Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-07-02 / 79. szám

627 Mi a drúzokat illeti, ezek a legmegfoghatlanabb jelenség a történetben. Eredetükre nézve arabok, s Egyiptomból a faximiták által űzettek ki, midőn még mindekkorig ismeretlen vallásuk alapítója, a Keletnek valóságos Nérója hamis prófétaként szerepelt ott a XI. században. A drúzok leginkább a Libanon déli részén tanyáznak s leghatalmasb volt köztük a Sabb család, mely még az utóbbi syriai zavarok alkalmával 30 emirt számlált, s mely a Portátóli függetlenségét, kinek évenkénti adót fizetett, mindig megtartotta. A drúzok és maroniták közti harcokra még lesz alkalmunk viszszatérni. A tartomány mostani helyzete s jövője pedig elbeszélésünk köréhez nem tartozván, annak fonalát ott, hol elhagytuk, ismét fölvesszük. A föntebb leírthoz hasonló tájon haladtunk, az itt-ott elszórt khánéknál pihenőket tartva. (Folytatása következik.) A MARSEILLAISE. Sezanne Frigyes elbeszélése. Múlt és jövő. Egy nagy és magas szobában, melyet jókora kandalló melegített, mert 1792 január utója volt, egy hangjegyekkel födött zongora előtt, mintegy 25—27 éves fiatal ember foglalt helyet, aki — öltözetéről ítélve — mérnökkari tiszt volt. Miután jó ideig mozdulatlanul ült, hirtelen föláll, s a szobában föld alá kezd járni; arcán oly levertség jön látható, mint azon férfinál szokott lenni, kinek nincs reménye, hogy föltalálja azon eszményképet, mely után órákon keresztül gyötörte magát. Aggodalmának ez is volt oka; tudvalevő dolog, hogy egy geniális emberre nézve nincs nagyobb fájdalom, mint midőn agyának pillanatnyi tehetetlenségével kell küzdenie. — Ha anyámnak igaza volna! — szólt ő, miután tlhelyére ereszkedett, ha igaz volna az, hogy amit én ellenállhatatlan hivatásnak tartok, hiú dicsvágy volna, mely a szükségelt buzgalom által nem fog támogattatni. Mégis ! . . . nem . . . nem ... ha bensőmet kérdezem, igy felel nekem: ne hagyd magad visszarettenni, bátran haladj előre. Egy pillanatra elhallgatott, később igy folytatá: — De ki mondja meg nekem azt, hogy e hang nem a tetszelgő hiúság hangja ? Ki mondja meg nekem azt, hogy azon szerencsétlenek, kiket a dicsszomj romlásba vezetett, nem ily hangok után indultak-e, mint a minők keblemben hangzanak, fényes és hires nevet ígérgetve ? Azon fiatal embert, ki e magánbeszédet tartó, nem lehetett valódi szépségnek nevezni, hanem arcában volt mégis oly valami nyílt,ábrándos, és okos, hogy mindenkit megnyert. Élte — sok év óta — katonai szolgálat és a zene tanulmányozása közt volt megosztva, s igazán mondhatjuk, hogy az utóbbinak adta az előnyt. Anyjának intéseire nem hallgatva, oly buzgalommal űzte, mely valódi hivatást árult el; melódiáihoz maga szerzé a szöveget is, mert Lons-le-Saulnier városa nem igen dicsekedhetett költőivel; nem hallgatott azon egynéhány dilettáns figyelmeztetésére, akik előtte Gretryt, Gluckot és Piccinit mint csoda szörnyeket említék, mint a kik útját örökre elzárták. Midőn épen tovább akarná folytatni magánbeszédét, megnyílt a szobaajtaja, s két egyén lépett be rajta. Az egyik ötven esztendős férfi volt, nagy testtel és piros arccal, melynek kifejezése konokságig szilárd jellemet árult el. Gondosan porozott haja, oldalán csüggő kardja, és kevély állásáról gyanítani engedé, hogy nemes ember, és tiszti ranggal bir. A másik egyén nő volt, pár évvel még idősebb, mint kísérője, ki azonban az idő nyomait. ízletes és elegáns öltözékével igyekezett elrejteni. Magas sovány volt, halvány arca élesen markírozott vonásokkal, egész