melyet ha vérrel nem pecsételünk is, meg voltunk győződve, hogy tartóssága a sírig való. Másnap Kálmán levelet irt Annának, melyre a várva várt válasz hatodnapra megérkezett. E levél egy nemes, fölemelkedett, szenvedő lélek hű tükre volt. Anyiszor elolvasom azt, hogy egészen emlékembe vésődött, így hangzott: „Kedves Kálmánom! Ismerve lelkedet, tudom menyit szenvedsz értem Ne tetézd jó testvér sorsom nyújtotta szenvedéseimet, azon keserű tudat fájdalmával, hogy nemcsak magam, de miattam te is boldogtalan vagy. Ha elég erőt érzek lelkemben, az atyai átkot elviselhetni, soha nem tettem volna meg e lépést, de látod, én gyönge nő vagyok, és az atyai átok a halálnál nagyobb sulylyal nehezült volna lelkemre. Az oltártól nem messze van koporsóm, melynek fedele majdan eltakarja előlem a világot. Ez egyedüli kívánságom, melyet az égtől esdek. A többi már teljesült. Bélámén Józsit most is igy nevezem, mint egykor hozzá irt levelemben, hű, s az ő szerelmét bírom ; szüleim akaratát beteljesitem; az én kérelmemre neked is megbocsájtottak. Fogadd el bocsánatukat értem, hogy mihamarább meghalhassak. Siess beteg nővéredhez, aki téged látni, minél előbb látni óhajt“. Kálmán még aznap elhagyta Pestet, Józsi másnap követte. Én sok ideig tépelődtem, menjek-e vagy nem ; végre azon hitben, hogy az ő fájdalmát csak növelném féltett titkom elárulása által, honn maradtam. Ezen események ép a márciusi napokra esnek, a nemzeti ébredés napjaira. Az ifjúság mozgalmai nem akaratlanul ugyan, magukkal ragadtak. Mért nem élvezhettem e napok örömét tisztán ? Március végén visszaérkezett Kálmán Józsival. A gyász, melyet kalapjukon a szél lengetett, eleget mondott. . .. Anna meghalt! Halálos ágyát Józsi és Kálmán állták körül. Én ott sem lehettem. Tanyai a temetésre érkezett, de e csapás sem lágyita meg szívét, és Kálmántól megtagadta bocsánatát. Ily emberek is vannak a világon. A gyász mindhármunké volt, a bánat is közös. Mind a hárman szerettük őt, mindegyikünk azt érezte, hogy ő szerette legjobban. Anna halála után öt hónapra mind a hárman honvédek voltunk, egy zászlóaljnál szolgáltunk mind a hárman. Egy gondolat éltetett mind a hármunkat: halni a hazáért dicsőn, a csatatéren. Kálmánt és Józsit meghallgatta az ég, ez Branyiszkónál, az Kápolnánál halt hősi halált, közel szülővárosához. Hűlt tetemeit levitetem Egerbe, hogy azok, kik azelőtt megtagadták, legalább a hazáért elvérzett honvédnek adják meg a végső tiszteletet, és róhassák le tartozásuk egy részét. Magam maradtam élve, pedig én is kerestem a halált. . . A Sarlói csata napján levelet kaptam apámtól, melyben a megtört szivü öreg arról értesíte, hogy anyám meghalt.