Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-01-29 / 13. szám
98 hölgy tűnt föl, mindenik oly méltóságos, oly daliás, mint vitéz anyjok , mindenik megérdemlő, hogy neve a történelem örökemlékű lapjain fönnmaradjon az utódok számára: Zsuzsána, Zsófia, Judith és Anna. És fen is maradt századok óta, Szádvár falai porrá omladoztak, helyét alig találjuk meg többé, de a négy szádvári hős leány neve él a történelemben, s a kegyeletteljes utódok ajkain. Ilyenek voltak a mi ősanyáink azokban a viharos napokban!... és aztán ? ... Leteszem a könyvet, mely az^gZFfjink eseményeit beszéli el, lelkem előtt a jelen , a közelmül/^és^L^s a jövő ködfátyolszerű alakjai tünedeznek föl, látom az''Tiszai^Jyirult drága magyar hazát, a daliás férfiakat, a tudósokat, az iparosok osztályát, a nemzet büszkeségét az ország fő főurait! s örömmel mondom: mind ez a ti müvetek, oh drága magyar hölgyek ! Ti eszközlétek, hogy az eszme terjedjen, jöjjön a sivataggá tett földön is, ti lelkesitétek a közönbösöket küzdelemre, ti buzditátok a lelkeseket a kitartásra , ti jutalmazátok honleányi legszebb jutalommal a nemesen küzdőket, ti tevétek azt, hogy az ige testté jön és hogy kit halottnak hitt a világ, ismét föltámadott új, szebb, dicső és örök életre. Ti áldozatok, hol áldozni kelle a hon oltárán ék drága hölgyek! méltó utódai nagy ősanyáink szellemeinek, neveitek fon fognak maradni a történelem arany lapjain. Ki hazájáért küzd, az ha meghal is él, és örökké fog élni. Múlt alakjaitól tértem a jelenéhez . . . s ezektől fordulok ismét vissza a múltakhoz. Svendi Lázár és Forgách Simon császári vezérek nagy gyorsasággal készülnek az ostromhoz. A katonák sáncokat ástak és hánytak éjjel nappal, melyeknek fölfalai, s az ezekre fölállított sánckosarak mögé nehéz ostromlövegeket helyeztetének. — Ki lehet ama hölgy ? — kérdé Svendi egy ízben Forgáchoz, midőn Patócsi Zsófia ismét megjelent előttük a vár falain. — S te nem ismernéd vagy legalább nem hallottad volna hírét Patócsi Zsófiának ? — kérdező társa bámulva. — igaz ,te mostanában jöttél fölséges urunk meghívására Alsátziából, s igy nem igen ismered még, hanem bajtárs fogadom, hogy ez hamarább meg fog történni, mint önmagad is óhajtanád. — Asszony az is, mint a többi, a legelső ágyudörgésre úgy el fog jutni, hogy soha sem is látjuk meg többé, szeretem hogy oda beszorult; ahol nő van,ott könnyen lehet a dologgal bánni, — monda a fővezér, véghetlen idegen kiejtéssel húzván meg a szavakat. — Ez állhat országod hölgyeire nézve, de nem a magyar nőkre, kiket még eddig távolról sem lehete alkalmad kiismerni; majd meg fogod látni! — biztatá Forgách az idegen kollégát! — Szeretni fogom azt, viszonzá ez németesen katonás rövidséggel, s siettette az ostromágyuk mielőbbi fölszerelését. Forgách, ki ismeré már ellenét, fogai közt mormogá utána: — Ne várj ! meghallom én még, miszerint szeretted volna őt inkább nem ismerni meg. Benn a várban ezalatt épen úgy, sőt több tűzzel, nagyobb lelkesedéssel folytak a védelmi készületek. A sáncokat kijavították, részben újakat húztak a roskadozók mögé, árkokat ástak, melyeket lőporral megrakva ismét betöltötték, titkos földalatti pincékbe, hova nem halhatnak el a golyók, hordák mindazt, mi félte, mi éghető vala, a férfiak kardokat élesítettek, lándzsákat köszörültek, a hölgyek töltény készítéssel foglalkoztak, még a gyermekeknek is volt dolguk, kiket tépés előállítására használtak föl, szóval a várban oly munkásság uralkodott, mint a legszorgalmasabb méhköpüben. Patócsi Zsófia mindenütt ott volt, hol tenni, rendezni, vagy tanácsokat osztani kellett ; egyik pillanatban itt, másikban ismét amott, mindig hol szükség volt reá. — Ne féljetek barátim, — biztató katonáit, mindig és mindenütt veletek fogok lenni! Isten oltalmazza drága hazánkat. Ki félt volna aztán, midőn egy hölgyet is ekép halla szólani! Fogadták is a vitézek, hogy ne tartson a nagyasszony semmitől ! majd megmutatják ők annak a németnek, hogy kivel