magaviselete hideg, mely minden bizonynyal a legkedveltebb jellemet árulta el. Midőn belépett, a fiatal ember azonnal fölállott, s az éltes nőt e szavakkal Üdvözlé: — Jó napot, kedves anyám. S azután kezét nyújtá az idős férfiúnak is, s igy szólt: — Jó napot kedves nagybátyám. — Jó reggelt kedves öcsém, — felelt ez ünnepélyes hangon; azért jöttük ide, hogy komolyan beszéljünk egymással. — Szolgálatjára készen állok, kedves nagybátyám, — jegyző meg a fiatal ember, ki mindjárt észrevette azt, hogy őt fogja illetni a beszéd. A nagybátya kalapját és kardját letette, s unokaöcscse, és ennek anyja között foglalt helyet, a kandalló előtt. — Azt mondod tehát, kedves testvér, — szólt az utóbbihoz, hogy öcsém uram sok hibája közt még az is meg van; a helyett, hogy nemes származása igényeihez hű volna, az uj eszméknek hódol; s hogy megfoghatatlan vaksággal védelmez oly államszervezetet, mely a nemességet eltörli, s a köznépet, mely csak arra van teremtve, hogy nekünk engedelmeskedjék, velünk egy vonalra állítja. — Kérdezd őt magát, s meg fogod látni, hogy nem csinál titkot belőle — felelt a nő. —■ Lehetséges-e az? — kiáltott föl az öreg katona, mialatt unokaöcscsét szigorú tekintettel mérte végig. — Tökéletesen igaz, nagybátyám — felelt a fiatal ember, anélkül, hogy a legkisebb zavarba jönne. — Mort de ma vie ! — kiáltottamaz, — hihetek füleimnek ? Egy nemes ember egy Rouget de l’ Isle, e rabló banda saturnáliáit, — melyet ők alkotmánykészítő gyűlésnek mernek elnevezni — enyire becsüli ? — Gondolja meg nagybátyám, hogy e rablók közt egy Montmorency, egy Rohan, egy Mortemart van ! — Ezen emberek nyilvánosan mondtak le azon névről, melyet őseik dicsőséggel halmoztak el, s a nemesség kitagadja őket! — Azt tehetik, nagybátyám. Hanem én azt tartom, hogy mi, az állam intézményeinek, — melyeket a törvényes hatalom jog szerint létezőknek ismer el, föltétlenül tartozunk alávetni magunkat. — Ah! azt hiszed, hogy mi mindnyájan minden különbség nélkül tartozunk engedelmeskedni ezeknek a törvényeknek? — Ez szilárd meggyőződésen. — Hogy ha katonatiszt akarok lenni, többé e rangot meg nem vehetem, hanem kénytelen leszek minden születés nélküli gézen-gúzzal versenyezni? — Mindenesetre nagybátyám. — úgy véled, hogy így van renden ? — Ezt tartom igazságosnak és észszerűnek. — Nem megmondtam neked az előbb, hogy jobbíthatatlan, — jegyzé meg de l’ Isle asszony kicsinylőleg. — Valóban még keveset mondtál! hisz ez a hihetlenséggel határos ! — viszonzá az öreg katonatiszt. — Reám nézve szinte oly szomorú, mint te reád kedves bátyám ! — Ez esetben tehát fölösleges ajánlanom, — folytatá unokaöcscséhez fordulva, — hogy velem együtt a nemesek vitéz seregéhez csatlakozzál, a kik nem sokára Franciaországba nyomulnak, hogy a királyi tekintély, és jogaink megsemmisítését megbüntessék, s e lázongó vadállatokat széjjel verjék. — Kedves nagybátyám ! ha egy véleményen volnék is önnel, mégsem követhetném, nehogy részesévé legyek azon bűnténynek, mely sújtani fogja önöket azért, mert kardjukat hazájuk ellen húzzák ki. — Oly országot, melyben a jogszerű tekintélyt lábbal tapodják, hazámnak nem nevezek. Elég ebből enyi. Térjünk oly dologra, mely téged közvetlenül érdekel. Anyád azt állítja, hogy te dacára bölcs figyelmeztetéseinek, mindegyre komponálsz, s e mellett valódi hivatásodat hanyagolod el. — Anyám, irántai szeretetemről elégszer meggyőződhetett, hogy megtudhassa azt: más sem kapná meg tőlem azt, mit anyámtól megtagadtam. — Vedd még egyszer komolyan fontolóra a dolgot, kedves fiam.