Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-08-01 / 92. szám

730 más lakatos, s ő igen is szereti az efféle zárak fölnyitását: kifordult, hogy azonnal behozza generális kulcsait. Nem is késett velük, s néhány perc alatt a láda nyitva jön, melyben pénz ugyan egy fillérnyi sem volt, de annál több volt benne a kődarab, a melylyel is színig szépen meg volt rakva; a kőrakás tetején egy levél nyugodott, a melynek tartalmát a sóbálványnyá vált Jantayné, s a bámuló korcsmáros előtt imigy olvasta föl az elképedt Boldizsár: — Lelkem szerettei! Megengedjenek önök , hogy a szentirás szavaival nem lehet tartanom, mely az mondja: „a ki téged követ, te azt kenyérrel dobd!“ Már az ért elvéhez , hogy a milyen az adjon isten, olyan legyen a fogadj istrpír is,a Ahigy világosabban : ha engem önök megkívántak csalni, én sem tehetek mást! mert valamint önöknél nincs meg a parafernális 25.000 ft, s a már utósó fillérig elköltött százai nagyobb porció: úgy Gilva, Túród és Vámberekből sincs egyéb az ég alatt, mint az én puszta nevem, mely mielőtt Pestre jövök lakni, Gelyvási volt, s csak jobb hangzás kedvéért jön Gilvaivá keresztelve, s nemes folyadékkal mondhatom ! 8 nem is került kevésbe a vendéglősnek! mivel az akkor elfogyott pezsgő ára mai napig sincs kifizetve! Nincs mit egymásnak szemrehánynunk ! Gondolkozzanak önök a váló pörrel,ez könnyen fog menni, mert én nem háromszori, de háromszázszori idézésre sem jelenek meg! Engedjünk meg egymásnak, Isten velünk! Gilvai Antal.“ A végszavaknál Jantayné ájulva rogyott le. Teréz kirohant a zuhanásra, s míg ös szobaleánya Jantaynét életre hozhatók, Boldizsár a fogadással kivonultak a szobából, s kifizetvén Jantay a fogadást, az árjegyzéken felül még néhány forintot nyujta neki, melyet hogy miért tett, a korcsmáros következő nyilatkozata teljesen fölvilágosít: „én nem láttam semmit, én nem hallottam semmit, úgy áldjon meg engem az úr!“ — Jól van korcsmáros úr, most lovakat szerezzen! Egy órával később a történtek után a család úton volt Pest felé, honnan — miként Jantay nyilatkozék, — mihelyest Áronnal tisztában lesznek, azonnal a százai megmaradt birtokrészre vonulnak! PASCAL BRUNO: Idősb Dumas Sándor elbeszélése. (Folytatás.) V. Fejezet. Egy év alig telt el az előbbi fejezetben leirt események óta, s már egész Sicilia, Messinától Palermoig, Cefalutól Passaroig viszhangzott a híres rabló, Pascal Bruno kicsapongásaitól. Az ember nem csodálkozhatik, hogy Bruno ilyen ember lett, ha meggondoljuk az ő kalandos jellemét, ügyességét és rendkívüli erejét. Ó, úgy mondhatjuk, az egész Siciliában úgy tűnt föl, mint az igazság szeretője, és különösen Bausa vidékén, és nem történt egy önkényes tett sem, mely az ő ítélőszékét kikerülte volna. Így, midőn egy súlyos bérszerződés köttetett egy szegény majoros és gazdag uraság között, midőn egy igazságtalan ítélet sújtott egy ártatlant, Bruno kezébe ragadó fegyverét, eloldá négy kutyáját, melyek az ő rablóbandáját képezék, fölült Val de Notó-i félig arab, félig montagnard lovára, és kiment a castelnuovo-i erődből, melyet lakhelyül választott; elment fölkeresni az uraságot, vagy bírót, és a haszonszerződés el volt végezve, a fogoly kiszabadítva. Könnyen érthető, hogy mindazon emberek, kiknek segélyükre ment, neki háladatossággal fizettek, és hogy minden ellene készített csel megbukott az őrködő háladatos parasztok által, kik az őt fenyegető veszélyről megegyezett jelek által tudósíták. Ezek után különös hírek kezdtek terjedni, mert minél egyszerűebbek az elmék, annál inkább képesek a csudálatosakat hinni. Mondák, hogy egy zivataros éjjel, midőn az egész sziget rengett, Pascal Bruno egyességre lépett egy boszorkánynyal, hogy tőle lelke helyébe látatlanság hatalmát, és azt a képességet nyerte, hogy egy pillanat alatt a sziget egyik végéről a másikra mehet, és hogy sem a golyó, sem a vas, sem a tűz nem fogja. Az egyesség , mint mondák, három évre szólott; ami Pascalt illeti, anélkül, hogy ezeket a gyanúkat elhárította volna — megértvén annak kedvező hatását a köznépre, — iparkodott ezeknek állandóságot szerezni. Ezen megnagyobbított részletek sokszor eszközül szolgáltak arra, hogy magát láthatlanná