Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-01-29 / 13. szám

98 hölgy tűnt föl, mindenik oly méltóságos, oly daliás, mint vitéz any­­jok , mindenik megérdemlő, hogy neve a történelem örökemlékű­ lap­jain fönnmaradjon az utódok számára: Zsuzsána, Zsófia, Ju­dith és Anna. És fen is maradt századok óta, Szádvár falai porrá omladoztak, helyét alig találjuk meg többé, de a négy szádvári hős leány neve él a történelemben, s a kegyeletteljes utódok ajkain. Ilyenek voltak a mi ősanyáink azokban a viharos napokban!... és aztán ? ... Leteszem a könyvet, mely az^gZFfjink eseményeit beszéli el, lel­kem előtt a jelen , a közelmül/^és^L^s a jövő ködfátyolszerű­ alakjai tünedeznek föl, látom az''Tiszai^Jyirult drága magyar hazát, a daliás férfiakat, a tudósokat, az iparosok osztályát, a nemzet büsz­keségét az ország fő­ főurait! s örömmel mondom: mind ez a ti mü­vetek, oh drága magyar hölgyek ! Ti eszközlétek, hogy az eszme terjedjen, jöjjön a sivataggá tett földön is, ti lelkesitétek a közönbösöket küzdelemre, ti buzditátok a lelkeseket a kitartásra , ti jutalmazátok honleányi legszebb ju­talommal a nemesen küzdőket, ti tevétek azt, hogy az ige testté jön és hogy kit halottnak hitt a világ, ismét föltámadott új, szebb, dicső és örök életre. Ti áldozatok, hol áldozni kelle a hon oltárán ék drága höl­gyek! méltó utódai nagy ősanyáink szellemeinek, neveitek fon fog­nak maradni a történelem arany lapjain. Ki hazájáért küzd, az ha meghal is él, és örökké fog élni. Múlt alakjaitól tértem a jelenéhez . . . s ezektől fordulok ismét vissza a múltakhoz. Svendi Lázár és Forgách Simon császári vezérek nagy gyorsa­sággal készül­nek az ostromhoz. A katonák sáncokat ástak és hánytak éjjel nappal, melyeknek föl­­falai, s az ezekre fölállított sánckosarak mögé nehéz ostromlövege­­ke­t h­elyeztetének. — Ki lehet ama hölgy ? — kérdé Svendi egy ízben Forgáchoz, midőn Patócsi Zsófia ismét megjelent előttük a vár falain. — S te nem ismernéd vagy legalább nem hallottad volna hírét Patócsi Zsófiának ? — kérdező társa bámulva. — igaz ,te mostaná­ban jöttél fölséges urunk meghívására Alsátziából, s igy nem igen is­mered még, hanem bajtárs fogadom, hogy ez hamarább meg fog tör­ténni, mint önmagad is óhajtanád. — Asszony az is, mint a többi, a legelső ágyudörgésre úgy el fog jutni, hogy soha sem is látjuk meg többé, szeretem hogy oda be­szorult; a­hol nő van,ott könnyen lehet a dologgal bánni, — monda a fővezér, véghetlen idegen kiejtéssel húzván meg a szavakat. — Ez állhat országod hölgyeire nézve, de nem a magyar nőkre, kiket még eddig távolról sem lehete alkalmad kiismerni; majd meg fogod látni! — biztatá Forgách az idegen kollégát! — Szeretni fogom azt, viszonzá ez németesen katonás rövidség­gel, s siettette az ostromágyuk mielőbbi fölszerelését. Forgách, ki ismeré már ellenét, fogai közt mormogá utána: — Ne várj ! meghallom én még, miszerint szeretted volna őt inkább nem ismerni meg. Benn a várban ezalatt épen úgy, sőt több tűzzel, nagyobb lelke­sedéssel folytak a védelmi készületek. A sáncokat kijavították, részben újakat húztak a roskadozók mögé, árkokat ástak, melyeket lőporral megrakva ismét betöltötték, titkos földalatti pincékbe, hova nem halhatnak el a golyók, hordák mindazt, mi félte, mi éghető vala, a férfiak kardokat élesítettek, lándzsákat köszörültek, a hölgyek töltény készítéssel foglalkoztak, még a gyermekeknek is volt dolguk, kiket tépés előállítására hasz­náltak föl, szóval a várban oly munkásság uralkodott, mint a legszor­galmasabb méhköpüben. Patócsi Zsófia mindenütt ott volt, hol tenni, rendezni, vagy tanácsokat osztani kellett ; egyik pillanatban itt, má­sikban ismét amott, mindig hol szükség volt reá. — Ne féljetek barátim, — biztató katonáit, mindig és mindenütt veletek fogok lenni! Isten oltalmazza drága hazánkat. Ki félt volna aztán, midőn egy hölgyet is ekép halla szólani! Fogadták is a vitézek, hogy ne tartson a nagyasszony semmi­től ! majd megmutatják ők annak a németnek, hogy kivel