tett föl, s hogy ha eddig nem akadt magyarra, majd azok lesznek ők, hanem hát kérik őt igen szépen és a kisasszonyokat is vele együtt, hogy távozzanak innen, mert nem hölgyeknek való mulatság lesz itt nemsokára ! Patócsi Zsófia mosolygott, s azt monda, hogy már csak megengedjenek, hanem nem illenek neki belőle kimaradni; a kisasszonyok szintén azt felelék és mosolyganak. Az ellenséges ostromlövegek már föl voltak ekkor állítva oda kivül, s a szép, fényes időben tisztán ki lehete venni, a mint a tüzérek ott forgolódnak körültök, elébb megtöltik azokat mint illik 60 fontos golyóbisokkal, aztán céloznak vele épen oda, hol a hölgyek egymás mellett állának. — Vonulj el onnan Judith, — szóla Balay Kálmán a féltett leánykához, — ama csatakigyó épen ide van szögezve, egészen torkába látok, golyója semmi esetre sem hibázhat. — Isten az én erős váram és utalmam, — mondá a hölgy az ifjúhoz, én anyám kíséretében vagyok itt,s mint gyermek örizőte, ápolója tartozom lenni; de te, kinek semmi dolgod, távozhatsz innen. — Én maradok, — mondá az ifjú dacosan, — szeretném azt a golyót látni, mely engemet eltaláljon ! — Te az élet-untat játszod. — Van-e okom nagyon óhajtani az ellenkezőt ? — Ne idézzük föl jelen pillanatokban a múltak örömtelen perceit. Hah! — kiálta most föl meglepetve, de meg nem rémülve. — Meglássa kegyelmed, mindjárt nem látunk többé egyetlen szoknyát sem a falakon, — mondá e pillanatban Svendi Forgáchhoz, oda kívül a telepek mögött, miután maga célzott elsőben mindenik ágyúval. Forgách nem felelt, azt ugyan nagyon fájlalta volna ha azoknak az igen derék és igen tiszteletreméltó hölgyeknek valami bajuk talált volna lenni ezektől az ostoba ágyuktól, de azért mégis szerette volna, ha megmutathatná ennek a német úriembernek : látod sógor, ilyenek a mi magyar hölgyeink! E pillanatban a fővezér intésére föllobbantak az ostromlövegek, s oly irtózatos dörgéssel okádták a félmázsás faltörű golyókat, hogy még a föld is megrendült az iszonytató pukkanástól. Ez volt az ok, mi Bebek Judithnak ajkaira önkénytelenül idézé ama fölkiáltó „hab“ szózatot! — No — nézze csak, nézze, — mondá Svendi társához nagy örömmel, — mit mondtam, ugye nincsen többé ott egy sem? Forgách uram erősen oda néze, s látá a lőpor füstön át hogy lesz azok épen úgy ott vannak, mint azelőtt, s figyelmezteté erre társát. — Majd mindjárt elmennek ... E percben megdördültek az ágyúk a vár fokáról is, hirdetve mintegy, hogy udvarias magyar hölgygyel van ügyök, ki szives üdvözletüket nem hagyhatja viszonzás nélkül. úgy látszott, hogy ezeknek golyói sokkal okosabbak, mert míg amazok többnyire majd mind felették repülének el az ostromlottaknak, ezek épen oda mentek, hova küldettek a legtömöttebb hadsorok közepébe, iszonyú pusztítást vivén ott véghez a fegyveresek közt. Egy pláne oly goromba volt, hogy mellőzve minden tiszteletet, melylyel a fővezér magas személye iránt tartoznék, egyenesen előtte csapott le a földbe, s szemét száját úgy tele verte sárral vegyes hóval, hogy a derék ur nem győzött eleget köhögni a nem épen hozzá illő eledeltől, szemei pedig majd megvakultak. Aztán az az átkozott udvariatlan golyó fölpattanva ismét tovább repült, s egyet a vezér táborkari tisztei közül úgy leteritett, hogy azt biz az ítélet napjáig semmiféle komandó sem fogja többé felkölteni. — Teremtette! sackerment hinem ... azok jól lőnek ám a mint látom, — mondá ismét Svendi társához, még most is törölgetve szemeit, s közben erősen köhögve. — Megmondtam én azt kegyelmednek jó előre! — De hát ki is tette volna fel nőkről ? — De ezek magyar nők uram ! — S még mind ott állanak, a köbe is! eddig nem sokat adtam az egész nemre, de most csak bevallom, nem bánnám ha nekem is lenne az e fajtából legalább egy regimentem, he he he... nevete föl aztán kedélyesen, a mulatság javában foly... és ők épen úgy állanak ott, mintha csak valami nászünnepélyre pukkangatnánk. Ám Bebekné sem vesztegle tétlenül a vivott vár fokain, hanem