tegye. Lovának gyorsasága, melynek segítségével reggelenkint hihetetlen távolságnyira haladt, meggyőzte a lakosokat mindezen babonaságokról. Végre egy körülmény, melybe egy más ember ügyeségével vett részt, semmi kétséget sem hagyott hátra sérthetlenségéről. Gaetano gyilkosa nagy zajt ütött; Carini herceg a vidék minden katonaságának rendeletet adott, hogy iparkodjanak megfogni a gyilkost. A törvényszék feje Spadaforában értesítteték egy reggel, hogy Pascal Bruno az éjjel ezen falun ment át Divietóba. A következő éjjel őröket állított föl az útra, gondolván, hogy azon után jön vissza, melyen ment, s így a sötétséget hasznára fordíthatja. Megunván a katonák a két éji őrállást, a harmadik nap reggelén bementek a közellevő korcsmába. Épen reggeliztek, midőn tudtul adták, hogy Pascal Bruno most jő a divietói hegyen. Ő nekik nem lévén idejök visszatérni őrhelyükre, megmaradónak a korcsmában, s midőn Bruno alig volt ötven lépésnyire, kijöttek a korcsma elébe, a nélkül, hogy rá ügyelnének. Bruno látta mindezen megtámadási készületeket, a nélkül, hogy őt nyugtalanítani látszott volna, s a nélkül, hogy útját változtatná, vágtatva közeledett a korcsma felé. Midőn látták szándékát a katonák, előkészíték fegyvereiket, s azon pillanatban, midőn előttük elhaladt, az egész csapat tüzet adott, de sem a lovas, sem a ló nem lön megsebesítve. A katonák fejüket lehajtva egymásra bámultak, és elmentek ezen esetet elbeszélni a spadaforai törvényszék elnökének. Ezen kaland még ugyanazon este elhatott Bausoba, hol néhány élénk képzelődése azt kezdé hinni, hogy Pascal Bruno meg van varázsolva, és a golyó és vas visszapattan testéről. A következő nap ezen esetbe jön bizonyítva , ugyanis a bausoi törvényszék ajtajára volt szegezve Brúnónak mellénye, mely tizenhárom golyóval volt átlőve, mely golyók a mellény zsebében voltak meglapítva. Alletto César calvarusoi jegyző, kitől ezen részleteket tudjuk, állitá, hogy miután Bruno csodálandó módon sértetlen maradt a katonák lövéseitől, föl akarván ezen alkalmat használni, mellényét egy fára akasztó és tizenháromszor lőtt belé és úgy szegezteté ki a törvényszék kapujára; ezen tette által Bruno még nagyobb félelmet gerjesztett a köznép között. Ezen félelem olyan nagy volt, hogy egyszer Brúnónak szüksége lévén kétszáz darab aranyra, (egy leégett korcsmát akarván fölépitetni), Butera herceghez folyamodott, tudtul adván neki egy bizonyos helyet a hegyekben, hol ő a pénzt tőle fölveendi, fölhiván őt, hogy ezt pontosan teljesítse ; azon esetben, ha nem teljesíti, rögtön nyilt háború leend a hegyek királya és a síkság ura között, kötelezvén Pascal magát, hogy az összeget abból, mit a királyi kincsből rabolni fog, legközelebb visszaadja. Butera herceg egyike volt azon jellemeknek, melyek a mi korszakunkban alig találhatók ; ő maradéka volt a régi siciliai uraságoknak; kalandos és lovagias. Herculesnek hívták, s úgy is látszott, mintha pártfogója mintájára szabták volna. Képes volt öklével egy lovat agyonütni, térdein félujjnyi vastagságú vasat eltört, és egy piasztert meggörbített. Épen Castragiovanni-ban volt,saját villájában, midőn Bruno levelét neki kézbesiték. Elolvasván, kérdé, hogy várakozik-e a levélhozója ? Miután tagadó választ kapott, a levelet zsebre téve egész hideg vérrel, melyből azt lehetett kivenni, hogy ez nem az első eset. A Bruno által kitűzött és bekövetkezett, a hely, melyet kitűzött, az Aetna déli oldalán volt, melynek neve Montebaldo volt, mivel mindezen kialudt tűzokádó csúcsok külön nevekkel bírtak. Ettől tiz percnyire volt a nagy gesztenyefa, melynek területe 178 láb, s melynek ágai alatt száz lovag fér el lovastul. Itt várakozott Bruno. Az idő éjfél felé járt, midőn ő egy közeledő árnyékot vélt észrevenni; fegyveréhez nyúlt s igy kiálla: — Ki az ? — Egy ember, az ebingét! mondá egy erős hang; azt hitted, hogy a pénz egyedül jő ? — Kétségkívül nem, válaszolá Bruno, hanem még sem hittem volna, hogy elég merész legyen engem bevárni, ki a pénzt hozta. — Ez anyit tesz, hogy nem ismered Butera herceget. — Hogyan! hát hercegséged van itt! mondá Bruno fegyverét vállára visszaeresztve, és kalapját kezébe véve közeledett a herceghez.