tett föl, s hogy ha eddig nem akadt magyarra, majd azok lesznek ők, hanem hát kérik őt igen szépen és a kisasszonyokat is vele együtt, hogy tá­vozzanak innen, mert nem hölgyeknek való mulatság lesz itt nem­sokára ! Patócsi Zsófia mosolygott, s azt monda, hogy már csak megen­gedjenek, hanem nem illenek neki belőle kimaradni; a kisasszonyok szintén azt felelék és mosolyganak. Az ellenséges ostromlövegek már föl voltak ekkor állítva oda kivü­l, s a szép, fényes időben tisztán ki lehete venni, a mint a tüzé­rek ott forgolódnak körültök, elébb megtöltik azokat mint illik 60 fon­tos golyóbisokkal, aztán céloznak vele épen oda, hol a hölgyek egy­más mellett állának. — Vonulj el onnan Judith, — szóla Balay Kálmán a féltett le­ánykához, — ama csatakigyó épen ide van szögezve, egé­szen tor­kába látok, golyója semmi esetre sem hibázhat. — Isten az én erős váram és utalmam, — mondá a hölgy az if­júhoz, én anyám kíséretében vagyok itt,s mint gyermek örizőte, ápo­lója tartozom lenni; de te, kinek semmi dolgod, távozhatsz innen. — Én maradok, — mondá az ifjú dacosan, — szeretném azt a golyót látni, mely engemet eltaláljon ! — Te az élet-untat játszod. — Van-e okom nagyon óhajtani az ellenkezőt ? — Ne idézzük föl jelen pillanatokban a múltak örömtelen per­ceit. Hah! — kiálta most föl meglepetve, de meg nem rémülve. — Meglássa kegyelmed, mindjárt nem látunk többé egyetlen szoknyát sem a falakon, — mondá e pillanatban Svendi Forgáchhoz, oda kívül a telepek mögött, miután maga célzott elsőben mindenik ágyúval. Forgách nem felelt, azt ugyan nagyon fájlalta volna ha azok­nak az igen derék és igen tiszteletreméltó hölgyeknek valami bajuk talált volna lenni ezektől az ostoba ágyuktól, de azért mégis szerette volna, ha megmutathatná ennek a német úri­embernek : látod sógor, ilyenek a mi magyar hölgyeink! E pillanatban a fővezér intésére föllobbantak az ostrom­löve­­gek, s oly irtózatos dörgéssel okádták a félmázsás faltörű golyókat, hogy még a föld is megrendült az iszonytató pukkanástól. Ez volt az ok, mi Bebek Judithnak ajkaira önkénytelenül idézé ama fölkiáltó „hab“ szózatot!­­ — No — nézze csak, nézze, — mondá Svendi társához nagy örömmel, — mit mondtam, ugy­e nincsen többé ott egy sem? Forgách uram erősen oda néze, s látá a lőpor füstön át hogy lesz azok épen úgy ott vannak, mint azelőtt, s figyelmezteté erre társát. — Majd mindjárt elmennek ... E percben megdördültek az ágyúk a vár fokáról is, hirdetve mintegy, hogy udvarias magyar hölgygyel van ügyök, ki szives üd­vözletüket nem hagyhatja viszonzás nélkül. úgy látszott, hogy ezeknek golyói sokkal okosabbak, mert m­íg amazok többnyire majd mind felették repülének el az ostromlottak­­nak, ezek épen oda mentek, hova küldettek­ a legtömöttebb hadso­rok közepébe, iszonyú pusztítást vivén ott véghez a fegyveresek közt. Egy pláne oly goromba volt, hogy mellőzve minden tiszteletet, melylyel a fővezér magas személye iránt tartoznék, egyenesen előtte csapott le a földbe, s szemét száját úgy tele verte sárral vegyes hóval, hogy a derék ur nem győzött eleget köhögni a nem épen hozzá illő eledeltől, szemei pedig majd megvakultak. Aztán az az átkozott udvariatlan golyó fölpattanva ismét to­vább repült, s egyet a vezér táborkari tisztei közül úgy leteritett, hogy azt biz az ítélet napjáig semmiféle komandó sem fogja többé felkölteni. — Teremtette! sackerment hinem­ ... azok jól lőnek ám a mint látom, — mondá ismét Svendi társához, még most is törölgetve szemeit, s közben erősen köhögve. — Megmondtam én azt kegyelmednek jó előre! — De hát ki is tette volna fel nőkről ? — De ezek magy­ar nők uram ! — S még mind ott állanak, a köbe is! eddig nem sokat adtam az egész nemre, de most csak bevallom, nem bánnám ha nekem is lenne az e fajtából legalább egy regimentem, he he he... nevete föl aztán kedélyesen, a mulatság javában foly... és ők épen úgy álla­­­nak ott, mintha csak valami nászünnepélyre pukkangatnánk. Ám Bebekné sem veszte­gle tétlenül a vivott vár fokain, hanem

Next